Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-27 / 122. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. MÁJUS 21., CSÜTÖRTÖK 13 Ez már nemzetárulás! Már szinte restellem, hogy időről időre olyan méltatlan személyiségekkel kell a demokráciáért, a szabad Magyarországért aggódóknak foglalkozni, akik nem érdemlik meg a publicitást. Ezért (is) a továbbiakban, illetve egyszer s mindenkor nem vagyok hajlandó a nevét leírni... Igen, a Munkáspárt mosolygós pankrátoráról van ismét szó, aki újból hallatta hangját, ezúttal Szerbiában, ott, ahol — Közép-Európában hála istennek egyedül — még naponta gyilkol a bolsevista hegemoniz- mus. A derűs pojáca legújabb kinyilatkoztatásával — nyilván — bővítette illusztris vörös-diktátor barátainak sorát, hiszen Milosevics „elvtárs”, a Li Peng, Kim ír Szén, Fidel Castro együttesbe pompásan beleillik! Egyetlen pozitívuma a szerbiai nyilatkozatnak, hogy feke- tén-fehéren bebizonyította, mennyire indokolt is volt az MSZMP első két betűjének elhagyása, hiszen e díszes gyülekezet a legkevésbé sem szocialista, s még legkisebb porcikáA halál 56 éves korában Nagyszombatban érte utol a nagy királyt 1382. szeptember 11-én. Kevéssel halála előtt egy csodálatos üstökös tűnt fel és le az égen, jelezve nemcsak az ország, hanem a világ veszteségét. „Halála miatt — írja a krónikás — akkora gyász támadt az országban, hogy szinte mindenki megsiratta, mint saját halottját.” Székesfehérvár városában, abban a Szent / Katalin-kápolnában temették el, amelyet ő építtetett a királyok koronázó- és temetkezési helyéül szolgáló bazilika északi oldalhajójába, elsőszü- lött lánya védőszentjének tiszteletére. Nem sokkal halála után vörös márványból készült, szoborral díszített síremléket állítottak neki. A síremlék fedőlapján a király fekvő alakját mintázta meg a művész. Lajos koronás feje bojtos párnán nyugszik, amelynek támasza egy fekvő oroszlán. Felemelt bal alkarjával kardját szorítja melléhez, kezében az országalmát tartja. Könyökben felemelt jobb kezében pedig jogart fog. Felsőtestét középütt fűzött, szoros zeke fedi, vállait jobboldalt gombolt palást köríti, amelynek elülső szárnya bal oldalra lebben, kibontva a palástjába burkolódzó fenséges lovagi alakot. A szobor mintha Lorenzo de Monacis velencei követségi titkár verses krónikájának Lajos-képét metszené kőbe. Ő nevezi először a királyt „grandis”-nak, vagyis „Nagy”-nak, nem ugyan a történelmi, hanem az emberi és lovagi nagyság értelmében. A nápolyi és a magyar Anjouk királydrámája Johanna meggyilkolása és Nagy Lajos halála után is folytatódott. Durazzói Kis Károly hiába fogadta meg esküvel nápolyi hadjárata előtt, hogy jótevőjéjában sem magyar! Hiszen a „legdicsőbb” internacionalista hagyományok egykori és mai honi hordozóit is messze túlszárnyalta most a vörös csillagosok elnöke: elítélte a vajdasági magyarok autonóm törekvéseit! Nincs a nemzetárulásnak olyan megfelelő fokozata, amellyel ez minősíthető lenne... Az „öregek pártjának” ifjú vezére eddig csak titkos külkereskedő-talentumaival tüntetett: búzánkat Moszkvában kommendá'ía, Kubából cukrot kérincsélt — természetesen kéretlenül, partizán módon —, tehát most őszintén aggódhatunk, hiszen déli szomszédainktól csak nélkülözést, vért, könnyet, testvérgyilkos indulatokat lehet „vámmentesen” importálni! Világos tehát a Munkáspárt alattomos próbálkozása: bármi áron feszültséget kelteni a szomszéd országok és hazánk között, gátlástalanul átgázolva a magyar kisebbségek maradék jogain és öntudatán... Csupán azon töprengek, hogy a „független szabad” sajtónk miért olyan kedélyesen elnéző eme balos folyamattal szemben, és miért fröcsögnek dühödt indulattal Csurka István nemzetféltése, láttán?! Brezovich