Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-17 / 113. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1993. MÁJUS 17.. HÉTFŐ 13 passzív ellenségkép Aktív és A parlament előtt fekvő „Biztonságpolitikai irány­elvek” legpikánsabb, így talán legfontosabb kérdé­se az „ellenségkép-szind­róma”. Azaz van-e, lehet-e a magyar hadsereg­nek, a magyarságnak el­lenségképe? Jól tudjuk, hogy a de­mokratikus Európába való beilleszkedésünk egyik „ára” az, hogy elássuk azt a csatabárdot, melyet a tri­anoni szerződés adott a mi kezünkbe.' Ám ne feled­jük el, hogy a túl­oldalon többször annyi csatabárd szegeződött ne­künk. Az irányelvek tehát ki­mondanák, hogy az elvett területeinket nem kíván­juk erőszakkal — fegyver­rel — visszavenni! Ergo nem készülünk há­borúra az „érintett” szom­szédok — osztrákok, „csehszlovákok”, romá­nok, „jugoszlávok” ellen. Nevezetteket nem tekint­jük ellenségeinknek. Nincs tehát ,,aktív”(!) el­lenségképünk. Ez az európai gesztus egyértelműen azt fejezi ki, hogy elfogadjuk a je­lenlegi status quót, így ké­szek vagyunk mind kétol­dalú, mind a fentiekkel való sokoldalú együttmű­ködésre. Hozzátehetjük rögtön, hogy ennek érde­kében az elmúlt években nem kevés kezdeménye­zéssel jelentkeztünk, bár „nem tudni miért”, igen mérsékelt sikerrel. Ezeréves történelmi ta­pasztalataink, de különö­sen az elmúlt 100 eszten­dőben kapott megrendítő pofonok azonban arra kö­teleznek, hogy az óhajok hídjáról a realitások csa­tornájába lépjünk le és gondolkozzunk. „A görögöktől akkor is féljünk, ha ajándékot hoz­nak” — mondták a római szenátorok. Mi rögtön hoz­zátehetjük, hogy akkor meg pláne, ha eszük ágá­ban sincs nekünk ajándé­kot hozni. A történelmünk azt mondja, hogy a szerbek­kel, románokkal és csehek­kel soha nem tudtunk, ha nem is baráti, de mondjuk konstruktív együttműkö­désre lépni. Ellenkezőleg, hazánk tragikus történel­mi sorsfordulóiban több­nyire nyíltan ellenséges szerepük volt. Lehet, sőt biztos, hogy ebben a magyar politika is hibás- volt, de mi soha nem árultuk el őket, mint tették velünk ők számta­lan esetben. Mi kinyilatkoztattuk, immár sokszázadszor,- hogy hajlandók vagyunk elfogadni az „ősellentéte­ket”, és lemondunk az ed­digi „hagyományos” ellen­ségképről, Ez azonban nem. elég. Főleg akkor nem, ha az „utódállamok” jelenlegi meglehetősen zavaros és kialakulatlan külpolitikájá­ban talán csak egy közös vonás van; a magyargyűlö­let. Legalábbis az a törek­vés, hogy mint eddig is, minden baj okának a ma­gyarságot nevesítsék. Ugyanakkor minden mó­don akadályozzák a ma­gyarok „európai normák szerinti” jogainak érvénye­sítését mind északon, mind keleten, mind délen. Az európaiság vállalásá­nak szellemében természe­tesen ki kell jelentenünk, Magyarországnak nincs el­lenségképe. A történelmi tapasztalatok azonban rá­mutatnak az érem másik oldalára is. Egyes orszá­goknak mi vagyunk az el­lenségképe, még akkor is, ha az ünnepi deklarációk­ban ezt tagadják. Tehát létezik egy „pasz- szív ellenségkép”, mely szerint tetszik vagy nem tetszik, mi, magyarok po­tenciális ellenségei va­gyunk másoknak. A ma emberének, főleg ha hazánkat csak élettér­nek tekinti, talán „joga” van ezt a felemás helyze­tet elfogadni, mint ahogy történelmünk folyamán „egyesek” azt nemcsak el­fogadták, hanem „örök ba­rátságot” fogadva, még történelmünk meghamisí­tásába