Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-29 / 124. szám

Beszélgetés Tempßi Józseffel

Szent László a magyar jövő jelképe

Tempfli József nagyváradi római katolikus megyéspüspök a hét elején nyitotta meg Bicskén Móser Zoltán fotóművész kiállítását a történelmi Magyarország területén található Szent László ábrázolásokról. A püspök egyben méltatta László Gyula régészprofesszornak a napokban megjelent könyvét, amely ugyancsak Szent Lászlóról szól. Megragadtuk az alkalmat, s interjút kértünk az egyházi vezetőtől.

— Püspök úr! Az elmúlt évtizedekben az utódállamokban élő magyarság egyik, ha nem a legfőbb összetartó, megtartó ereje a vallás, az egyházak voltak. A térségben végbemenő politikai fordulat — vagy inkább félfordulat — lehetővé tette, hogy a környező államokban is megalakuljanak a magyarokat tömörítő szervezetek. Ezeknek — a magyarság megtartását illetően — az egyházakéhoz hasonló a szerepe. Milyen az együttműködés az RMDSZ, illetve a négy nagy történelmi egyház között?

— A nemrég megtartott protestáns nyári szabadegyetemen is hangoztattam, hogy a romániai magyar egyházak helyzete jobb, mint a magyarországiaké. Miért? Azért, mert az RMDSZ semmi olyat nem tesz, egy tanácskozást, de még csak egy megbeszélést sem hív egybe, határozatot nem ad ki anélkül, hogy erre az egyházak képviselőit meg ne hívná, véleményüket ki ne kémé. Az egyházakon mind a négy történelmi egyházat, a reformátust, az evangélikust, az unitáriust és a római katolikust értem. Ez azért is rendkívül fontos számunkra, római katolikusok számára, mert a református lelkészekkel elL lentétben mi nem lehetünk RMDSZ tagok. Mégpedig azért, mert a református vallást követők mind magyarok, de a római katolikus egyházhoz szlovákok, németek, sőt, kis számban

ugyan, de románok is tartoznak. De nemcsak az RMDSZ nem tesz semmit minélkülünk, hanem mi sem őnélkülük. Rendezvényeink közösek. Magyarországon viszont nem ezt látjuk, hanem azt, hogy a különböző pártok egymással nemcsak, hogy vitatkoznak, hanem acsarkod- nak is, lejáratják egymást. Mintha nem közös volna a cél: a boldog jövő. Mindez számunkra azért is szomorúságot okoz, mert sorsunk nagymértékben függ az anyaország helyzetétől. Min- ketet a történelem arra kötelez, hogy a lehető legszorosabban összefogjunk. Erre a szoros ösz- szetartásra volt nagyszerűi példa az, amikor szenátoraink, nemzetgyűlési képviselőink a kolozsvári Szent Mihály templomban a négy magyar történelmi egyház püspökei előtt esküt tettek arra, hogy mindig képviselni fogják a magyarság és az egyházak érdekeit a Nemzetgyűlésben és a Szenátusban. Ha mégsem azt tennék, jogosan hívjuk vissza őket a tisztségükből. Hol lehetett volna ezt Magyarországon megtenni?

—Az elmúlt napokban alakult meg az Egyeztető Tanács. Mi a célja ennek a szerezetnek?

— Az elmúlt hét keddjén Székudvarhelyre tanácskozást hívtak össze az RMDSZ vezetői, azért, hogy megalakítsuk az Egyeztető Tanácsot. A szervezet a legképzettebb erdélyi értelmiségiekből, például kolozsvári egyetemi tanárokból áll. Az Egyeztető Tanácsot az RMDSZ a maga ellenőrzésére hívta életre. Tanácsait és ajánlásait megfontolja.

— A transzszilvánizmusnak eddig két nagy korszaka volt, az egyik a XVI. századtól a kiegyezésig tartott, a másik pedig a két világháború között bontakozott ki. Az Ön megítélése szerint van-e esély arra, hogy a transzszilvánizmus harmadszor is megújuljon? Vagy pedig ezen eszme felújítása történelmietlen, s az igazi nagy kérdés ma már a határok ellégiesedése?

— Nehéz erről okosat mondani, mert a mai, labilis világhelyzetben annyi váratlan dolog történik, hogy sokszor az ország felelős vezetői sem tudják, hogy holnap mire ébrednek. Azt is látja az ember, hogy a mesterségesen összekovácsolt országok, a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia, vagy közösségek mind felbomlottak, bomlóban vannak... Kérdés az is, hogy milyen gyorsan érlelődik meg a közös Európa eszméje. Sok összetevője van tehát ennek a dolognak. Nagyon sokan hangoztatják, hogy Erdélynek se Romániához, sem Magyarországhoz nem kellene tartoznia, hanem külön kellene válnia. Akkor nem volna semmi baj, mint ahogy Svájcban sincs. A Kárpátokon túl élők gondolkodása ugyanis egészen más, az az országrész Bizáncnak számít. Jó példa erre, hogy ott például nem ismerik a telekkönyvezést.

