Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-14 / 111. szám
i PEST MEGYEl HÍRLAP VÉLEMÉNY 1993. MÁJUS 14.. PÉNTEK 9 Szeplő a demokrácián M ég sokan emlékeznek arra, hogy 1990 májusában az évtjzedek utáni első szabad és demokratikus választás után a még fel sem ocsúdott országban már megindult a támadás Tölgyessy Péter vezetésével a választások győztesei ellen. Az akkori támadások kezdetét jelentették egy permanens offenzívának, amely a rosszul döntött népet döntésének ellenkezőjéről kívánta meggyőzni, S amely eredményeként néhány hónap múlva blokád által fojtogatott országgá váltunk. Ez a kampánysorozat, amely a kormányt igyekezett minden formában lejáratni, megingatta a bizalmat a demokratikus intézményrendszer iránt is, s amellett, hogy rövid idő alatt köddé vált a politikába, a politikai pártokba vetett bizalom, a gyűlöletkeltés felmorzsolta az ellenzék hitelét is. Margareth Theatcher-ről nyilatkozták neves szakértők, hogy kevés olyan vezető politikus volt, akit annyian kritizáltak, mint őt. Ezek az elemzők viszont nem nagyon ismerik a közép- és kelet-európai viszonyokat, tudatlanok a tekintetben, hogy e tájakon mennyi jut a kritikából, a támadásokból, a rágalmakból stb. az itteni politikusoknak. A mai kormányzati konstrukciót a külső támadások mellett az idők során egyre több „belső” támadás érte. A legmarkánsabb szerepet talán Torgyán József játszotta, de kijutott Antall József kabinetjének Palotás János polihisztorságából, Csurka István radikalizmusából. Már majd minden oldalról elhangzott, hogy a rendszerváltás lassúságáért, felemásságáért nem más a felelős, mint maga a kormányzat. A rendszerváltás elmaradását hiányolok, másokra mutogatok leginkább a maguk szerepét igyekeznek e folyamatban elbagatellizálni: tudniillik, hogy a mostani elmarasztalások okai mennyiben mindnyájunk felelőssége, s mennyiben a politika irányítóié. Vajon más hatalmi felállás esetében előrehaladottabb lenne az átalakulás? Vannak „közös bűnök”, van közös felelősség. A mi demokráciánk, amely a hétköznapokban, a „kis politikában” hol van, hol nincs, hol megkerülik, hol élnek vele, hol meglopják, lehetőséget teremtett az évtizedek alatt megnyomorított embereknek, hogy új vezetőket, képviselőket válasszanak. A fiatal demokrácia mégsem tudta feloldani a tehetetlenséget, a Kádár-korszakból itt maradt depolitizáltságot, amely eredményeként az emberek szerte az országban nem éltek, s ma sem élnek megfelelő mértékben a lehetőségeikkel. Meghagyták funkcióikban tehetetlen főnökeiket — akik később kilopták alóluk a munkahelyeiket —, iskolaigazgatóikat, korrupt vállalat- és tsz-veze- tőiket. Részben ugyan ez a mentalitás uralkodott az országos politika legtöbb területén, melynek egyik legbotrányosabb utóhatása a médiák érintetlenül hagyása miatt alaka- ult ki. Kevés szó esik egy másik területről, amely a jövőben majd akkora szerepet játszhat, mint a médiák — az önkormányzatok belső hatalmi helyzetéről és annak kialakulásáról. A tényeket tekintve az 1990 őszi választásokon 162 tízezernél nagyobb lélekszámú településen jöttek létre önkormányzatok, ahol a polgárok a pártok és személyek között is választhattak. A megmozdult civil társadalmat ugyan elnyelte a politika, de e mozgalmaknak döntő szerepe volt. hogy új emberek kerültek a felszínre. Az intézményes politikai váltás ilyen formája elfogadott, hisz a polgári demokrácia alapja, hogy mindenkinek megadja a lehetőséget és az esélyegyenlőséget arra, hogy képviselje embertársait, hogy szerepet vállaljon egy város-irányításában, akár párt, akár szervezet, akár egyéni úton. A 2931 kis településen viszont nem így történt — ezeken a településeken nem valósították meg a rendszerváltást, csak a múlt megreformálásáról beszélhetünk — ez is csak a külső, alkotmányos kereteknek köszönhetően. A kis települések fejletlen politikai élete, a szűk belső mozgási kör, a helyi félelmek és megfélemlítések, az elmúlt