Károly Vác Jaj kiáltás az MDF soraiból „A Magyar Demokrata Fórum tagsága sokféle gondolkodású, de mindenekelőtt: gondol- kodó-töprengő emberekből áll. Nézeteink a nemzeti hagyományoktól a liberális és a kereszténydemokrata eszméken át a környezetvédő szemléletig terjednek. De egységesen magyar jövőt, és nem valamiféle új internacionalizmust akarunk!” — mondja az MDF választási programjában. Ehhez képest mit látunk? Azt, hogy ez így nem igaz, ami azért is nagyon szomorú, mert itt állunk a következő választás előtt! És ismét mondani kell valamit! De mit? Mondjuk azt, hogy a liberálisok számára már kisajátították az egész MDF-et?! Mindenki úgy táncol, ahogy ők fütyülnek?! Hogy naponta készülnek „B-listák” az éppen „kilö- kendők”-ről?! Hogy idejük jelentős részében vádakat, koholmányokat, feljelentéseket gyártanak?! Hogy megszállják a tv-t, rádiót, újságokat, és onnan fröcsögnek pártbéli tagjaik ellen?! Hogy a fennmaradó kevés idejükben „Tégy a gyűlölet ellen” című körmenetekre járnak ájtatos arccal, virággal a kézben, hogy vezekeljenek, bűnbocsánatot kérve az Úristentől elkövetett bűneikért?! Micsoda farizeus mosoly ül ezeken az arcokon! Az MDF becsületes tagsága szinte félelemben él, hogy mikor és kire kerül sor a liberálisok listáján?! Az igazán szomorú pedig az, hogy ezekhez a manőverekhez asszisztál az MDF vezetőségének jelentős része, ahelyett, hogy rég felismerte volna: az MDF belső szétverését hajtják végre a liberális elvtársak. Ezek pontosan tudják, hogy mit tesznek, miért és kikért?! Az MDF észrevétlenül szétveri, felszámolja önmagát, soraiból kitúrják mind a nép-nemzeti, mind a kereszténydemokrata eszmevilágúakat, és marad sterilen a liberális szárny, készen a nagy egyesülésre. De addig a belső tisztogatást el kell végezni úgy, ahogy azt az ellenzék elvárja. Mert ők finnyásak ám! Akárkivel nem vegyülnek! Ezek a liberálisok „egy tál lencséért" adják el magukat, tagjaikat, népüket, egy egész nemzet jövőjét. De alighanem kilátásba helyeztek nekik pozíciókat is, jó állásokat szolgálataikért. A júdáspénz mindenképpen kijár majd! Az MDF eredeti tagsága nem erre szavaHISTÓRIA Bellér Béla Magyarok Nápolyban (részlet) nek, Nagy Lajosnak lányait nem fogja háborgatni Magyar- és Lengyelország békés birtoklásában. Esküjéről nyomban megfeledkezett, amikor helyzete Nápolyban némileg megszilárdult, és amikor a nőuralommal, Mária királynő és Erzsébet anya- királyné uralmával elégedetlen — főleg délvidéki — főurak meghívták őt Magyarország trónjára. Károlyt magával ragadta a kínálkozó alkalom, Nagy Lajos legszebb álmának, a nápolyi—magyar uniónak megvalósítása, és nagy merészen nekivágott a magyarországi útnak. Nem törődött azzal, hogy a pápa kiközösítette, s így nemcsak hogy új korona nem illeti meg, hanem még a régi sem. Nem tarthatta vissza felesége rimánkodása sem, aki — a tudós velencei poéta és államférfi, Lorenzo de Monacis szerint — így próbálta őt — szinte balladás hangvétellel — lebeszélni végzetes útjáról: „Hagyd, drága férjem, a viszálykodó, cselszövények- kel teli és rosszindulatú Magyarországot. Ismerjük ezek álnokságát, hiszen a gonosz nép közt serdültünk fel: jaj. ne higgy a hamis beszédű embereknek!” A bekövetkező események végül is az aggódó királyasz- szonyt igazolták. 