Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-11 / 108. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. MA.IUS II.. KEDD Co-Nexus Rt. — vagy amit akarnak Magyarország — vagyis a Kárpát-medencének az a középső része, amelyet 1920-ban Magyarországnak meghagytak — a XVI. század eleje óta mindig fontos volt a nagyívű földgömbrendezők (szultánok, császárok, konszernek, trösztök stb.) számára. Ez afféle kilátóhely és műveleti bázis, átalút nyugat és kelet között, gazdagság és szegénység, telítettség és tátongó űr között. A keletiek számára dobbantó a kincsszerzés, a nyugatiak számára dobbantó az olcsó rabszol ga'szerzés számára. Más szóval a Duna völgyében az az úr, aki Budán ül. Szulejmán és V. Károly mérkőzése óta mindig kinevették a magyarokat, akik azon a címen, hogy ez a hazájuk, maguk akartak urak lenni a maguk Budájában. így történt legutóbb is, úgy négy esztendővel ezelőtt, amikor mi, bu- gyuták, elképzeltük, hogy amikor a moszkvaiak feladnak bennünket, azt azért teszik, hogy most már miénk legyen a saját hazánk; Budavára immár nem a hadisten, hanem a művészetek otthona, s most oly kor következik, amikor berendezkedhetünk saját otthonunkban s kipihenhetjük nyolc századoknak és négy évtizedeknek vérzivatarait. Naivság. Buda falai már nem kellenek senkinek, a modern kor erődje az információ, és a számítógépen kalkuláló új gazdák a központi sajtóerődbe ültek be, mivel most az Budavára. A központi erődöt Népszabadságnak hívják, amióta a Szabad Nép fikció szalonképtelen lett, s nem kellett a zsoldosoknak szabad elvonulást adni: szolgáltak ők tovább, mert hogy ki az úr, mindegy, fő, hogy magyarellenes legyen. Ez, persze, demagógia és merő nacionalista, populista, szélsőséges rosszindulat, nincs benne semmi konkrétum és huncut, aki azt meri mondani, hogy Magyarország nem olyan szuverén ország, hogy Árpád apánk is megirigyelhetné. Ami a konkrétumot illeti, az bezzeg újra meg újra megjelenik a Népszabadság-sajtóvár magas tornyán, a Déli Autópályát hirdető harsonák képében és zengésében. A Déli Autópálya. Ez az új modernizmus-csoda, a „vas és acél országa”, a Mohácsi Kombinát (később Sztálin Vasmű), a Gabcsikovo (világért sem Bős)—Nagymaros vízlépcső és erőmű, a Bélapátfalvi Cementgyár immár nem szocialista utóda, a Co- Nexus Rt. nemzetközi tőkéket összegyűjtő vállalkozása, csak Magyarországon viseli ezt az izgató, „vakulj magyar” célzatú nevet. Európában úgy ismerik, mint Lisszabon—• Kijev autósztráda. Célja szívdobogtató: futószalagot létrehozni a nyugati üzletközpontok és az olcsó ukrán munkaerő között, mint valami vízszintes liftet, amelyen Ukrajnába áramlanak az anyagok és szerszámok, onnan pedig potom munkabérért feldolgozott áru jön vissza a mellékjövedelmeket hozó benzinkutakkal és áruház-vendéglőkkel szegélyezett pályán, a munkabér-megtakarításból származó tekintélyes extraprofit-tartalommal. Ami Magyarországot illeti, ezt az okvetetlenkedő őskori kövületet, az gyerekjáték. Önkormányzatoknak nevezett bennszülöttauljait egyszerű becsalogatni az olyan ígéretcukrokkal, miszerint megszűnik a munkanélküliség, az autópálya odaviszi hozzájuk Európa leggazdagabb turistáit, bekapcsolódnak a modem világba. A Népszabadság-sajtóvár hangszóróiból újra meg újra kürtölni kell a csodálatos autópálya-perspektívákat, meg kell szerezni a tervnek legalább egy államtitkárt, az igazgatóságba be kell ültetni egy SZDSZ-es képviselőt (aki a remélhető kormányváltozás