is belementek. így majd 50 évig meg sem le­hetett említeni, hogy a tör­ténelmi határokon belül élő magyarok érdekeit fel­adva, kommunistáink ak­tív asszisztálása mellett folyt a magyar népközös­ségek szisztematikus pusz­títása, periférián kívülre szorítása, nemzeti voltá­nak megtagadására való kényszerítése és a „csen­des integrációja”. „Joguk” volt, mert ők nem magyar érdekeket képviseltek. Nekünk azon­ban a történelem nem adja meg az egyéni kérelme­zés, az egyéni önfeladás jogát. Jól felfogott érde­künk „magyar önzésre” kényszerít, aminek abban kell megvalósulnia, hogy nem tudunk, de nem is szabad mindenáron „kapi­tulálnunk”, hisz az elmúlt 50 év megmutatta, hogy a mi hallgatásunk, a mi konstruktivitásunk semmi eredményt nem hozott. El­lenkezőleg, megerősítette ellenfeleinkben azt a meg­győződést, hogy folytatni kell a magyar kisebbség elleni addigi politikát, hisz semmiféle retorzió­tól, semmiféle negatív ha­tástól tartani nem kell. Ez a kemény és kiszá­míthatatlanul fenyegető helyzet korszakos válasz­tás elé állít. A jövőnk, Eu­rópa és a konstruktivitás kényszere az ellenségkép eloszlatására késztet. A történelmi realitások pe­dig rámutatnak arra, hogy amíg csak deklarációk HISTÓRIA AZ ORKHONI FELIRATOK II. Az Ég rendeléséből, s mert így kí­vánta az én jósorsom, kagán let­tem. Amint trónra ültem, mind ösz- szegyűjtöttem a nincstelen és nyo­morult népet, s a szegény népet gazdaggá tettem, a kisszámú né­pet megsokasítottam. Vagy lehet-e valami valótlanság az én szavaimban?! Hallgassátok ezt meg. ti türk bégek és nép! Bevéstem ide, hogy a türk népet összegyűjtvén, hogyan szerveztétek meg a biro­dalmat, de azt is bevéstem ide, hogy rossz útra térvén, hogyan hullottatok szét. Minden szava­mat, amit hozzátok intéztem, be­véstem az emlékkőbe. Azt látván, ismerjétek meg azokat, ti most élő türk bégek és nép! Vagy té­vedhettek-e, ti bégek, ti, akik a trónra tekintetek?! A kínai császártól hozattam művészeket, és velük készíttet­tem el az emlékkövet. A kínai csá­szár nem utasította el kérésemet, s udvari mestereit küldte el hoz­zám. Páratlan emlékcsamokot építtettem velük, belül és kívül művészi képekkel díszíttettem. Emlékkövet állíttattam, s szívem­ből jövő szavaimat rávésettem. Olvasván ismerjétek meg azokat mindnyájan, ti, a tíz nyíl fiai és alattvalói. Emlékkövet állíttattam, s ez lévén a tartózkodási helyünk, a mostani időkben ezen a helyen tartózkodván, ezen a helyen állít­tattam és írattam meg az emlékkö­vet. Arra tekintvén, így tudjátok meg... Ezt az írást unokatestvére, Jóiig tegin írta. Keleti oldal Amikor fent a kék ég, s lent a fe­kete föld megteremtetett, a kettő közé az ember fiai teremtettek. Az ember fiai fölött ősapám, Bu- min bagán és lsterni kagán uralko­dott. Trónra ülvén, megszervez­ték a türk nép birodalmát, és meg­szabták törvényeit. A négy világ- táj mind ellenségük volt. de hada­kat vezetvén, e négy égtáj népeit mind meghódították, mind enge­delmessé tették. Akinek feje volt, meghajlíttatták, akinek térde volt, földre kényszerítették. S letelepí­tették őket keletre a Kadirkán hegységig, nyugatra a Vaskapuig. E két táj között, ilyen hatalmas te­rületen uralkodtak, miközben megszervezték a fejedelem és szervezet nélküli köktürköket. Bölcs kagánok voltak, hős kagá- nok voltak. Bujrukjaik is bölcsek voltak, hősök