Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-21 / 117. szám
É PEST-MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1993. MÁJUS 21.. PÉNTEK 9 Most szép lenni katonának? Fidesz, a „nemzeti” Még a kommunista kurzus legsötétebb éveiben történt, hogy akaratlanul fültanúja lettem a villamoson néhány vigyázatlan fiatalember beszélgetésének. Az egyik nyilván közvetlenül a katonai szolgálat letöltése, vagyis a bevonulás előtt így korholta társait: „Könnyen beszéltek, mert amíg engem öntudatra ébresztenek a seregben, addig ti vígan csörögtök itthon." (A csörgés itt táncolást jelent.) Ez a mondat sok mindent elárul. Például azt, hogy a magyar fiatalemberek akkoriban nem szívesen öltöztek angyalbőrbe; hogy bizony nem nagyon rajongtak a rendszerért; hogy a seregben a katonai kiképzésnél is fontosabb volt a politika, így lett a katonai szolgálat a „kommunizmus iskolája". ahol a kiskatonákat „öntudatra ébresztették”. Ma már tudjuk, hogy a Varsói Szerződés tervei szerint a magyar hadsereg feladata az lett volna, hogy ékként behatoljon a NATO testébe, délnyugati irányban, Olaszország felé. Manapság mást sem hallunk, mint hogy e támadó harci feladat ellátására szánt hadsereg milyen elavult felszereléssel rendelkezett. Csak példaként: Olyan MIG-repülőgépei'nk voltak (és vannak), amilyenekkel Szíria rendelkezett a hetvenes évek második felében, amikor az Izrael elleni háborúban — bár élvezték a támadó helyzeti előnyét — néhány nap alatt mintegy 70 ilyen gépet vesztettek. Ugyanakkor Izrael egyetlen gépét tudták lelőni. Ha még azt is megemlítjük, hogy a kiskatonák teljesen ki voltak szolgáltatva feljebbvalóiknak, így sokszor teljesen primitív vegzaturát kellett elszen- vedniölc, meg kell értenünk, hogy a fiatalok nem lelkesedtek a behívóért, hogy kínszenvedés volt számukra a katonai szolgálat, hogy nem ambicionálták sem Verona imperialista iga alól való felszabadítását, sem pedig azt, hogy a Varsói Szerződés hősi halottjaivá váljanak. Nem csodálkozhatunk hát, ha szaporodtak a hadseregben az öngyilkosságok, és nőtt a fegyvertelen szolgálat bevezetésének követelése. Ma már a besorozott választhat: fegyveres vagy fegyvertelen szolgálatban tölti el a kötelező katonaidőt. De még ennél is lényegesebb és elvi jelentőségű különbséget jelent az, hogy aki ma katonai kiképzésben részesül, az nem idegen célok szolgálatára válik alkalmassá, hanem a haza, vagy ha úgy jobban tetszik, az ország védelmére. Ennek ellenére a katonajelöltek most sem lelkesednek a behívóért. Vajon miért? Ennek több oka van. A kommunista kurzus évei alatt sikerült kiirtani a társadalom .jelentős részéből az erkölcsi érzéket, a hazafias érzést és a gondolkodás képességét. Ebben a korszakban nemcsak a házak épültek panelekből, de a televízióból, a rádióból és a sajtóból is kész paneleket kapott az állampolgár. Már, ami a politikát illeti. Ha például Izraelről volt szó, nem az eseményeket, a tényeket mutatták be, hanem az Izra- el-ellenes szovjet külpolitikai panelt. Ezt tette az egész propa- gándaapparátus a külügyminisztertől a legutolsó bemondóig. A gyerek már az iskolában is azt tanulta, hogy a hazaszeretet a Szovjetunió szeretetével kezdődik. Most aztán, hogy ez a szeretnivaló állam megszűnt, a gondolkodásról leszoktatott emberek nem tudják, hogy kezdjék szeretni hazájukat és népüket. Ady még tudta, hogy az a szép, ami szép. (,Jaj, de szép a szép!"). Ma már szuggerálják a társadalomba, hogy az idegen szép. Függetlenül attól, hogy az az idegen, például a szérb gyilkolja a bosnyákokat vagy üldözi a magyarokat. így hát nincs ki ellen fölkészülni, nem kell tenni semmit az ellen, hogy anyáink, -nővéreink, feleségünk és leányaink arra a sorsra jussanak, mint a boszniai nem-szerb nők. Márpedig honvédelem nincs hazaszeretet és a gyengék iránt érzett felelősség nélkül. (Ezért nevezte el azonnal honvédő háborúnak a Hitler-ellenes harcot Sztálin.) A katonáskodás áldozathozatal. Áldozatot csak azokért tudunk hozni, akiket magunkénak érzünk. Egy valamirevaló ember mindig nagyobb áldozatra