után, mondjuk, miniszter lesz), és aztán kitartóan folytatni kell az előkészületeket, rá se rántani a múló kellemetlenséget jelentő mai miniszterekre — kitartás, éljen Sós Károly Attila, kitartás, éljen Kálnoki Kiss. Ami nagyon fontos: a zöldeknek, ezeknek az elviselhetetlen környezetvédőknek nem szabad megengedni, hogy sajtójuk legyen. A környezetvédők, ezek a megkergült szerzetesek, akik irigylik a sikert a nagy üzletek tehetséges hőseitől (lásd Scott Thompson cikkét az Executive Intelligence Review február 5-i számában; közli az áprilisi Magyar Fórum), mindenféle képtelenségeket beszélnek össze. Eszerint — hogy nem szégyellik magukat! — a 2x2 sávos, 700 km hosszú autópálya (60 m széles) összesen 4000 hektárnyi mezőgazdasági művelési területet foglalna el. Az autópálya — mondják a zöldek — 25 km széles sávon szennyez: ez összesen 175 ezer hektár szennyezett terület. Az erről a területről származó növényi és állati termékek mérgezettek lesznek. Milyen területeken haladna át ez a lapos kínai fal, amely az út jobb és bal oldalát hermetikusan elzárja egymástól? Amint belép az országba, megsemmisíti az Őrségi Tájvédelmi Körzet csendjét és természeti tisztaságát. Kettéhasítaná és kamionfüsttel telítené a Zalaidombságot, elkergetné a Kis-Balaton kócsagjait, azután elkergetné a felüdülést keresőket a Somogyi-dombságról. Ezután következnék a Gemenci Tájvédelmi Körzet halálos ítélete, beleértve a fekete gólyát és a rétisast, majd — volt nincs, fene bánja — eltüntetné Kunfehértóról a világszerte híres ritkaságot, a virginiai holdrutát (sehová nem lehet átültetni). A kamionok következő áldozata lenne az Ópusztaszeri Tájvédelmi Körzet. Északra fordulván az út, csapást mérne a Tiszántúl állatvilágának vándorlási útvonalaira, hogy végül még egy kiheverhetetlen pofont adjon a Szat- már-Beregi Tájvédelmi Körzetnek. Ez utóbbi fölött kétszeresen csüng a Damoklész kardja, mert ha nem Déli Autópálya, akkor az M3-ás folytatása erősen át akarja szelni, és ez találkozik a barabási polgár- mester akaratával. Ámde visszatérve a déli betonálomhoz: mégis, kinek van erre szüksége a kamionosokon kívül? A Népszabadság nemegyszer azt állította, hogy az osztrák szomszéd lelkesedik a tervért. Ám lássuk csak. mit ír dr. Feidenreich osztrák gazdaságügyi miniszter a kótyagos környezetvédőknek (World Wilde Fund) Budapestre: „...A szövetségi gazdasági ügyekért felelős minisztérium — a magyar kollégákkal megbeszélve — közli, hogy ennek a tervnek nincs realitása különösen financiális oldalról és hiányzó közlekedési jelentősége miatt. Osztrák oldalról emez út iránt egyáltalán nincs érdeklődés. Egy autópálya kiépítésének az osztrák A2-pálya és a magyar határ között sem törvényes alapja, sem közlekedési szükségessége nincs.” Mi több: az osztrák kormány nem győzte nyugtatni a burgenlandiakat, hogy nem lesz Lisszabon—Kijev autópálya, ne féljenek. (Ausztriában már tudják, mi az, hogy autópálya. A lassnitz- höheieknek elegük van a graz—villachi pályából is, amely nemhogy föllendítette volna őket, hanem csapást mért a turistaforgalmukra.) Akkor talán a krónikus pénz-szűkében szenvedő Antall-kormánynak? Annak ugyan nem, mivel Siklós Csaba a maga idejében, Schamschula György most legfrisebben, mint közlekedési miniszterek határozottan kijelentették, hogy nem kell Déli Autópálya, Gyurkó János pedig azzal kezdte környezetvédelmi miniszteri szereplését Mosonmagyaróvárott, hogy ugyanezt még határozottabban