évtizedekben kialakult hatalmi és gazdasági monopólium, a tsz-elnökök, tanácselnökök és párttitkári-éra hatalmát nem törték meg a kezdeti törvényalkotás által, e törvények nem segítették elő alapjában a falu demokratizálódását. A látszólagos egyenlőség(ek) súlyos diszkriminációt takartak, főleg azok számára, akik újonnan kívántak belépni falujuk ügyeinek intézésébe, új irányba kívánták településük fejlődését terelni. Miután a tömegkommunikáció segítségével a doktriner liberalizmus szövetkezett a múlt rendszer némely képviselőjével és kölccsönösen lejáratták a pártpolitizálást, megnyílt az út a „függetlenek” előtt. A múlt sok emberének teremtett lehetőséget a demokrácia paradoxonának érvényesülése, az új választási rendszer és a mesterségesen létrehozott tömeghangulat. A múlt szereplőinek tömeges megjelenése a „függetlenek” körében általános jelenség volt vidéken. Ők voltak a tanácselnökök, vb-tagok és -titkárok, iskolák, üzemek főnökei — ők politizáltak addig is. Ezekkel a személyekkel, s ezek ismertségével kellett felvenni a harcot azoknak, akiknek elegük volt a múltból, akik nézeteik miatt eddig is kiszorultak mindenhonnan. Az eredmény ismert, a 10 ezer fő alatti településeken 66 százalékban „függetlenek” vannak többségben, s minél kisebb településről van szó, annál nagyobb az arányuk. Még ennél is „igazságtalanabbul” alakult a polgármesterek választása. A volt tanácselnök elvtárssal szemben — ha az indult a választásokon — semmilyen esélye nem volt az új jelöltnek, a „nagypolitika” egyszerűen megakadályozta, hogy létrejöjjön az esélyegyenlőség. A tanácselnökök az utolsó pillanatig hivatalban maradtak, a hivatalból irányították a választási kampányukat, tanácsi pénzből osztogattak segélyeket és ígéreteket. Kezükben volt az adminisztráció és az adatbázis, a kapcsolatrendszer, az egész település befolyásolásának lehetősége. Ilyen pozíciókkal szemben szinte mindenki alul maradt, s a tanácselnökből polgármester lett -— lényegében örökös pozícióhoz jutott. Szinte teljesen esélytelenek azok, akik 1994-ben egy hatalmon lévő polgármesterrel szemben veszik fel a választási harcot ezeken a kis településeken. A régi pártfunkcióktól gyorsan megszabaduló múlt rendszeriek átvedlettek ugyan „függetlenné”, de sokan magukkal hozták baloldali elkötelezettségüket, nosztalgiájukat, olykor a váltásra képtelen gondolkodásukat. A „függetlenek” nagy része potenciális hatalma* jelent helyzeténél fogva ma a baloldalnak és ha a helyzet úgy hozza, talán újra színt vált. A demokrácia megszületésekor az elsők között kellett volna felfüggeszteni a volt hatalmonlévőket, hogy legyen mód a helyi társadalmak életében is az esélyegyenlőségre. Segíteni kellett volna a kis településeken, hogy meginduljon a pártosodás folyamata, megerősödjenek a civil szervezetek. Hazánkban a pártok, szervezetek aránya az önkormányzatokban alig 40 százalékos, a nyugati államokban a kis- és nagy településeken egyaránt eléri a 80 százalékot. Ha politikában egyáltalában érvényesülnek az etikus vonások, akkoriban csak egy megoldást lehetett volna követni: a pozitív diszkriminációét. Az átalakulási folyamat eredményessége és gyorsasága nagyban attól függött, hogy az esélyegyenlőség megteremtésének lehetőségével miként is él az új hatalom, hogy a kommunista diktatúrától fojtogatott országban a hatalomváltás után megteremtik-e minden hatalmi szférában az önmaguk élet- képességének feltételeit. Amikor a tömegesen fellépők hangosan követelik a rendszerváltást, a régi nomenklatúra hatalmának megtörését — a másik oldal pedig: „jobboldali támadás indult meg a demokrácia ellen”, a veszélyt huhogok között jócskán ott találhatók azok, akik évtizedekig hadilábon álltak a demokráciával. Minden bizonnyal az önkormányzatok testületében is ott ülnek a múlt besúgói, a helyi „téglák” és spiclik — semmiképpen nem kerülhettek volna oda, nem működhetnének. ha a múlt ilyen irányú tisztázása már befejeződik» A