Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-11 / 108. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. MÁJUS II., KEDD Székely Bertalan emléknapok Szadán Nemzeti múltunkat vitte vászonra van haláláig tartó időszak kiRészlet a kiállításból Csak követni kellett az utcán párosával, csapatostul, vagy családostul vonuló szadaiakat, s köztük a helyi, szép palóc népviseletbe öltözött ifjakat és idősebbeket, hogy eljussak a Székely Bertalan emléknapok vasárnapi helyszíneire: a temetőbe és az egykori műterembe, ahol 1880 óta nagy festőnk gyakran tartózkodott. — Negyvenéves vagyok, és amióta élek, Szadán megtartják az emléknapokat — mondja egy asszony —, évente kétszer mozdul meg az egész település, fűzi még hozzá: Szent Istvánkor és május 10-én, Székely Bertalan születésnapján. Micsoda lehetőség kultúránk megismerésére, ha egy falu egy festőművész emlékeit ápolja, gondoltam, miután egy tizenhat éves kisfiúval elbeszélgettem Székely Bertalanról. Betéve tudta életét, és sorolta fel nagy műveit. — Órákon gyakran beszélgetünk róla — mondta —, és minden évben vetélkedőt rendez az iskola életművéről, melyen valamennyi osztály részt vesz. Közben elkezdődött a megemlékezés. A temetőben, ahová Székely Bertalant végakaratának megfelelően helyezték örök nyugalomra, Varga Kálmán muzeológus-történész szólt a művész és Szada kapcsolatáról, majd koszorúkat helyeztek el a sírra. Innen vonultunk az egykori műterembe, a Magyar Nemzeti Galériától kölcsönbe kapott ffeskótervek kiállítására. A tervek kevésbé ismert oldaláról mutatják be Székely Bertalant, hiszen 1955 óta először idén láthattuk azokat a Képző- művészeti Főiskolán és most ezen a kiállításon — jegyezte meg Bakos Zsuzsanna művészettörténész, aki 1975 óta minden évben közreműködik az évfordulós megemlékezéseken. A kiegyezés után a főváros és vidéki városaink rohamosan épültek ki, ami korlátlan munka- alkalmat jelentett a kor nagy festőinek, többek között Lotz Károlyiak, Than Mámak és SzéSzékely Bertalan mellszobra — Strobl Alajos munkája kely Bertalannak. A különböző egyházi és világi épületek — így a Pécsi Székesegyház, a tihanyi Apátsági Templom, a Kecskeméti Városháza, a budapesti Operaház, a Kodály-köröndi Máv Palota — belső díszítésére Székely Bertalan sorra készítette barokk, szecessziós és reneszánsz stílusú historikus freskóit. A kiállításon a kecskeméti Városháza ajtó- és ablakközeli díszítő, történelmi alakokat ábrázoló freskóterveket láthattuk, amelyek a nagyszerű portréfestőt mutatták. És öt nagyméretű tervet a honfoglalástól Szent Istemelkedő eseményeiről, amelyek mind a Halászbástya elé tervezett nemzeti Pantheonba kerültek volna. A szigorú szimmetriával komponált, de ezen belül rendkívül mozgalmas, szín- és képhatásokkal emelkedetté varázsolt képe a nagy történelmi festő munkásságából adtak ízelítőt. Múltunkat idézte Tolnai András színművész is, Arany Buda halála című eposzából adta elő a Csodaszarvas legendáját. Majd a szadai vonósok temperamentumos táncházmuzsikáját élvezhettük. A megnyitó szép befejezéseként az idén tizenöt éves Rajztanár Stúdió tagjai ajándékozták alkotásaikat az ön- kormányzatnak — ezzel is megköszönve, hogy használhatják a nagy előd festői környezetben épült műtermét. Az ünnepléssorozat gálaműsorral fejeződött be, a műterem hatalmas kertjében lévő szabadtéri színpadon. Nádasdi László polgármester köszöntötte