leszögezte. (Az ország legkedveltebb napilapjának nagyon rossz lehet az információja, ha március 29-én le tudta írni, miszerint az illetékes tárcák sokasem mondták, hogy nincsen szükség az új autópályára. Mivel tárcák nem szoktak beszélni, a Népszabadság minden bizonnyal Keresztes K. Sándorra és, Kálnoki-Kiss Sándorra gondolt.) Hát akkor kinek? Annyi bizonyos, hogy dr. Debreczcni Ferencnek, a Co-Nexus Rt. vállalkozási igazgatójának, aki szerint ez lesz (még csak nem is feltételes módban) Európa legszebb útja, azonképpen Sz. Lukács Imrének, a company szegedi szószólójának, aki érzékelteti, hogy hatalmasabb erők képviselője, mint holmi incifinci magyar kormány és zöldfülű zöldek: „Az építés megvalósulása, megvalósítása aligha csak e két minisztérium és a Levegő Munkacsoport álláspontján múlik.” Az előkészületeket kitartóan folytatni kell, s amikor ezek már elérnek egy szintet, akkor a kormány beadja a derekát, „mert már annyit fektettek belé” (vö. Julius Binder—Vladimir Meciar duó, Bős—Dunamonstrum). Ha pedig mégsem, hát majd valaki pattint egyet az ostorával (nem tankostor — pénzostor). Félre a tréfával. Kegyetlen világ ez, nincs benne könyö- rület a gyenge és a hiszékeny iránt. Egy szép napon azon vesszük észre magunkat, hogy talpalatnyi föld sem marad számunkra, s azt fogják tanácsolni nekünk, hogy vándoroljunk ki Kazahsztánba. Mr. Attle Charles Showish és Mr. Alexander Calnock azért itt marad, és az lesz különleges charme-juk, hogy el tudnak majd beszélgetni az egykori benszülöttek folklorisztikailag egzotikus nyelvéről, amelyet csak félig felejtettek el. Ezt a sorsot akarjuk, mosott agyú, kába magyarok? Ha nem, hát dolgozzuk ki a létérdekeinknek megfelelő közlekedési stratégiánkat. A közúti szállításról a súlypontot áthelyezzük a vasúti és folyami szállításra. A kamionokat vasúti kocsikon, a legkorszerűbbé kiépített vasútvonalakon, a Passau—Bécs—Budapest, majd Budapest—Záhony, Budapest—Debrecen, Budapest—Kelebia vonalon fogjuk szállítani. Az országon való áthaladás így maximálisan nyolc óra. A MÁV bevétele így annyi lesz, mintha 4000 saját kamionnal szállítana. A közutak megszabadulnának a kamionoktól, csökkenne az út menti légszennyezés, sokkal kevesebb lenne a baleset. Egészségesebb lenne a magyar nép. Az élet parancsa az önvédelem, egy nemzet számára is. S csak az marad életben, aki keményen élni akar. Sándor András Földcsuszamlás F ranciaországban A lezajlott francia választásokon a jobboldal hihetetlen mértékű, szinte elsöprő győzelme és a szocialisták teljes kudarca után legnagyobb csodálatomra sem a mi ellenzékünk, sem a nyugati sajtó nem kelt hisztériát jobboldali veszélyről. A mi országunkban ha valaki nem szereti a baloldalt, az, egyszerűen és kétségbevonhatatlan „fasiszta.” Francia- országban most a baloldal jelentéktelen kisebbséggé zsugorodott, mégsem zeng a vészharang, hogy vége a világnak. Most ne haragudjon rám Horn Gyula, akit én sok szempontból becsülök, bár jó néhány dologban nem értek vele egyet, ha idézem azt a kijelentését, hogy a magyar parlamentből hiányzik egy hiteles jobboldal. Tehát a magyar baloldal jelenleg legjelentékenyebb alakja hiányolja a jobboldalt, aminek van is némi igazságmagja. De ha ez így van, miért kell alaptalan félelmet szuggerál- ni a társadalomba, ha valaki nem a baloldal elképzeléseinek megfelelően gondolkozik vagy cselekszik? Ami kijelentésének valódiságát illeti, mint a kormány és a mögötte álló