Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-17 / 113. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1993. MÁJUS 17.. HÉTFŐ 13 passzív ellenségkép Aktív és A parlament előtt fekvő „Biztonságpolitikai irányelvek” legpikánsabb, így talán legfontosabb kérdése az „ellenségkép-szindróma”. Azaz van-e, lehet-e a magyar hadseregnek, a magyarságnak ellenségképe? Jól tudjuk, hogy a demokratikus Európába való beilleszkedésünk egyik „ára” az, hogy elássuk azt a csatabárdot, melyet a trianoni szerződés adott a mi kezünkbe.' Ám ne feledjük el, hogy a túloldalon többször annyi csatabárd szegeződött nekünk. Az irányelvek tehát kimondanák, hogy az elvett területeinket nem kívánjuk erőszakkal — fegyverrel — visszavenni! Ergo nem készülünk háborúra az „érintett” szomszédok — osztrákok, „csehszlovákok”, románok, „jugoszlávok” ellen. Nevezetteket nem tekintjük ellenségeinknek. Nincs tehát ,,aktív”(!) ellenségképünk. Ez az európai gesztus egyértelműen azt fejezi ki, hogy elfogadjuk a jelenlegi status quót, így készek vagyunk mind kétoldalú, mind a fentiekkel való sokoldalú együttműködésre. Hozzátehetjük rögtön, hogy ennek érdekében az elmúlt években nem kevés kezdeményezéssel jelentkeztünk, bár „nem tudni miért”, igen mérsékelt sikerrel. Ezeréves történelmi tapasztalataink, de különösen az elmúlt 100 esztendőben kapott megrendítő pofonok azonban arra köteleznek, hogy az óhajok hídjáról a realitások csatornájába lépjünk le és gondolkozzunk. „A görögöktől akkor is féljünk, ha ajándékot hoznak” — mondták a római szenátorok. Mi rögtön hozzátehetjük, hogy akkor meg pláne, ha eszük ágában sincs nekünk ajándékot hozni. A történelmünk azt mondja, hogy a szerbekkel, románokkal és csehekkel soha nem tudtunk, ha nem is baráti, de mondjuk konstruktív együttműködésre lépni. Ellenkezőleg, hazánk tragikus történelmi sorsfordulóiban többnyire nyíltan ellenséges szerepük volt. Lehet, sőt biztos, hogy ebben a magyar politika is hibás- volt, de mi soha nem árultuk el őket, mint tették velünk ők számtalan esetben. Mi kinyilatkoztattuk, immár sokszázadszor,- hogy hajlandók vagyunk elfogadni az „ősellentéteket”, és lemondunk az eddigi „hagyományos” ellenségképről, Ez azonban nem. elég. Főleg akkor nem, ha az „utódállamok” jelenlegi meglehetősen zavaros és kialakulatlan külpolitikájában talán csak egy közös vonás van; a magyargyűlölet. Legalábbis az a törekvés, hogy mint eddig is, minden baj okának a magyarságot nevesítsék. Ugyanakkor minden módon akadályozzák a magyarok „európai normák szerinti” jogainak érvényesítését mind északon, mind keleten, mind délen. Az európaiság vállalásának szellemében természetesen ki kell jelentenünk, Magyarországnak nincs ellenségképe. A történelmi tapasztalatok azonban rámutatnak az érem másik oldalára is. Egyes országoknak mi vagyunk az ellenségképe, még akkor is, ha az ünnepi deklarációkban ezt tagadják. Tehát létezik egy „pasz- szív ellenségkép”, mely szerint tetszik vagy nem tetszik, mi, magyarok potenciális ellenségei vagyunk másoknak. A ma emberének, főleg ha hazánkat csak élettérnek tekinti, talán „joga” van ezt a felemás helyzetet elfogadni, mint ahogy történelmünk folyamán „egyesek” azt nemcsak elfogadták, hanem „örök barátságot” fogadva, még történelmünk meghamisításába is