vendégeiket, a Székely család jelenlévő leszármazottad, és a nézőteret zsúfolásig megtöltő közönséget. Átnyújtotta a szombati Székely Bertalan-vetélkedőn legsikeresebben szereplő általános iskolás csapatok okleveleit, majd a tizenöt éves szadai Hagyományőrző együttes gyerekjátékokat és táncokat, valamint pünkösdi templomi énekeket és népszokásokat mutatott be megérdemelt sikerrel. Ezt követően a veresegyházi vendégegyüttesek népitánc-, balett- és aerobic- bemutatójában gyönyörködhettünk a ragyogó tavaszi napsütésben. (veszelszky) Május végéig Diákrajzok tárlata Vincze Imre, a SMvj váci önkormány(ffiS») zat oktatási bi- Zottságának elnöke nemrég egy-sajátos jellegű kiállítást nyitott meg a város Katona Lajos Könyvtárában. Az intézmény meghitt hangulatú földszinti helyiségét könyvtárgalériának nevezik a rendszeres képzőművészeti tárlatok rendezői, akik mindig igényesen és eredeti módon válogatják a bemutatásra érdemes műveket és alkotóikat. A múlt évben még csak a Váci Zeneművészeti Szakközépiskola diákjai körében írták ki a pályázatot, idén, most már második tárlatnak mondható kiállításra Vác minden középiskolájából érkezett pályamunka. Ebből szeretnének a könyvtárosok évről évre ismétlődő szokást teremteni, hogy aktív részvétellel is ösztönözzék a diákokat a sokoldalú műveltség fejlesztésében, a jó ízlés formálásában. A beérkezett pályaművek kétharmadát sikerült a kis felületen láthatóvá tenni. (Ezeket is ugyanúgy hozzáértő zsűri választotta ki, mint ahogy a díjakat is az ítélte oda.) Vízfestmények, grafikák, tusrajzok, kisplasztikák tehetséges fiatal alkotóit ismerhette meg a látogató, akik közül különösen kiemelkedik, a Madách Gimnázium diákja, Fitz Adám Faust-illusztrációi- val. Fantáziadúsak Nemes Tamásnak, a Piarista Gimnázium diákjának toll- és ceruzarajzai. A díjazottak között van Somlai Kornél Adám, a Piarista Gimnázium, Zahn Zsuzsa, az Általános és Speciális Szakgimnázium, valamint Szarvas Ádám, a Közgazdasági Szakközépiskola diákja is. A figyelemre méltó kiállítás májusban még megtekinthető. K. T. I. mm Közös tárlat Szentendrén Matola Magda porcelán plasztikáit és Adamis Gusztáv olajképeit, gobelinjeit tartalmazza az a kiállítás, amely nemrég nyílt meg — Chikán Bálint művészettörténész bevezetőjét követően — a Szentendrei Mű- ,vésztelepi Galériában. Képünkön a két kiállító művész látható Hancsovszki János felvétele Leányfalu emlékezett Puszta Sándorra A költészet egyfajta ima Méltó, igazságos és üdvös is, hogy,Puszta Sándor költőről és prédikátorról, Leányfalu tíz éve halott plébánosáról, szép, nívós megemlékezésre jöttünk össze. Ezekkel a szavakkal fogadta minap a szerény utód, Horváth Sándor a katolikus templom bejáratánál Leányfalun a több száz hívőt, akik ismerték, szerették és alakját megidézni gyűltek össze ezen a szép délutánon. — Amikor én itt most megszólalok, azt érzem — folytatta — amit Ravasz László érezhetett Prohászka püspök méltatásakor, mondván: „Szavam olyan, mint a fűrészcsikorgás”. Illő szerénység egy pap-utódtól, de az emlékezés igazán fölemelő volt a kívülálló számára is; az emlékezőktől a koszorúzásig és az ünnepi miséig minden mozzanat „csikorgástól mentes” volt. Más a művelődési házban összegyűlt tömeg. Egészen más, mint általában az ösz- szegyűlt emberek sokasága. Bizonyára a negyvenhat évet itt leszolgált Puszta Sándor papköltőnek köszönhetően is. Hiszen az