— Püspök úr! Éppen most nyitott meg egy Szent Lászlóval kapcsolatos kiállítást. Megítélése szerint pünkösd közeledtével, mi Szent László üzenete a ma élő ember számára?

Tempfli József: A romániai magyar egyházak helyzete jobb, mint a magyarországiaké Hancsovszki János felvétele

— Szent László példája arra tanít bennünket, hogy népünk sorsát nem szenvednünk kell, hanem hivatásként megélni. Szent László szimbóluma annak az embernek, aki épít és nem rombol, szeret és nem gyűlöl, aki az ellenségből is barátot, a pogányból is keresztényt alkot. Ezért szimbóluma a magyar jövőnek, a magyar ifjúságnak.

Hardi Péter

vonása, az, hogy csak eszköz, s értéke felett az dönt, minemű lélek lakik benne. Ez a szónokiásnak az instrumentális vonása. Nincs az emberi kifejezések között egyetlen egy sem, amelyiknél a forma és tartalom meghasonlása olyan hamar létrejöhetne és olyan rikítóan érvényesülhetne. Ha az ékesszólás lényege a rábírás, mint tisztán lélektani tény, ez létrejöhet ékesszólási műformáktól menten is, sőt vannak pillanatok amikor a hangtalan megállás, egy tekintet, egy néma mozdulat, maga a megfagyott perc megrendítőbb ékesszólással beszél, mint a világ legnagyobb szónoka. Sőt a szónok ott kezd beszélni, ahol elhallgat a rétor, és egy lélek szólal meg. E lélek magasabbren- dűségétől, sugalmazó erejétől, ellenállhatatlan tüzétől, igazságának a fényétől, babonás és kül- detéses hatalmától ezerszer több függ, mint a legragyogóbb dictiótól. Lehetséges, hogy a magasabb rendű lélek a beszéd külső formáit nem sajátította el, viszont az alacsonyabb rendű lélek retorikailag fejlettebb. Ki mellé áll a hallgatóság? Azután, minél magasabb rendű egy lélek, a gondolatközlő lélek, annál keveseb ember a közönsége. Minél „közönségesebb” egy lélek, annál több a híve, ennélfogva mikor demagóg áll szembe prófétával és a játszma szavazatra megy: a próféta mindig elbukik. Harmadszor, az erkölcsi élet ismerős törvényszerűsége az, hogy sokszor az a jó, amit nem szeretek, és amit szeretek, az a rossz. Ennélfogva a magasabb rendű igazság idegen és ellenséges, az alacsonyabb rendű pedig közkedvelt és népszerű. Tehát, ha a rábírásnál arról van szó, hogy józan ész és szenvedély, lekiismeret és testi kívánság, erkölcsi parancs és egyéni érdek között válasszunk: az igazságközlő ember tudja meg, hogy itt szükségképpen elveszíti a csatát. Ezért a szigorúan etikus gondolkozó, mint például Kant, nagyon elítéli az ékesszólást, s az emberiségnek éppen legmagasabb szellemei, nálunk nem kisebb ember, mint Széchenyi István, nemzeti veszedelmet látnak benne. A magyar nemzetet is méltán lehetett félteni a tulipános szavaktól, hazafias tirádáktól és az alacsonyabb érzelmi forrásból táplálkozó közvélemény vagy közakarat kialakulásától.

3 Az élőszó szükségképpen megszülte a maga tárgyi képét az írásban. Ez az em- • beriségnek egyik legnagyobb felfedezése és haladásának legnagyobb lépése volt. Az írott szó állandóvá vált, s ezáltal a gondolat történelmivé lett. Az írott szó eleinte kisebb, azután, a könyvnyomtatás feltalálásával, hirtelen ezerszerte nagyobb hallgatóságot, közönséget biztosított, mint az élő. Az írott szó annyiszor született újjá, ahányszor elolvasták, s ezzel az élőbeszéd lassanként írott beszéddé vált és létrejött egy egészen új szellemi képződmény,