kormánypárt jó szándékát kétségbe nem vonó pártonkívüli, úgy érzem, hogy a Magyar Demokrata Fórum és a Keresztény- demokrata Párt is jobboldali, persze a szónak nem rosszízű értelmében, még csak nem is francia módon, hanem pontosan úgy, ahogy ezt ebben a mai parlamentben fel lehet fogni. Úgy látom, hogy legalábbis Európában a század végén a természetes és egészséges jobboldal jelentősége növekszik. Ugyanakkor sajátos módon a volt kommunista államok kelet-európai régiójában, talán éppen a közel fél évszázados diktatúra hagyományaként, és az átalakulás kísérőjelenségeitől szenvedve, újra a baloldalnak nyílik lehetősége a hatalom megszerzéséhez. Ha a mi régiónkban ez a baloldal a jelenlegi kormányok megbuktatására, vagy szebben fogalmazva, a hatalom átvételére készül is, nem valószínű, hogy kísérletezzen a tervgazdálkodás visz- szaállításával vagy a terrror- szervezetek újrateremtésével. Mégis aggódva tehető fel a kérdés: akkor mit fog ez jelenteni? Nem azonosulva a négy évvel ezelőtt megválasztott politikai erőkkel, nem követve a pártállam módszereit, vajon miféle társadalmi és gazdasági berendezkedést óhajtanak létrehozni? Úgy látom, veszélyes forduló előtt állunk, mert bárki is vegye át a hatalmat bármilyen eszmei háttérrel és köz- gazdasági kísérletekkel, a pillanatnyilag valóban romló vagy legjobb esetben stagnáló helyzeten pozitív irányban változtatni csak lassan és fájdalmas kísérőjelenségek közepette lehet. Mégis úgy érzem, hogy ennek a sokszor fájdalmas folyamatnak a végigvitelére csak harsogó frázisokat sohasem pu- fogtató, szélsőségektől mentes, nemzeti alapon álló jobboldali politikai erők képesek. Tiszay Géza Kinek a nevében? Fontos információt közölt egyik adásában az Esti Egyenleg. Hogy a finnekkel nemcsak „az unalomig ismételi nyelvrokonság” köt össze minket, hanem... Hogy mi, azt azon nyomban elfelejtettem, de nem tudom elfelejteni, hogy valaki ma a magyar „közszolgálati” televízióban — nem feltétlenül csak a saját véleményét képviselve, hiszen erre egy ilyen hírműsor bemondójának felhatalmazása sincs — a finnekkel való nyelv.rokonságunk tényét „unalomig ismételt”-nek tekinti. Roppant kíváncsi volnék rá, hogy kinek, hol, mikor, mivel sikerült így eluntatnia az Esti Egyenleg munkatársát és a hozzá hasonló unatkozókat ennek a nyelvrokonságnak az ismételgetésével. Továbbá arra, hogy mit gondolnak: vajon mikor szoktak egy rokonságról (ami akár nyelvrokonság, akár másmilyen, rendszerint ténykérdés) így nyilatkozni? Egyáltalán: milyen összeköttetésnek örülne, milyet remél, milyet találna izgalmasnak — köztünk és finn (nyelv)rokonaink közt — olyasvalaki, akinek a számára a nyelvrokonság „unalomig ismételt”? Számomra nem lehet sem unalmas, sem unalomig ismételt semmilyen rokonság. Minél inkább ténykérdés, annál kevésbé. Sem azok a rokonságok, amelyekről több, sem azok, amelyekről kevesebb szó esett eddig hazánkban. Erős a gyanúm, hogy — a határon túli magyarokkal együtt — más hazánkfia sem érzi magát itt, a Kárpát-medencében rokonokban bővelke- dőnekt.. Talán azzal tudnám mentegetni az akarva-akaratlan nevemben is nyilatkozó, rokoni érzelmeimet sértő köz- szolgálati férfiút, hogy valójában — udvariasságból? — a finnek szemszögéből nézve mondta, amit mondott. De úgy gondolom, hogy erre — a magyar tv alkalmazottjaként — még kevésbé van jogosítványa. Nem gondolja, hogy hatásköri túllépést követ el, vagy legalábbis túl sokat enged meg magának?... Kiss István