kész családjáért, mint önmagáért. Gyermekeinket azonban -— háború esetén — nem lehet egyénileg megvédeni. csak társadalmi méretekben. Az igazi férfi felkészül övéinek védelmére. Ennek a felkészülésnek klasszikus helye a hadsereg. De igaz-e az, hogy most szép lenni katonának? Kossuth idején, amikor e katonadal született, a hazáról és a szabadságról volt szó. A katonáskodás persze akkor is kényelmetlenebb volt, mint a civil élet, akkor is voltak rossz tisztek, komisz káplárok, mégis szép volt a haza védelmében részt venni. Ma is vannak rossz tisztek,, komisz káplárok, viszont (itt) nincs háború. De ma is van hazánk, és újra van szabadságunk. Csak éppen az az erkölcs hiányzik, amely a felelősségvállalás feltétele. Pedig a katonáskodást a felelősségérzet, ez a legférfiasabb sajátosság teszi egyedül széppé. Tehát ma is szép lehet katonának lenni, ha valaki testben-és lélekben erős férfiként vállalja népe szolgálatát, ami feltétele családja szolgálatának. Török Bálint Nehéz lenne a Köztársaság című folyóiratot azzal vádolni, hogy a nemzeti érzület javára elfogult lenne. Ennek ellenére beszámol a „Liberalizmus és hazafiság" címmel rendezett vitaestnek néhány olyan mozzanatáról, amely végül is nem vet jó fényt a szabadelvűekre. Ezzel feltehetően a tárgyilagosság látszatát szeretné kelteni. A Fidesz új önmeghatározására a hallgatóság magyarázatot kért a kötetlen beszélgetés során, mivel a felszólalók véleménye szerint a „nemzeti elkötelezettségű liberális párt” nem más, mint porhintés a közéig!) választások előtt. Eörsi István még ennél is tovább ment — bár nem ez az első tévedése az úgynevezett rendszerváltozás óta —, és úgy vélekedett, hogy a nemzeti liberalizmus tökéletes képtelenség. (Úgy látszik, a szocializmus jeles ellenzéki írója nem tanulmányozta eléggé a reformkort, a nemzeti szabadelvűek magyar virágzásának időszakát.) Persze, jól tudjuk, a Fidesz igen messze van a kossuthi liberalizmustól, amely valamikor mindenki számára nyilvánvalóan nemzeti és keresztény volt. A mai szabadelvűek viszont, bármennyire igyekezzenek is, nehezen tudják önma- gukon kívül mással is elhitetni, hogy a nemzeti értékeket magukénak vallják. Ezt fényesen és kimagaslóan igazolta a vitaest fontos szereplője, Kőszeg Ferenc, amikor a nemzethez való tartozás és az állam- polgári lojalitás kérdését feszegette. Elképesztő a magabiztossága és a bátorsága, amivel kijelentette: „Ha nem érez valaki, hát nem érez!” Mármint a hazája iránt. Szerinte ma már a jellem és a nemzeti érzés között nem érdemes közvetlen öszszefüggést keresni... Más volt a helyzet Jókai korában, ami-- kor a nagy író azt vallotta: Aki nem szereti a hazáját, az jel- lemtelen, hitvány alak! így igaz, tesszük hozzá ma is jóné- hányan, mert amíg nemzet és haza lesz e földgolyón, Jókai igazsága elévülhetetlen. A hazaszeretet — hívjuk segítségül az Encyclopaedia Hungarica-t; a hazához, annak földjéhez, lakóihoz, nyelvéhez, kultúrájához és történelméhez való kötődés, amely hasonlít a szülői szeretethez. Továbbá megnyilvánul még önzetlenségben is olykor, ön- feláldozásban, amikor az egyén saját érdekeinél fontosabbnak érzi hazája iránti kötelességének teljesítését. Ez az érzés és cselekvésvágy, csak a nemzet hanyatlásának korszakában csökken, és ezzel a nép erkölcsi ereje is gyengül; összetartozása lazul, és lassan nagy tettekre képtelenné válik. A nemzetek akkor bomlanak föl, amikor a hazafiság érzése nem védi meg őket a nagy megpróbáltatások idején. Lehet tehát egy vállrándítással elintézni a kérdést? „Ha-nem érez valaki, hát nem érez!” Lehetni lehet, mert a demokráciában — azt hisszük — mindent lehet, de nem illik. Különösen nem annak tudatában, amit ez a közöny eredményez... Mit jelentett például a Ceau- sescu-korszakban szeretni a hazát, az erdélyi magyarság számára? — Teszi föl a kérdést az SZDSZ kimagasló személyisége, a „Beszélő” főszerkesztője. Mivel, hogy a haza — az ő okfejtése szerint — Románia volt akkor is. Nem tudom Képviselő úr. hogy egész Romániát, amelynek a területe több mint