más dimensiókkal és új törvényekei: létrejött az irodalom. Nemcsak a szépirodalom, amely a rapsodost, a trubadúrt, a minessángert, az ig- ricet és a regöst lassanként feleslegessé tette, hanem az újságirodalom is, amelyik feleslegesség tette a lantosokat, a vándordeákokat, a peregrinusokat, a sokadalmak és gyűlések szónokait. A vezércikkel, kiáltványok, röpiratok ezerféle és beláthatatlan gazdagságú akaratelhatározó munkájában észrevétlenül kialakult egy írott közvélemény, amely lehet vád, lehet védelem, amely meggyőződéseket sugalmaz és meggyőződéseket őröl meg, s lassan láthatatlanul és felelőtlenül alakítja sokszor igen veszedelmes végletek felé a közakaratot. Egészen megváltozott a helyzet. Nem kiváltságos törvénytevők előtt élő szó zeng nyilvánosan és felelősen, hanem beláthatatlan és személytelen tömegek észrevétlen és kiszámíthatatlan sugal- mazásáról van szó, amely máról holnapra alapmeggyőződéseket megváltoztathat és új meggyőződéseket ültethet el. Egyre kevesebb hely marad az életben az élőszó számára: mindent magába vesz és elintéz az írábeliség. Papirosra ülepedett a jogviszonyok rendje, a gazdasági élet írásban lüktet, a vagyon könyvelési tétel és a kereskedelem: levélváltás. Ez a korszak az, amikor az írott szó elnyelte az élőszót, a hét sovány tehén a hét kövér tehenet. Védeni kell a beszédet a betű ellen, és a hallható nyelvet a „látható nyelvvel” szemben. Az állami életet ki kell szabadítani a bürokráciából, a jogrendet a paragrafusokból, a javakat a főkönyvi tételekből, az életet és a lelket a betűből. A tudományt is meg fogja ölni a betű, ha át nem alakúi a tudományról vallott fogalmunk, s az élő jelentést nem tesszük az irodalommá halmozódott vélemények helyére. Manapság nem tudós az, aki egy kérdésnek egész irodalmát át nem tekinti, mielőtt a maga véleményét elmondaná. Viszont nincs már olyan tudós, aki egy nagyobb kérdésnek egész irodalmát áttekinthetné, és ahhoz képest formálhatná meg a maga véleményét. A könyv ránőtt a kultúránkra félelmesen és kegyetlenül. Az élet hegedőse: Nietzsche jajdult fel, hogy egy új nemzedékre van szükség, amely energikus, meleg, fáradhatatlan, művészi legyen, mindenekfelett pedig ellensége a könyvnek.

Az idő peremén járunk, amely a korszakokat elválasztja. A papiroskorra jön az antennakorszak. A rádió megint az élőbeszédet emelte ki a maga némaságából, s az emberi hang megszólalt, mint Krőzus néma fia.

4 Vissza kell tehát térnünk a nyelvtől mint vizuális testtől a nyelvhez, mint • akusztikus testhez. A „Tonleib”, a zenei test az, amire szomjas a lélek. Hiszen a legújabb líra ez a „poesis'typogrphica”, betűkkel

és zárójelekkel, nyomdai jelzésekkel, egyszóval látható eszközökkel igyekszik művészi célját elérni, s hány vers készült a szemnek, és nem a fülnek! Pedig a vers a fül számára született. Hallóvá kell tenni a világot, mert siketté lett a lelke. Inkább hunyja be a szemét, hogy jobban halljon, mint ahogy a muzsikát behunyt szemmel jobban lehet hallani. Vajon nem függ-e össze az egészen vizuális felvilágoso- dottságnak nagy hitetlensége, a modern világban a misztikum teljes hiánya azzal, hogy látó, de siket ember a született hitetlen ember? Viszont a vak, de halló ember a született hívő, mert a láthatatlan világ csak akkor lesz tárgy reám, ha hallom. A Római levélnek egyik legmélyebb mondása az, hogy a hit hallásból van, a hallás pedig ige, azaz beszéd által (10, 17). Keresni kell a nyelv grammatikai és ortográfiái helyessége mellett fonétikai helyességét is. A nyelvet nemcsak írják, hanem beszélik is, s éppen olyan nagy érdek, hogy helyesen beszéljék, mint hogy helyesen írják.