rendszerváltás következetes végrehajtásának általunk említett elmaradása ma alapjában befolyásolja a szövetkezetek átalakítását, a visszaélések további létezését, a modern agrárgazdálkodás kialakulását. A kis falvakat érinti elsődlegesen a szegénység és a munkanélküliség, cseppet sem mindegy, hogy mindezen problémákat helyileg hogyan kezelik, az önkormányzat tompítja vagy éppen gerjeszti a feszültségeket. A felvázolt kép egyoldalú lenne, ha elfeledkeznénk arról, hogy számtalan ellenpéldát is találhatunk, ahol az új, kibővült lehetőségek kapcsán tudnak igazából bizonyítani azok, akik az előzőekben is megállták a helyüket és megelégedéssel irányították szűkebb környezetük életét. Ö sszegezve megállapíthatjuk, hogy az 1990-ben egy sok szempontból át nem gondolt — inkább csak a későbbi önkormányzati választásoknak megfelelő — törvényalkotás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltás felemásságát sokan jogosan kritizálják. Továbbá joggal feltételezhetjük, hogy idővel a magyar lakosság józan értékelése kiszűri mindazokat, akik csak az ölükbe hullott lehetőséget meglovagolva maradtak a helyi hatalomban. A pártok megkezdték felkészülésüket a választásokra, manapság mérik fel, hogy 1994-ben milyen lehetőségeik vannak a hatalom megszerzéséhez, milyen rejtett adukat játszhatnak ki egy kiélezett kampány során. Az elmúlt, de főleg az elkövetkező időszak mutat majd rá. hol és mennyiben hibáztak a jelenleg hatalmon lévők. Albert Béla A múltat végképp eltörölni? Az Össztűz múlt heti adásában az elnök átütő sikert aratott kivezényelt hívei körében. Természetesen Thürmer elvtársról és krip- tokommunista pártjáról, a „Munkáspártról” volt szó. Az adás tulajdonképpen semmi újat nem hozott azon kívül, hogy Thürmer Gyula-még a szokottnál is cinikusabb. szemtelenebb, agresszívabb és rosszindu- latúbb volt és újólag is bizonyította, hogy a kommunisták semmit sem változtak. Pártja szellemiségének tökéletes alteregója- ként pontosan ugyanúgy viselkedett. mint a kommunistáktól az elmúlt jó néhány évtizedben megszoktuk. Boldogság és jólét nálunk, nyomor és elégedetlenség odaát. Szabadság és munkásparadicsom nálunk, kizsákmányolás és kilátástalanság a kapitalizmusban. Nálunk „egy emberként” állt mindenki a párt és Kádár elvtárs mögött, ott százezrek tüntettek az „Unitá”-ünnepségen. Eközben „természetesen” a thürmergyulákat nem zavarta, hogy „odaát” 100-200 ezer forintot érőTizetésért dolgozott a „kizsákmányolt”, saját családi házban lakott s Volkswagenen közlekedett és hozzánk jőve nyugati vezérigazgatót láttunk benne. Szintén „természetesen” a huszadrészét sem kereső, „gyártulajdonos magyar elvtárs”, ütött- kopott szocialista bérleményben lakott és ha szerencséje volt. akkor ' elutazhatott Trabantján a 100 négyzetméteres telekbérleményébe, hogy megtermeljen egy kis élelempótlékot. Thürmer Gyula egész magatartásával azt bizonygatta, mintha a fentiek pont fordítva lettek volna. Illetve, ne legyünk feledékenyek, a jelenlegi főelvtárs nyilván azok nevében beszélt, akik nem egészen úgy éltek, mint a fent körülírt dolgozók. Igaz. erről — az egyáltalán npm véletlenül mellé és alá tájékoztatott — milliók semmit, vagy nagyon keveset tudtak, hisz a szisztematikus népbutítás akkor is a párt egyik fő feladata volt. akár csak most. Bizony voltak szép számmal olyanok, akik nagyon is jól éltek. Akiknek joggal és okkal volt jobb, az általuk cinikusan az „átkosnak" nevezett kommunizmusban, holott az idézőjelet nyugodtan el lehet hagyni. Emlékezzünk csak vissza. Az uralkodó elit, akik hitbizomány- ként kezelték az országot és az ország javait. Akiknek a fizetése csupán zsebpénz volt, mert minden szolgáltatást ingyen, de legalábbis rendkívül kedvezményesen kaptak tetszés szerint. Ok röpködtek különgéppel nyugatra '— politikai tájékoztató tartás ürü- . gyén — és közben a számolatla- nul felvett dollárokért bevásárol- • lak és vámmentesen hoztak haza