voltak. Bégjeik is, népeik is egyetértésben éltek. Ezért tudták hatalmas birodalmu­kat megszervezni, s uralkodván, törvényeiket megszabni. Sorsuk rendelése szerint haltak meg. Eljöttek a gyászoló és jajve- székelő népek: keletről a napkele­ten lakó távoli bökli nép, a kínai. tibeti, apar, bizánci, kirgiz, három kurikán, harminc tatár, kitaj és ta- tabi nép, mindnyájan halotti tort ültek és siratták őket. Ilyen híres kagánok voltak ők! Utánuk fiatalabb testvéreik let­tek a kagánok, majd az ő fiaik let­tek a kagánok. De a fiatalabb test­vérek nem értek fel az idősebb testvérekig, a fiúk nem hasonlítot­tak az apákhoz. Nem uralkodtak bölcs kagánok módjára, nem ural­kodtak jó kagánok módjára. Buj­rukjaik is tudatlanok voltak, gono­szak voltak. A bégek és a nép vi­szálya miatt, a kínaiak alattomos­sága és álnoksága miatt, fondorla­tai miatt, az ifjabbak és idősebbek testvérharca miatt, a bégek és a nép civódása miatt romlásba ha­nyatlott a türk nép jól megszerve­zett birodalma, elpusztult törvé­nyes kagánja. A nemesek fiai a kí­naiak szolgái, szűz leányai pedig rabszolganői lettek. A türk vezé­rek elvetették türk nevüket, s fel- vévén a kínai előkelők neveit, a kínai császárnak engedelmesked­tek és szolgáltak ötven éven át. Keletre a napkeleti Bökli kagánig vezettek seregeket, nyugatra a Vaskapuig vezettek hadakat, de a kínai császárnak szereztek orszá­gokat és hatalmat. Akkor a türk nép nagy része ezt mondta: „Olyan nép voltam, melynek saját birodalma volt. Hol van most a birodalmam? Kinek szerzek én most országokat?” — Majd mondta: „Olyan nép vol­tam, melynek saját kagánja volt. Hol van most az én kagánom? Mi­lyen kagánért küzdők én?” És eze­ket mondfán, fellázadt a kínai csá­szár ellen. De fellázadván, nem volt képes jól megszervezkedni és felkészülni, s ismét rabigába gör­nyedt. A kínai császár pedig nem törődött azzal, hogy a türk nép ere­jét és vérét áldozta érte, s ezt mondta: „Csak hadd haljon meg, hadd pusztuljon pl a türk nép!” S az elindult a végpusztulás útján. De fent a türk Ég és a szent türk Föld-Víz határozott: Felemel­te atyámat, Elteris kagánt, s anyá­mat, Elbilge katunt, az ég csúcsá­ról segítvén őket, hogy a türk nép ne pusztuljon el, hogy újból nép le­gyen. Atyám, a kagán tizenhét em­berrel indult el. Amint elterjedt a hír, hogy kifelé vonul, a város­ban levők a hegyekbe vonultak, a hegyen lakók a völgyekbe száll­tak, s összegyűlvén, hetvenre sza­porodtak. S mert az Ég erőt adott nekik, kagán atyám serege a far­kasokhoz vált hasonlatossá, ellen­ségei a bárányokhoz lettek hason­lóvá. Hadat vezetvén keletre és nyugatra, összegyűjtötte és meg- # szaporította őket, s összesen hét- százan lettek. (Folytatjuk.) hangzanak el, de a tettek az ellenkező irányba mu­tatnak, védekezni, ejlen- rendszabályokat foganato­sítani több mint kötelező. De mit tehetünk? Sőt van-e megoldás ebben a csapdahelyzetben? Biztos, hogy van, csak az nem biz­tos, hogy milyen megol­dás a legmegfelelőbb. A biztonságpolitikai alapelveknek pedig tulaj­donképpen erre az „egyet­len” kérdésre kell jó vá­laszt adnia. A jó válaszhoz azonban jó információkkal kell ren­delkezni ahhoz, hogy vilá­gos helyzetértékeléssel op­timális döntésre juthas­sunk. Ennek az eléréséhez egy utunk lehet, a ’’konst­ruktív bizalmatlanság” el­ve. Ezen azt értem, hogy csak azt fogadhatjuk el ténynek, amit