ő hívei foglaltak el itt minden széket a nagyteremben, s ők álltak türelmesen végig a folyosón, az emlékezőket megbabonázva hallgatva. Valószínű ők azok, akik a legendás paphoz jártak hittanra, akkor, amikor hittanra járni bűnnek számított. Ily módon tehát az ő neveltjei ővele mentek korcsolyázni télen, és együtt rúgták nyaranta a labdát a plébános úrral... Mert Pusztai Sándor a katolikus papoknak azon ritka fajtájához tartozott, akik nem féltették a gyerekektől a templomkertet sem. Nem féltett és nem félt. Az itt egybegyűltek negyvenhat éven át (1937-től haláláig, 1983-ig szolgált Leányfalun) minden vasárnapi mise után együtt énekelték vele a Himnuszt. Az emlékezők a költészetében is megnyilvánuló hazaszeretetét a legfontosabb útravalónak tekintik, ez olyan erős volt, mint a hite, és elválaszthatatlanul egy véle. Az egyik budapesti prédikációjára odavezényelt rendőrök sem tudták kivonni magukat a hatása alól. A legvadabb egyke-korszakban azokhoz beszélt, akiknek nem volt gyerekük: „Nem azért rakja a madár a fészkét, hogy üresen maradjon!” — kezdte a beszédét. Szeberényi Lehel író — szintén a község lakója — Leányfalu ködlovagjai között Pusztai Sándort is megírta. Mint egyik meghívott emlékező az írását föl is olvasta: A hatvanadik életévében járó Móricz Zsigmond — aki ebben az időben száz sebből vérzett — öreg diófája alatt úgy mutatta be vendégeinek kedves barátját, mint egyet a magunk fajtája közül, akinek úgymond „csak az a hibája, hogy nem kálvinista”. Pusztai Sándornak pedig csak egy bánatot okozott a nagy magyar író, azt, hogy Csibét el kellett engednie az egyházból, mert Móricz adaptálta az árva kislányt. Őszintén sajnálta, hogy le kellett írnia egy lelket a katolikus egyházból. Tiszi bácsi — akit legtöbben így emlegettek ezen a délutánon —, Kecskés János egyházgondnok elmondása szerint utoljára azt diktálta be neki a nagy beteg pap a kórházból telefonon, hogy kik vigyék a koporsóját. A tucatnyi nevet azzal magyarázta: „Édes fiam, nehéz teher leszek én nektek”. Vancsó István, az ősi leányfalui család leszármazottja, akiben a megemlékező ünnepség értelmi szerzőjét és egyik szervezőjét tisztelhetjük, arhcív rádiósfelvételről bejátszotta Sulyok Mária előadásában Puszta Sándor: Egyszeregy című versét. Majd egy megőrzött hangszalagról a megidézett szólt hozzánk. Beszélt magáról, költészetéről; hitvallásának utofsó mondatát az utókornak szánt fontos üzeneteként értelmeztük: „Minden költészet valamiképpen ima.” A helybéli cserkészek sok szép versét meglepően hiteles átéléssel tolmácsolták, végig az ünnepség alatt. Szegényebbek voltunk eddig, akik nem ismerhettük őt, bár az irodalomtudomány még adósunk Puszta Sándor költői munkásságának értékelésével. (Bár 1932 óta rendszeresen publikált budapesti lapokban, első kötete, a „Búzaszentelés" 1934-ben látott napvilágot, s az utolsó, „A tű foka” című válogatás halála után, 1983-ban jelent meg.) Szabó Ferenc, a Vatikáni Magyar Rádió nyugalmazott vezetője személyesen mondta el hozzá írott versét a templom bejáratánál, majd Adorján Istvánná polgármesterasz- szony az önkormányzat nevében megkoszorúzta az emléktáblát. Áz emlékmisét Puszta Sándor szellemiségéhez híven a legszebb katolikus énekkel zárták a hívek, Boldogasszony anyánkhoz, régi nagy patrónánkhoz fohászkodva: „Magyarországról édes hazánkról Ne feledkezzél el, szegény magyarokról. ” Ónody Éva