belementek. így majd 50 évig meg sem lehetett említeni, hogy a történelmi határokon belül élő magyarok érdekeit feladva, kommunistáink aktív asszisztálása mellett folyt a magyar népközösségek szisztematikus pusztítása, periférián kívülre szorítása, nemzeti voltának megtagadására való kényszerítése és a „csendes integrációja”. „Joguk” volt, mert ők nem magyar érdekeket képviseltek. Nekünk azonban a történelem nem adja meg az egyéni kérelmezés, az egyéni önfeladás jogát. Jól felfogott érdekünk „magyar önzésre” kényszerít, aminek abban kell megvalósulnia, hogy nem tudunk, de nem is szabad mindenáron „kapitulálnunk”, hisz az elmúlt 50 év megmutatta, hogy a mi hallgatásunk, a mi konstruktivitásunk semmi eredményt nem hozott. Ellenkezőleg, megerősítette ellenfeleinkben azt a meggyőződést, hogy folytatni kell a magyar kisebbség elleni addigi politikát, hisz semmiféle retorziótól, semmiféle negatív hatástól tartani nem kell. Ez a kemény és kiszámíthatatlanul fenyegető helyzet korszakos választás elé állít. A jövőnk, Európa és a konstruktivitás kényszere az ellenségkép eloszlatására késztet. A történelmi realitások pedig rámutatnak arra, hogy amíg csak deklarációk HISTÓRIA AZ ORKHONI FELIRATOK II. Az Ég rendeléséből, s mert így kívánta az én jósorsom, kagán lettem. Amint trónra ültem, mind ösz- szegyűjtöttem a nincstelen és nyomorult népet, s a szegény népet gazdaggá tettem, a kisszámú népet megsokasítottam. Vagy lehet-e valami valótlanság az én szavaimban?! Hallgassátok ezt meg. ti türk bégek és nép! Bevéstem ide, hogy a türk népet összegyűjtvén, hogyan szerveztétek meg a birodalmat, de azt is bevéstem ide, hogy rossz útra térvén, hogyan hullottatok szét. Minden szavamat, amit hozzátok intéztem, bevéstem az emlékkőbe. Azt látván, ismerjétek meg azokat, ti most élő türk bégek és nép! Vagy tévedhettek-e, ti bégek, ti, akik a trónra tekintetek?! A kínai császártól hozattam művészeket, és velük készíttettem el az emlékkövet. A kínai császár nem utasította el kérésemet, s udvari mestereit küldte el hozzám. Páratlan emlékcsamokot építtettem velük, belül és kívül művészi képekkel díszíttettem. Emlékkövet állíttattam, s szívemből jövő szavaimat rávésettem. Olvasván ismerjétek meg azokat mindnyájan, ti, a tíz nyíl fiai és alattvalói. Emlékkövet állíttattam, s ez lévén a tartózkodási helyünk, a mostani időkben ezen a helyen tartózkodván, ezen a helyen állíttattam és írattam meg az emlékkövet. Arra tekintvén, így tudjátok meg... Ezt az írást unokatestvére, Jóiig tegin írta. Keleti oldal Amikor fent a kék ég, s lent a fekete föld megteremtetett, a kettő közé az ember fiai teremtettek. Az ember fiai fölött ősapám, Bu- min bagán és lsterni kagán uralkodott. Trónra ülvén, megszervezték a türk nép birodalmát, és megszabták törvényeit. A négy világ- táj mind ellenségük volt. de hadakat vezetvén, e négy égtáj népeit mind meghódították, mind engedelmessé tették. Akinek feje volt, meghajlíttatták, akinek térde volt, földre kényszerítették. S letelepítették őket keletre a Kadirkán hegységig, nyugatra a Vaskapuig. E két táj között, ilyen hatalmas területen uralkodtak, miközben megszervezték a fejedelem és szervezet nélküli köktürköket. Bölcs kagánok voltak, hős kagá- nok voltak. Bujrukjaik is bölcsek voltak, hősök