1385 októberében a király olasz seregével már Zágrábban van. A lakosság örömujjongással fogadja, és csatlakozik hozzá. Nyitva az út Budáig! Károly- nak sikerül a nőuralommal szembeni elégedetlenséget megnyergelnie, és 1385. december 31-én Székesfehérvárott fejére tennie Szent István koronáját. A kegyetlen látványosságra odarendelték a királynőket is. Ezek — mint Thuróczy János krónikájában élethűen elmondja — előbb a bazilika szent oltárait járják körül, majd a Szent Katalin- kápolnába lépnek be. „Amikor megpillantják a kegyes király márványszobrát, szívük csaknem meghasad, és a hideg követ átölelve sokáig csókolgatják a szomorú képmást, a vörös márványt elárasztják könnyeik záporával.” A koronázást baljóslatú előjelek kísérik. Mikor az új király elhagyja a templomot, Szent István híres lobogója, amelyet előtte vittek, beleakad az ajtósarok bontásába, és darabokra szakad. Az ország fölött három álló napig borzalmas vihar tombol. Majd egymással viaskodó, tépett hollócsapatok ereszkednek le a királyi palota tetejére, mint egy sötét végzet előhírnökei. A Mária királynő iránt érzett szánalom lassanként az új király elleni gyűlölettel keveredik. Erzsébet királynéban pedig vad bosszúvágyat vált ki a hatalom elvesztése. A királynők Garai Miklós nádorral csapdát állítanak. 1386. február 7-én alkonyat felé Erzsébet királyné azzal az ürüggyel, hogy friss levél érkezett hozzá vejétől, Luxemburgi Zsigmond őrgróftól, amelyet sürgősen meg kell tárgyalni, budavári lakosztályukba csalja az új királyt. Közben Garai nádor embereivel titkon megszállja a várat, és — akárcsak annak idején Endrét a nápolyi összeesküvők — elszigetelik a királyt olasz kíséretétől. Az ezután következő tragikus eseményekről megrázó leírást ,ad Thuróczy János. „Miközben tehát a királyné és a nádor a király oldala mellett ültek, és különböző tárgyalásokba merültek, az olaszok eltávoznak a tanácsból, és a palotából kilépve, kettesével, ahogy ez az olaszok szokása, járkálnak a várban. Amikor a nádor úgy látta, hogy a tervezett merényletre itt a kívánt alkalom, a szeme sarkából az ott álló Forgách Balázsra tekintett, aki magára vállalta ezt a dolgot. Ő pedig megértvén a jeladást, köpenye alól előhúzza fényes kardját, villám módjára lecsap vele a királyra, és vitéz karral súlyos csapást mérve rá, rettenetes sebet ejt rajta a fején és szemöldökén, a két szeme között.” Károly király annak ellenére, hogy ilyen súlyos sebet kapott, nem esett össze. Maradék erejét összeszedve feltá- pászkodott helyéről, és a padlózaton hosszú vérnyomokat hagyva, emberfölötti erővel visszatántorgott lakosztályába. Azonban itt sem hagyták nyugton. Még ezen az éjszakán kivonszolták onnan, és fogolyként az István hercegtől, Nagy Lajos öccsétől épített magas toronyba zárták. Majd átszállítják Visegrádra, ahol a szerencsétlen uralkodó február 24-én belehal sérüléseibe. A kiszenvedett véres tetem láttán eszükbe jut a főpapoknak, hogy királyuk tulajdonképpen ki van közösítve, tehát nem lehet egyházi temetésben részesíteni. (Persze megkoronázni sem lett volna szabad!) így hát a királyi tetem jó ideig egy visegrádi házban hever temetetlepül — akárcsak annak idején Endre és Durazzói Károly holtteste —, míg valahol elhantolják, zott! 1990-ben nem ezt kérték és akarták! Vedres Józsefné Budapest Lassú a kárpótlás Az útlevélügyekkel foglalkozó hivatalokon kívül nemigen van még egy másik olyan nagy forgalmú hivatal, mint a kárpótlási. Nem arról akarok írni. hogy naponta hány ügyfél ügyeit sikerül a hivatal dolgozóinak elintézni, mert ez rejtély. Tény az, hogy nyitástól zárásig naponta több ezer azoknak a száma, akik ügyes-bajos dolgaikkal, kárpótlási ügyeikkel felkeresik. Ezt tettem jómagam is első ízben februárban, másodszor pedig áprilisban. Ugyanis azt reméltem, hogy az 1991-ben benyújtott föld iránti kárpótlásról valamilyen érdembeni felvilágosítást kapok. Mint általában minden, magára valamil is adó hivatalban, a bebocsátás itt is sorszámmal történhet, amit sor- banállással lehet megszerezni. Ez nem is volna baj, így nincs apelláta, vita kizárva, hogy valaki a másik elé tolakszik. Illetve aki azt hiszi, hogy így