Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-29 / 124. szám
Könnyen A hajdan legendás kapuvédő fekete párduc az elmúlt években elhagyta őrhelyét. Csatár lett. Csatár, hiszen a hosszú évtizedek után első demokratikus választásokat megelőző politikai nagygyűléseken az első vonalban küzdött a Magyar Demokrata Fórum sikeres szerepléséért, később maga is elindult egy időközi választáson, amelyből nem győztesen került ki, s ott próbált minden időközi választáson pártjának voksokat szerezni, ahol az MDF jelöltjei megjelentek. Grosics Gyulával a politikai helyzet mai állásáról beszélgettünk a Pest Megyei Hírlap szerkesztőségében. vagyunk Grosics Gyula: Az egyházak ténykedését illetően csalódott vagyok Vimola Károly felvétele — Mint tudjuk, a pünkösd a: egyház megalapozásának ünnepe. Az ön éleiében az alapozás minden bizonnyal szintén követelmény volt. Most pedig a demokrácia alapjait rakosgatjuk le. Jó lesz-e a fundamentum? Utódaink ál- danak-e majd. avagy szidnak? — Egyház, személyem, demokrácia... A kérdés elég sokrétű, de mivel jónéhány tavaszt megéltem már, tudom: minden-minden időigényes azon dolgok közül, amelyek az emberiség, avagy egy nemzet számára fontosak. Természetesen ennek tudatában kijelenthetem, hogy nekem már nincs időm ahhoz, hogy évtizedek távlatában gondolkozzak előre, tehát azt szeretném, ha az egyébként időigényes folyamatok lehetőleg hamar játszódnának le. Miért nincs időm? Ez is egy nagyon öszetett dolog, no de leegyszerűsítve: az én generációm mikor fölcseperedett, egy véres világháborúra eszmélt. Ezt a borzalmat egy világháborúval fölérő nemzetpusztítás követte börtönökkel és internáló táborokkal, aztán egy földre tiport forradalom következett, s megint a szovjet tankok, a diktatúra, a gulyás- kommunizmus látszólagos, üveggyöngyös jóléte... Ezek az évtizedek a magyarságot testben és lélekben megnyomorították. De hogyne nyomorította volna meg, amikor az egész életünk jelmondatokba zsugorodott. Ilyenekbe: „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” — harsogta Rákosi. A szabadságharc és forradalom leverése után Kádár rafináltabban fogalmazott: „Aki nincs ellenünk, az velünk van!" És közben folyt a demoralizáiás. amelynek jelszava az élni és élni hagyni volt. értsd: a pártvezetők energiáik nagy részét arra fordították, hogy önnön és szűk körük igényeit minél jobban kielégíthessék, ám hogy ez ne legyen túl föltűnő, hagyták, hogy a köz asztaláról mindenki szerezhessen magának némi koncot. Az élni és élni hagyni tulajdonképpen átalakult, ahogy azt a pesti utcán mondták, a lopni és lopni hagyni folyamatává. Nos ez természetesen a nemzet számára magát a borzalmat, a lelki torzulást idézte elő. Ennek kapcsán egész közéletünk, a gazdaság, a politika, a művészet, a sport belesüllyedt a mocsárba, ami egyeseknek még tetszett is, hisszen azt hihették, jó ebben a vidám barakkban, langyos iszapban sört iszogatva, virslit eszegetve, esetleg Trabantozva, leélni az életet. Mindezeket tudva és a mai vélekedéseket hallva kijelenthetem, hogy nagyon könnyen felejtő nemzet vagyunk. Ez a tapasztalás számomra új, és abból fakad, hogy egyre többet hallom, jobb volt a Kádár-rendszerben, s az emberek, akik itt közvetlen közelről látják a rendszerváltozás apró lépéseit, sajnos a véráztatta forradalmat, a megszálló csapatok ittléte okozta megalázatásokat, a pártoligarchák önkényesíe- déseit, már mintegy sutba vágva mondják, bizony a múlt rendszer többet adott. Könnyen megfeledkezünk arról, hogy csak-csak ennek a kormánynak ténykedése következtében vonultak ki az orosz csapatok, könnyen megfeledkezünk mindarról a borzalomról, amit az elmúlt rezsim hagyott ránk... — Mit tartana most a legfontosabb cselekedetnek? — A nemzet összefogását. — Beszélgetésünk kezdetekor említette: türelmetlen. Ez felejtő a türelmetlenség bizonyára nem a