voltak. Bégjeik is, népeik is egyetértésben éltek. Ezért tudták hatalmas birodalmukat megszervezni, s uralkodván, törvényeiket megszabni. Sorsuk rendelése szerint haltak meg. Eljöttek a gyászoló és jajve- székelő népek: keletről a napkeleten lakó távoli bökli nép, a kínai. tibeti, apar, bizánci, kirgiz, három kurikán, harminc tatár, kitaj és ta- tabi nép, mindnyájan halotti tort ültek és siratták őket. Ilyen híres kagánok voltak ők! Utánuk fiatalabb testvéreik lettek a kagánok, majd az ő fiaik lettek a kagánok. De a fiatalabb testvérek nem értek fel az idősebb testvérekig, a fiúk nem hasonlítottak az apákhoz. Nem uralkodtak bölcs kagánok módjára, nem uralkodtak jó kagánok módjára. Bujrukjaik is tudatlanok voltak, gonoszak voltak. A bégek és a nép viszálya miatt, a kínaiak alattomossága és álnoksága miatt, fondorlatai miatt, az ifjabbak és idősebbek testvérharca miatt, a bégek és a nép civódása miatt romlásba hanyatlott a türk nép jól megszervezett birodalma, elpusztult törvényes kagánja. A nemesek fiai a kínaiak szolgái, szűz leányai pedig rabszolganői lettek. A türk vezérek elvetették türk nevüket, s fel- vévén a kínai előkelők neveit, a kínai császárnak engedelmeskedtek és szolgáltak ötven éven át. Keletre a napkeleti Bökli kagánig vezettek seregeket, nyugatra a Vaskapuig vezettek hadakat, de a kínai császárnak szereztek országokat és hatalmat. Akkor a türk nép nagy része ezt mondta: „Olyan nép voltam, melynek saját birodalma volt. Hol van most a birodalmam? Kinek szerzek én most országokat?” — Majd mondta: „Olyan nép voltam, melynek saját kagánja volt. Hol van most az én kagánom? Milyen kagánért küzdők én?” És ezeket mondfán, fellázadt a kínai császár ellen. De fellázadván, nem volt képes jól megszervezkedni és felkészülni, s ismét rabigába görnyedt. A kínai császár pedig nem törődött azzal, hogy a türk nép erejét és vérét áldozta érte, s ezt mondta: „Csak hadd haljon meg, hadd pusztuljon pl a türk nép!” S az elindult a végpusztulás útján. De fent a türk Ég és a szent türk Föld-Víz határozott: Felemelte atyámat, Elteris kagánt, s anyámat, Elbilge katunt, az ég csúcsáról segítvén őket, hogy a türk nép ne pusztuljon el, hogy újból nép legyen. Atyám, a kagán tizenhét emberrel indult el. Amint elterjedt a hír, hogy kifelé vonul, a városban levők a hegyekbe vonultak, a hegyen lakók a völgyekbe szálltak, s összegyűlvén, hetvenre szaporodtak. S mert az Ég erőt adott nekik, kagán atyám serege a farkasokhoz vált hasonlatossá, ellenségei a bárányokhoz lettek hasonlóvá. Hadat vezetvén keletre és nyugatra, összegyűjtötte és meg- # szaporította őket, s összesen hét- százan lettek. (Folytatjuk.) hangzanak el, de a tettek az ellenkező irányba mutatnak, védekezni, ejlen- rendszabályokat foganatosítani több mint kötelező. De mit tehetünk? Sőt van-e megoldás ebben a csapdahelyzetben? Biztos, hogy van, csak az nem biztos, hogy milyen megoldás a legmegfelelőbb. A biztonságpolitikai alapelveknek pedig tulajdonképpen erre az „egyetlen” kérdésre kell jó választ adnia. A jó válaszhoz azonban jó információkkal kell rendelkezni ahhoz, hogy világos helyzetértékeléssel optimális döntésre juthassunk. Ennek az eléréséhez egy utunk lehet, a ’’konstruktív bizalmatlanság” elve. Ezen azt értem, hogy csak azt fogadhatjuk