van, az téved! Ugyanis körülbelül másfél órát álltam az ügyintéző fülkéje előtt, és ez alatt az idő alatt egy bizonyos sorszámmal két ügyfél is elém került. Ez hogy lehet, tűnődtem, és rájöttem, hogy sajnos vannak, akik nem adták le dolguk végeztével sorszámaikat! Kedves leendő ügyfelek, vigyázat! Amikor a sor rám került, a borítékszám bedik- tálása után a monitoron — ügyintéző előtt — megjelent adatokra tekintve közölte az ügyintéző, hogy sajnos még nem került rá a sor. Kérdeztem, hogy körülbelül mikor?! Nem tudom — volt a válasz. Még Pest megyében mintegy húszezer ügy van hátra. Én nem vonom kétségbe a hivatal jóindulatú munkatempóját, amivel a munkájukat végzik, de az azért elvárható lenne, hogy minden fűikében üljön ott az ügyintéző — Pest megyeinél mindkét alkalommal a három fülkéből csak egyben, a középsőben' volt valaki. Az ügyféltől a sorszámot vegyék el, ne lehessen vele visszaélni. Ugyanis átadja annak, aki éppen akkor jött — és sorbanállás nélkül jelentős időt takarít meg a másik ügyfél kárára. A hiányosságoktól eltekintve azonban el kell ismemi, hogy nem irigylésre méltó munkát végeznek. Pusztai József Tápiószecső minden egyházi szertartás nélkül. Csak később temetik el megszentelt földbe, a visegrádi bencés kolostorban. A merénylő Forgách Balázs kardja rövid, alig két hónapos létezés után kettévágta a nápolyi—magyar unió csomóját, de az elvérzett gondolat még sok áldozatot követelt. A merénylet hírére az egész nápolyi párti Délvidék lángba borul. Mikor a királynők és párthíveik személyes megjelenésükkel akarják lecsillapítani a lázadást, bosszúszomjas ellenségeik martalékaivá lesznek. A királyi kíséret egy részét levágják. Forgách, Garai Miklós nádor és garai Bánfi János levágott fejét maga Horváti Pál zágrábi püspök mutatja be Nápolyban a szerencsétlenül járt király özvegyének, Margitnak. A többiek — köztük a királynők — fogságba esnek. Mikor pedig Luxemburgi Zsigmond, IV. Károly német—római császár fia Velencétől támogatva fegyverrel siet felesége és anyósa kiszabadítására, a Velencébe titkon követet küldő anyakirálynét Horváti János bán lánya szeme láttára megfojtatta. A selyemzsinór tehát Nagy Lajos sógornőjének, Johannának nyakáról özvegyének, Erzsébetnek nyakára teker- gődzött... Megalakul a megyei régészeti és néprajzi bizottság A századforduló időszakában sorra alakultak meg az egyes megyékben a helyi történelmi, néprajzi emlékeket gyűjtő, illetve az ilyen kutatások megszervezésén fáradozó bizottságok. Ezek sorában 1911. május 27-én alakult meg Pest—Pilis—Solt—Kiskun Vármegye Régészeti és Néprajzi Bizottsága. Kezdeményezője gróf Kegle- vich Gábor és néhány barátja volt, akik még 1910 novemberében beadvánnyal fordultak a vármegyéhez: „Nincs ma Európának művelt állama, mely mű- és történeti emlékeinek rendszeres feltárása és megismerése iránt a legmesszebbmenő' áldozatokat meg nem bírta volta”— írták. De az állam ehhez önmagában kevés, a helyi hatóságoknak is ki kell venniük részüket a munkából. Ezért javasolták, hogy a vármegye szavazzon meg pénzt a kutatásokra, hozzon létre egy bizottságot, amely meghatározza az elvégzendő munkát és azok költségeit. A vármegye elfogadta a javaslatot, a határozat lelkesen üdvözölte a vázolt kutatási programot is, elsősorban a műemlékek összeírását, felkutatását és különböző ásatások végzését. A május 27-én hivatalosan is megalakult bizottság elnöke Fazekas Ágost alispán lett, ügyvezető elnöke Zolnay Jenő' tiszteletbeli főügyész, titkárai pedig Gerecze Péter tanár és Márton Lajos régész. Védnökül báró Prónay Dezsőt és gróf Ráday Gedeon főispánt kérték fel. A bizottságnak mintegy ötven tagja volt, a kor neves tudósai és a közélet jeles képviselői. Pogány György