privatizálás gyorsaságával. vagy egyéb gazdasági átalakulások menetével kapcsolatos. hanem inkább emberi tulajdonságokra vonatkozik. — Természetesen! Mert minden józanul gondolkodó elmének tudnia kellett, hogy a rendszerváltoztatás olyan következményekkel jár együtt, ami próbára teszi a társadalom tűrőképességét. Elsősorban is a munkanélküliségre gondolok. Arra a munkanélküliségre, amely a Kádár-rendszer alatt is megvolt, ám akkor a munkaviszonyban lévők mintegy egynegyede kapott munkanélküli segélyt, ám azt fizetésnek hívták. Én abban az értelemben vagyok türelmetlen, hogy azok, akik a kultúra, a sport, a gazdaság terén követelőznek, látszólag nagyon jogosan, azok, az Istenért, vegyék tudomásul, hogy ez az ország milyen állapotban van. Én nem azért vagyok türelmetlen, mert az szeretném, hogy ripsz-ropsz ötszörösére nőjön az elkölthető pénznem, hanem hogy mindnyájan vegyük tudomásul végre: a minden szempontból hazug évtizedek után nemhogy a romokra kell lerakni a demokrácia alapjait, hanem előbb még a romokat is el kell pucolni. Azokkal szemben vagyok türelmetlen, akik ezt a logikus sort nem tudják, vagy inkább nem akarják megérteni. Engem megdöbbentenek a viták, amelyek arról szólnak, vajon kell-e nekünk nemzeti alaptanterv. vajon visszaadha- tók-e az egyházaktól elrabolt iskolák? Engem mélységesen lesújtanak és megaláznak azok a kijelentések, amelyek arra irányulnak, hogy Magyarországot mint nacionalista, azaz az idegeneket el- és be nem fogadó országot állítsák be, az antiszemitizmust már nem is említve, mert amikor ezt hallom, bizony fölforr a vérem. Mindezt igazságtalannak, s éppen ezért körmönfontnak érzem. Időnként már beszélni sem tudok róla. Inkább hallgatok... — Nem gondolja-e. hogy mindezek az aljas rágalmak egyszerűen azt a célt szolgálnemzet ják. hogy lelassuljon a demokratizmus alapjainak lerakása? — Meggyőződésem, hogy így van. És itt megint vissza kell térnem a türelmetlenségem megmagyarázásához, hiszen nem hagyható figyelmen kívül, hogy éppen ennek kapcsán az elmúlt három évben nemhogy lassult volna az a borzalmas agymosás, ami a szocializmus éveire olyannyira jellemző volt, hanem ellenkezőleg, erősödött. Mert az agymosást teszik sokkal hatá- rozottabbá például azok a közvéleménykutatási eredmények. amelyek kimutatják, hogy ma már a lakosság 56 százaléka állítja: jobb volt a Kádár-rendszerben. Ennek a hazugságnak a fölerősítése, a . reggel, délben, este történő hangoztatása, végül is egyetlenegy célt szolgál, mégpedig azt. hogy lassítsa, megállítsa a demokratikus önszerveződésünket, hogy a következő választások eredménye ennek megfelelő legyen, vagyis azok az erők kerüljenek felszínre, amelyeknek a haza iránti elkötelezettségi érzései enyhén szólva is kívánni valót hagynak maguk után. Ezeknek az erőknek az a jó, ha a pillanatnyi helyzetünk, közérzetünk rossz. Csupán reménykedni merek benne: a nemzet nagyobb része józan, és nem dől be a praktikáknak. Hiszem, hogy az ilyen propagandát keltők mélységesen csalódni fognak, mert kiderül álnokságuk, amiért a nemzet magukra fogja őket hagyni. — Vajon mikor? — No, ez valóban nagy kérdés, és erre mondtam én azt beszélgetésünk elején, hogy nincs időm. Igen, én azt szeretném, ha már tegnap, vagy a múlt hónapban, vagy már tavaly észrevették volna. Szeretnék erre egy sportpéldát mondani. Valamennyien tudjuk, ismerjük a magyar labdarúgás helyzetét. Sokan a visszaesést szakmai okokkal indokolják, ám mindenki tudja, hogy ez az évtizedekre visszanyúló kérdés a futball- pályákon nem szakmai, hanem igenis erkölcsi bűn. Ugyanúgy erkölcsi, mint a társadalom más területein tapasztalható megoldatlanságok. Ám ki ne tudná: az erkölcsi hiányosságok a szocializmus évtizedei alatt gombamód szaporodtak, s behálózták durva vagy finom szövevényeikkel a kultúrát, az egészségügyet, a sportot, az iskolát... Ezzel