készeresére nőtt Trianon óta a Magyarországtól elszakított részekkel, tekintheti-e az ott élő magyarság hazájának? Nagyváradtól Constantáig, és Székelyudvarhelytől Brailáig, — a Duna delta-vidékéig, ahová a láp le- csapolása ürügyén éppen elpusztítani vitték százezerszám az erdélyieket?? Vagy szű- kebb pátriáját érzi inkább magáénak. azt a földet, amelybe több mint ezer éve apái és nagyapái temetkeztek? A kérdés mindenesetre érdekes. De talán ezt tőlük kellene megkérdezni. S ha lehetséges lenne is a két és fél millió magyar őszinte válaszát bírni, ellenérvként a haza fogalmának megreformálásához, — pártharcok dúlása idején — ellenérvként éppen őket előrángatni szabad-e? Abban feltétlenül egyetértünk a szabadelvű eszmevilággal, hogy nem az a jó magyar, aki „Nemzeti színű tágjával döngeti a mellét”, — sajnálom. de a fogalmazás ilyen otromba volt, csak így idézhetem — hozzátéve mindjárt azt is, hogy a mai liberálisok -— sajnos! épp elégszer bizonyították —, hagyományosan érzéketlenek a nemzeti problémák iránt. A nemzeti retorikában való versengést mi sem tartjuk hasznosnak, a hazafisá- got pedig természetesen nem a hangzatos szólamokban kell keresni. Én is csak ezt ajánlhatom,— ha még nem késő — a „nemzeti elkötelezettségű liberális” Fidesz-nek. Hogy ne érhesse őket más liberálisok részéről sem a porhintés vádja... Mert még meghallják a választók, és közönyüket feledve szavazni indulnak — már nem is olyan sokára. Onody Éva Kölcsey legszebb költeménye Kis nép és elzártabb terület kultúrája csak úgy tud megmaradni, ha néhány géniusza mellett még abban is nagy, hogy sokan és együtt segítik alkotóművész fiaikat feltámasztani: esetünkben Kölcsey költészetét, illetve Erkel zenéjét a hálás közfigyelem sugarába állítani. Kölcsey Ferenc nemzeti énekké lett, vallásos motívumokkal átszőtt ódáját Erkel Ferenc zenéjével a magyar nép akarata avatta nemzeti himnusszá. A korábbi templomi himnuszok nyomán — a XVI. századtól kezdve — Európa szerte néphimnuszok, nemzeti himnuszok keletkeztek. Magyarországon a XVIII. században a Boldogasszony Anyánk (1714) és az Ah. hol vagy, magyarok (1763) kezdetű vallásos énekeket énekelték néphimnuszként. A múlt század elejétől Magyarországon a hivatalos ünnepeken már az osztrák császárhimnuszt énekelték. Ugyanis a Szent Szövetség (1815) megalakulását követően országunkra a nyílt Habsburg uralom nehezedett. I. Ferenc király tizenhárom éven át nem hívta össze az országgyűlést. A nemesség növekvő elégedetlensége hatására aztán kénytelen volt összehívni az úgynevezett első reformországgyűlést. Ezzel indultak meg a reformküzdelmek, melyek aztán az 1848—49-i forradalomhoz és szabadságharchoz vezettek. Az 1820-as évek elejének kilátástalan, csüggedt nemzeti hangulatát Kölcsey (1790—1838) Himnusza (1823. január 22.) örökítette meg legbeszédesebben. A költő akkor már a világtól elzártan élt Szatmár megyei birtokán, így a vers születésének helye: Cseke. Az európai szabadságmozgalmak elbukásából elkeserítő következtetést szűrt le és a maga korában sem látott olyan társadalmi erőt, mely a nemzet függetlenségét, jobb jövőjét kivívhatta volna. Ezért fohászkodott himnusza elején Istenhez. Tőle kért, várt jobb sorsot, „víg esztendőt" a sokat szenvedett magyar nép számára. Kölcsey mélyen átélte történelmi múltunk viharos eseményeit és szenvedélyes szabadságszeretettel szólaltatta meg a jobb jövő vágyát, az egész magyarság sóvárgását. Ezért válhatott himnusza az egész nemzet énekévé. A költemény kulcsfogalmai: Isten, balsors, haza, szabadság. Isten nevével kezd. majd szintézist teremtve a történeti magyarsággal, érzelemazonosságban vállalja a közösségi balsorsot s költői látomásában — a szabadság távlatában — az isteni erejű nemzeti lélek feltámadását vetíti fel. Saját eszméiből, a nép hányatott történelmén keresztül egyensúlyt teremtve — azonosul a nemzettel s hazájával. Kifejezi a haza fogalmának háromszori alkalmazása: A „szép haza” képe először a második versszakban tűnik fel; majd ahol a múltba helyezett képe véget ér, az ötödik