el ténynek, amit az események megerősítenek vagy jusztifikálnak. Csak azt fogadhatjuk el, amit a mi információs rendszerünk is megerősít. Azt, amit a magyar diplomácia és a magyar hírszerzés elénk tár. Tekintettel arra, hogy a magyar hadsereg még sokáig elég kicsiny, és nem túl modernül felszerelt marad, hazánk „fő védelmét” nem az „elrettentés”, hanem a jó politikánk fogja jelenteni, ha erre képes lesz. Ehhez viszont modern és kitűnően felszerelt hírszerzésre lesz szükség. Minél kisebb egy ország hadereje, annál nagyobbnak kell lennie a nemzeti szinten integrált információs rendszerének, melynek motorja egy olyan hírszerző szolgálat, mely képes „előrelátni” legalább egykét esztendővel, hogy hazánkat honnan, mi fenyegeti. Ha ugyanis erre képes, akkor lesz ideje diplomáciánknak olyan lépések megtételére, melyekkel el lehet hárítani a veszélyt, vagy fel lehet készülni az elkerülhetetlen kivédésére. A jó biztonságpolitika tehát a konkrétumok és realitások számbavételén alapulva fejezi ki a nemzeti érdekek és a nemzetközi elvárások szintézisének megfelelően a követendő magatartást, a feltételezhető helyes magatartást. Ez — talán már évszázadok óta — nem nagyon sikerül. Jórészt rajtunk is múlik, hogy ezúttal, ezentúl sikerülni fog-e. Talán ezért lenne fontos, hogy higgadt fejjel vegyük figyelembe egyrészt azokat a nemzetközi „játékszabályokat”, melyek rendszerint csak a kicsik részére kötelezők. Másrészt azokat a kőkemény kelet-európai realitásokat, melyeket sokáig nem tartottunk érvényesnek magunkra. Csak ezek figyelembevétele adhatja meg a magyar jövő egyik, de talán leglényegesebb garanciáját. Práczki István Mortorierdő Rendelet a bányákról A bányaművelés a középkort Magyarországon királyi monopólium volt, az uralkodó bármikor megve- liette, elcserélhette azokat a birtokokat, amelyeken arany- vagy ezüsttartalmú kőzeteket találtak. Érthető módon a földbirtokosok megpróbálták eltitkolni, ha ilyen leletek bukkantak elő földjeiken. Mivel nem voltak érdekeltek a bányászatból származó jövedelmekben, nem is emelkedett megfelelő módon a kincstár bevétele. Károly Róbert felismerte ezt a helyzetet, és átfogó gazdasági reformjai sorában a bányászati jogot is megújította. 1327. május 17-én adta ki rendeletét, melyben meghagyta, ha a „nemesek bármelyikének földjein és birtokain arany-, illetve ezüstbányát fognak találni, s amennyiben nem tagadják le azok létezését és nem tagadják meg a feltárásukat, akkor ugyanők örökre élvezzék örvendezve azon földjeik változatlan birtoklását’'. Rendelete nemcsak a földeket hagyta meg korábbi tulajdonosaik kezén, hanem a királyi jövedelmek egyharmadát is átengedte nekik. A reform hamarosan jótékonyan éreztette hatását. A kincstár bányászatból származó jövedelme fellendült. Károly Róbert uralkodása alatt Magyarországon évente mintegy -2000-2500 kilogramm aranyat hoztak felszínre — ez a mennyiség a korabeli Európa aranytermésének több mint a felét jelentette. A király a bányavárosokat messzemenő kiváltságokkal ruházta fel, ezek és a bányászok szorgalma virágzó településeket hozott létre. A szájhagyomány «szerint a munkások egyébként nem kaptak fizetséget, de elvihették „ami az általuk tört aranyéréből ruhájukra hullott, s azok ebből is jói megéltek”. Pogány György