bármit. Akár a különvonatok utasai, akik százával kísérték el a „tárgyaló delegációkat” a fenti vásárlási céllal. Nekik épültek a különvillák — negyed- és féláron —, hozzájuk vezettek a közművek és az aszfaltozott utak és nekik-volt kötelező örök „kipróbálásra" felajánlani a minőségi import árukat. Ok voltak azok, kik számára „varázsütésre” tízperces speciálleértékelést szerkeztek az áruházakban és ők azok, akik az annyi tilalommal körbefalazott határon úgy jártak ki-be, ahogy nekik tetszett és akik külön sávon jöhettek be Hegyeshalomnál. Ók azután azok, akiknek postán küldték ki a doktori diplomát, mert még be sem mentek érte, és ők azok, akik a nekik tett sok ezer forintos szívességeket egy másik állami vállalat igazgatójának keretére egyenlítették ki, amiről még'papírt sem kellett adni, hisz elég volt egy leszólás a „K-vonalon”. A hitbizományi hajcsárok, a szolgák és a tányémyalók kapták az ingyenlakásokat, a szakszervezeti utalványra kapható javakat (hűtőszekrény, tévé stb.) Ok kaptak soron kívül autókiutalásokat, hogy egy évvel később 50 százalék felárral továbbadják, és soron kívül kapjanak újat. Ők voltak azok, akik állandóan exkluzív helyeken üdültek, ahol nem kellett fizetni a megtöltött hűtő- szekrény tartalmáért. Ők azok, akik külföldi csereüdülésen, reprezentatív konferenciákon, rendezvényeken „képviselhettek" bennünket — kemény devizáért. Aztán ők kapták a kitüntetéseket, melyekért emelés nélkül is 10-20 százalékkal emelték meg sajátjukat az akkor csak 2 százalékkal emelt átlagnyugdíjak idején! És kapták ezt, annyiszor ahányszor tetszett. Ezekre a plecsnikre vették fel soron kívül a csemetéiket az egyetemre, és kaptak előresorolást a lakás és telefonlistákon. Aztán ezekkel lehetett kedvezményesen előbbre jutni a nyugdíjjal, vagy ellenkezőleg 80 éves korig igazgatni egy intézetet, bár már régen ki kellett volna őket tenni onnan. Nem sorolom — gondolom Thürmer elvtárs ennél jóval pontosabb tájékoztatást tudna adni —, de emlékeztetőül talán ennyi is elég. Velük szemben álltak a dolgozók, a szürke tömeg, benne azok. akik tehetségükkel sokszor nyújtottak kiválót, akik szorgalmukkal diplomát és komoly szakértelmet szereztek. Többnyire nem a szocializmus segítségével. hanem annak ellenére. Ok azok, akiknek nem okozott politikai hasfájást a rendszerváltozás, legfeljebb az örökség miatt kényszerülnek pályakorrekcióra, vagy kerültek utcára. Thürmer úr és az átkosban oly jól élő elit szereplése tulajdonképpen szót sem érdemel. A tisztességes emberek már messze túljutottak azon. hogy az ilyen amnéziás politikusok szóvirágfüzérein és csúsztatásain felháborodjanak. Már nem is bosszúság és a méltatlankodás fogja el őket, csupán a szánalom. Csupán azt látják elkeseredetten, hogy magukat intelligensnek előadó emberek, hogyan tudnak a realitásoktól ennyire elszakadni. Hogy valakit a tények annyira ne korlátozzanak a hamisításokban, mint’ Thürmer urat. És ez akkor válik rendkívül szomorúvá vagy inkább jellemzővé, amikor láthatjuk, hogy az elvtársi és szocialista internacionalizmus miként produkál új holokausztot nagy és pótjugoszláviában. Amikor láthatjuk, hogy a 70 éve megnyomorított. kifosztott volt szovjet polgár, a kinti thürmergyulák minden erőfeszítése ellenére is a kommunisták ellen szavazott. Amikor azt látjuk, hogy a világ egyik legnagyobb és legképzettebb kommunista pártja az olasz párt, szégyenében elhagyta még a nevét is. A demokrácia természetesen ki fogja bírni Thürmerék minden hazugságát és csúsztatását, s egy év múlva ismét ki fogja mondani azt. amit már kimondott. Elég a józanság legcsekélyebb jelét sem tanúsító, a múltjuk miatt még tisztességesen bocsánatot kérni se nem tudó és akaró nomenklatú- rás lovagokból. Az ilyen össztüzek pedig csak arra jók. hogy eszünkbe juttassák azt az időt, amikor még ők voltak az urak. A magyarok ugyanis nem akarják á „múltat végképp eltörölni” s főleg nem elfelejteni. Práczki István