versszakban; „Hányszor támadt tenfiad, / Szép hazám, kebledre,”; s harmadszor pedig a híres sorok; „Szerte nézett s nem leié / Honját a hazában,” már a jelent festő hatodik strófában található. Kölcsey saját kezű kéziratán a Himnusz cím után alcím következik: a Magyar nép zivataros századaiból. Jelentése van, mely az egész vers értelemzésével összefügg. A költő szándékosan a múltba helyezkedik, de a cenzúra megtévesztésére szolgálva is nyújthatott némi fedezéket. A vallásos, isteni képzet aztán pozitív értelmet nyer a Himnuszban: az isteni erejű nemzeti lélek feltámadása. Erkel Ferenc (1810—1893) — maradandó nagy alkotásai mellett — azért tiszteletreméltó, mert ő komponálta meg nemzeti imánkat, a Himnuszt. Zenéje (Hunyadi, Bánk bán...) úgy erősített, lází- tott, vigasztalt, hogy forradalomba ment velük népünk és megrázta bilincseit elnyomatásában. 1844. február 29-én Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója pályázatot hirdetett a Himnusz megzenésítésére. Húsz arany pályadíjat tűzött ki a legjobb népmelódiáért. Február után Erkel Ferenc csakhamar megírta a Himnusz zenéjét. Erre az idős Erkel így emlékezett vissza: — Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek fülemben a pozsonyi harangok. Áhitat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz. — (Gárdonyi Géza: Erkel emlékkönyv. 1910.) Erkel „Itt az í ás, forgassátok Érett ésszel, józanon. Kölcsey" jeligével nyújtotta be pályaművét. A beérkezett 13 pályamű közül egyhangúlag Erkelnek ítélték a húsz arany első díjat. mert — mint indokolták — a mellett, hogy magyar jellemű s a költemény szellemét leginkább megközelítő, a két főkívánságot: a dallamegyszerűséget és a himnuszi emelkedettséget legszerencsésebben közelíti meg. A Himnuszt 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban. A dallam és szöveg — azóta is mindig — egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arcok megmerednek, a szemek megtelnek köny- nyel. Ünnepelték Erkelt! Ezt követően aztán diadalutat járt be a nemesveretű szerzemény. Már augusztus 10-én a Himnusz először szólalt meg nyilvános népünnepségen: az óbudai hajógyárban, a „Széchenyi” nevű gőzös vízrebocsátásánál. A Honderű így méltatta: — Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot, az erősmellű férfi és csengő hangú énekesnők minden szavára, mely az érchangszerek harmóniájával valóságos nemzeti himnusszá magasult. — Öt nap múlva pedig először szólalt meg egyházi ünnepségen: a pesti polgári őrhad zászlószentelésén, a Rákos mezején. Augusztus 25-én pedig már a pesti vaknövelde vizsgaünnepélyén is a Himnuszt énekelték a tanítványok. A Himnuszt eleinte főleg a színházak, a vidéki színészek és az ifjúság terjesztették. 1845 május 16-án Kolozsvárra érkezett Deák Ferenc és Vörösmarty. Az ifjúság roppant tömege fáklyás zenével várta őket. Szállásuk előtt a tisztelgő fiatalság a Himnuszt és a Szózatot énekelte, a zenekar pedig a Rá- kóczi-indulót játszotta. Deák Ferenc beszéde alapgondolataként pedig az eldalolt Himnusz azon szavait választotta: „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt!” Igazi jelentősége a szabadságharc utáni elnyomatás idejében mutatkozott meg. Erkel 1850. március 26-án bátran előadatta a Nemzeti Színházban a teljes kórussal és zenekarral a pesti gyermekkórház javára adott műsor végén. Ő maga is merészen segítette kibontakoztatni igazi jelentőségét az elnyomás további időszakaiban is. 11156. május 18-án Kölcsey Ferenc síremlékének felavatásán Csekén a pataki kántus a Himnuszt énekelte. —Cskei utunk diadalmenethez hasonlított. Nemcsak a hallgatóság, hanem az egész haza méltánylatát és dicséretét megszerezénk. — (A pataki kántus évkönyve.) Kölcsey Ferenc költő, kiemelkedő reformkori politikus, neves szónok, a magyar kritika egyik első jelentős képviselője. Legszebb költeménye a Himnusz. Erkel Ferenc a Nemzeti Színház, majd az Opera karnagya. Liszt Ferenccel együtt a legjelentősebb magyar zeneszerzők között tartjuk számon, aki méltó társa volt a Himnusz költőjének. Domonkos János