Ebből az következik, hogy nagyobb súlyhoz kell juttatni az élőnyelvet, mint akaratelhatározó tényezőt. Foglalkozni kell a rábírás tudományával, és mindazokkal a kérdésekkel, amelyek ezzel összefüggenek. Egy új retorika születik meg, amelyet beszédtudománynak lehet nevezni. Úgy viszonyúk ez a Quintilianus és a Cicero retorikájához, mint a csillagászat az asztrológiához, vagy a kémia a fekete mágiához. Meglesz a rokonsága a nyelvészettel, mert egyik pillére éppen a filológia lesz. Érintkezni fog a néprajzzal, mert onnan veszi friss benyomásait és tanulságait. Összeszövődik az esztétikával, mert a kifejezés művészi szépségéről is tárgyal. Igen sok rokonsága lesz az irodalomtudománnyal, mert az kíván lenni a hallgató nyelvre nézve, ami az irodalomtudomány a látható nyelvre nézve, de azért mégis egészen különös és maga lábán megálló tudomány lesz. Első kérdés, amelyre meg kell felelnie: mi a beszéd? A beszéd lélektani, logikai, etikai és metafizikai tény, van történelme és vart normációja, mindez az új retorikának alapját tárgyazza. Hogy viszonyul a beszélőhöz és a hallgatóhoz, milyen az irodalmi lecsapódása, mennyiben társadalmi tünemény, nevelő eszköz, és mennyiben műalkotás? Ez a rövid cikk is a beszédtudománynak egy-két törzsökös kérdését vázolta. De különösképpen tárgyal ez a tudomány az akaratelhatározó beszédről, amelyben a mai világ két egyetemes szellemi tevékenységét, az ismeretterjesztést és propagandát fogja egybe egy új synthesisbe, a modem művészi bészédbe. Csak néhány szóval sorolom fel ennek a résznek a problematikáját. Mi a műalkotás gondolatcsírája: az úgynevezett szónoki igazság? Hogyan függ össze a beszélő és a hallgatóság életével? Mi a rábírás előfeltétele és menete? Van-e műfaji elágazás és milyen? Mi a szónoki elem a szerkezetben és a stílusban?

De az új tudományhoz új nevelés is járuljon. Sokkal nagyobb gondot kell fordítanunk az élőbeszéd tanítására, mint amennyit most fordítunk, legalább annyit, amennyit az írott beszéd tanítására fordítunk. A magyar nyelv akusztikus testének olyan titkai vannak, amelyeket még a magyar emberek sem ismernek mind, vagy nagyon hamar elfelejtenek. Az élőszó iskolájának lesz feladata az is, hogy megtanítson nemcsak fogalmazni, hanem beszélni is, mert ez két különböző dolog, amint erre már Imre Sándor is figyelmeztetett. Ma már ott vagyunk, hogy ha valamit élőszóval akarunk elmondani, megterhelve és akadályozva érezzük magunkat, s beszélő és hallgató közösen menekül az írásbeli előterjesztéshez. Pedig a szó élőkapocs, a betű halott kötelék. Aki megfigyelte, hogy az élőbeszédben mint olvad össze logika, nyelvtan, hangsúly, hanglejtés, gesztus és hatás, igézetet érez, hogy a világnak ezt a legfelségesebb csodáját minél jobban megismerje és minél szabatosabban gyakorolja.

Új hódolat és új szolgálat lesz ez legnagyobb kincsünkkel: nyelvünkkel szemben. Igen, nekünk a nyelvünk nagyobb kincsünk, mint a földünk, mert régibb, s akkor is él, amikor már a föld nem a mienk. Nagyobb, mint a történelmünk, mert a történelem a nyelvben elfér, de a nyelv nem fér el a történelemben. Ezt az élő, zengő testet, ezt az óriási és közös műalkotást, kibeszélhetetlen szépségű lélek- parkot maga az Alkotó teremtette, sok ezer év finomította, fejlesztette, ápolta; dolgozott rajta az idő, az évszakok járása, természeti és történelmi erők. Lángelmék alkotásaikkal gazdagították, felfedezők kincseiket ide rejtették el, győzelmeikkel ezt szentelték meg. Igazán közös kincsünk: az egyetlen nemzeti vagyon, amelyből a szegény embernek is éppen annyi jut, mint a hercegnek, s csak annak nincs belőle semmije, aki maga dobta el magától. Titkos jegy, amelyről minden bábeli zűrzavarban egymásra ismerünk, címer, amelyet büszkén hordozunk az emberi szellem mérkőző porondján. Leghűbb képünk, mert nyelvünk nem olyan, mint mi, hanem mi vagyunk olyanok, mint a nyelvünk. Bástyánk, lélekgye- pűnk, védelmi rendszerünk, hódító hadseregünk; szent kapunk, amelyik kizár és befogad, menedéket nyújt és otthonunkat jelzi. Nincs nemzeti vallásunk; művészetünk, tudományunk és jogrendünk éppúgy Európáé, mint a mienk, egyedül a nyelvünk a mi külön sajátunk és senki másé. Ezt beszélni és mívelni: az igazi Ars Hungarica.