az esemé­nyek megerősítenek vagy jusztifikálnak. Csak azt fogadhatjuk el, amit a mi információs rendszerünk is megerősít. Azt, amit a magyar diplo­mácia és a magyar hírszer­zés elénk tár. Tekintettel arra, hogy a magyar hadsereg még so­káig elég kicsiny, és nem túl modernül felszerelt ma­rad, hazánk „fő védelmét” nem az „elrettentés”, ha­nem a jó politikánk fogja jelenteni, ha erre képes lesz. Ehhez viszont modern és kitűnően felszerelt hír­szerzésre lesz szükség. Mi­nél kisebb egy ország had­ereje, annál nagyobbnak kell lennie a nemzeti szin­ten integrált információs rendszerének, melynek motorja egy olyan hírszer­ző szolgálat, mely képes „előrelátni” legalább egy­két esztendővel, hogy ha­zánkat honnan, mi fenye­geti. Ha ugyanis erre ké­pes, akkor lesz ideje diplo­máciánknak olyan lépések megtételére, melyekkel el lehet hárítani a veszélyt, vagy fel lehet készülni az elkerülhetetlen kivédésére. A jó biztonságpolitika tehát a konkrétumok és realitások számbavételén alapulva fejezi ki a nemze­ti érdekek és a nemzetkö­zi elvárások szintézisének megfelelően a követendő magatartást, a feltételezhe­tő helyes magatartást. Ez — talán már évszá­zadok óta — nem nagyon sikerül. Jórészt rajtunk is múlik, hogy ezúttal, ezen­túl sikerülni fog-e. Talán ezért lenne fontos, hogy higgadt fejjel vegyük figyelembe egyrészt azo­kat a nemzetközi „játéksza­bályokat”, melyek rendsze­rint csak a kicsik részére kötelezők. Másrészt azokat a kőkemény kelet-európai realitásokat, melyeket soká­ig nem tartottunk érvényes­nek magunkra. Csak ezek figyelembevétele adhatja meg a magyar jövő egyik, de talán leglényegesebb ga­ranciáját. Práczki István Mortorierdő Rendelet a bányákról A bányaművelés a középkort Magyarországon kirá­lyi monopólium volt, az uralkodó bármikor megve- liette, elcserélhette azokat a birtokokat, amelyeken arany- vagy ezüsttartalmú kőzeteket találtak. Ért­hető módon a földbirtokosok megpróbálták eltitkol­ni, ha ilyen leletek bukkantak elő földjeiken. Mivel nem voltak érdekeltek a bányászatból származó jö­vedelmekben, nem is emelkedett megfelelő módon a kincstár bevétele. Károly Róbert felismerte ezt a helyzetet, és átfogó gazdasági reformjai sorában a bányászati jogot is megújította. 1327. május 17-én adta ki rendeletét, melyben meghagyta, ha a „neme­sek bármelyikének földjein és birtokain arany-, illet­ve ezüstbányát fognak találni, s amennyiben nem ta­gadják le azok létezését és nem tagadják meg a feltá­rásukat, akkor ugyanők örökre élvezzék örvendezve azon földjeik változatlan birtoklását’'. Rendelete nem­csak a földeket hagyta meg korábbi tulajdonosaik kezén, hanem a királyi jövedelmek egyharmadát is átengedte nekik. A reform hamarosan jótékonyan éreztette hatását. A kincstár bányászatból szárma­zó jövedelme fellendült. Károly Róbert uralkodása alatt Magyarországon évente mintegy -2000-2500 ki­logramm aranyat hoztak felszínre — ez a mennyi­ség a korabeli Európa aranytermésének több mint a felét jelentette. A király a bányavárosokat messze­menő kiváltságokkal ruházta fel, ezek és a bányá­szok szorgalma virágzó településeket hozott létre. A szájhagyomány «szerint a munkások egyébként nem kaptak fizetséget, de elvihették „ami az álta­luk tört aranyéréből ruhájukra hullott, s azok eb­ből is jói megéltek”. Pogány György

Next

/
Thumbnails
Contents