szemben én a közéletben — és ,a futballpá- lyákon is — tiszta szívű, józan gondolkodású embereket szeretnék látni. — Gondolja-e, hogy az erkölcsi romlás megállításában nagyobb szerepet vállalhatnának az egyházak? — Hiszem, de gyorsan kimondom: az egyházak rendszerváltozás utáni ténykedését illetően csalódott vagyok. Véleményem szerint nem veszik ki a részüket a társadalom e téren való neveléséből. Nem hallatják a hangjukat! Hogy miért, azt nem tudom, de tény: nekem hiányérzetem van. — Hiányérzetének mik lehetnek a mélyebb indítékai? — Egyszerűen arról van szó, hogy nem olyan határozottsággal lépnek fel bizonyos társadalmi jelenségekkel szemben, amilyen határozottsághoz igenis megvan a joguk és a lehetőségük is. Odáig elmegyek, hogy ez a feladata az egyházaknak a tíz- parancsolat diktálta kötelességük lenne. Határozottabban kellene fellépniük iskoláik visszaszerzése érdekében, már csak azért is, mert az erkölcsi romlást megállítani véleményem szerint elsősorban ezekben az intézményekben lehet. Mindezeket persze innen arra a pályára bekiabálni nagyon kényes, hiszen hogyne tudnám: egy csapat játékát a pálya széléről nem lehet gyökeresen megváltoztatni. Nagyon bízom benne, hogy a tisztelendő és $ tiszteletes urak tudják: komoly feladat vár még rájuk. — S feladataik nem kifejezetten az ön korosztályára kell, hogy irányuljanak, inkább az ifjúságnak lenne erre szüksége. Ón milyennek tartja korunk fiatalságát? — Nagyon nehéz itt ez ügyben általánosságokat mondani, illetve csak azt lehetne, éppen ezért tán a legfontosabb érzésemet mondom ki: az ifjúság napjainkban mintha háttérbe vonult volna. — Ami számomra azért érdekes, mert ha igaz, hogy a demokrácia alapjait most rakjuk le, akkor az alapokra emelt építmény végül is nem a mi korosztályunké. hanem igenis az övéké lesz. — Nos, igen, ám az ifjúság esetleges távolmaradásáért nem feltétlenül ők okolhatók. Az MDF és a kormánykoalíció három éven keresztül dolgozott egy nemzeti alaptanterv kialakításán. Ez úgy tűnt, tisztességre, becsületre, hazaszeretetre, a nemzeti jelképek megbecsülésére, a történelem igaz bemutatására törekedett volna, de napjainkra már úgy érzem, mindez lekerült a napirendről, amiért természetesen nem az ifjúság okolható. Mint a futballpá- lyán sem elsősorban a csapat okolható a rossz játékért, hanem azok a vezetők, akik nem kellő tisztességgel, becsülettel végzik feladatukat. Ez a nemzeti alaptanterv ügy is azért fontos nekem, mert úgy gondolom, hogy vagy most sikerül a jövőnket szilárd talajra rakni, vagy a következő században, ha nem is eltűnik, de szétporlad a nemzet. — Beszélgetésünk befejezéséhez ez a kijelentés túl komor lenne. Kérem, szóljon reményeiről. — Elsősorban is arról kell szólnom, hogy hiszem, itt egy olyan demokratikus államrend van kialakulóban, amely ezt az országot megtartja Európában. Én hiszem, nekünk magyaroknak nem azért kell európai módon megoldani a gondjainkat, mert Európába igyekszünk, hanem hogy nekünk, magyaroknak itt, határainkon belül és határainkon kívül élőknek egyaránt, jobb legyen, s hogy ezzel azt a történelmünk alatt méltán kivívott helyet foglaljuk vissza a kontinensen, amely valaha már a mienk volt. Hogy mindez megvalósul. az biztos. Végezetül csak annyit mondok, hogy bár gyakorta vagyok türelmetlen, de elkeseredett soha! Hiszek a nemzet erejében, tisztánlátásában, bölcsességében. Vödrös Attila Szent Fiadat Boldogasszony kérd e Népért — olvasható azon a zászlón, amely alatt a csángók vonulnak búcsú alkalmával, pünkösdkor. A zászlót az elmúlt esztendőben adományozta a Lakatos Demeter Társaság és a Magyar Piarista Diákszövetség. Képünkön a csángók a zászlót a csíksomlyói ferencesek kegytemplomából, az átadás színhelyéről az ugyancsak csíksomlyói Szent Péter templomba viszik, ahol azt a búcsúk közötti időszakban őrzik. Hardi Péter felvétele
