Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-10 / 107. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. MÁJUS UL, HÉTFŐ 7 Egy országos rendezvény tanulságaiból Cézárok a nyelv fölött — szüli a „baki”-kat is, amiAranka György társasága Kétszáz éve tartó pallérozás (ígyi) Az idei magyar nyelv ff jfrl hetének záróünnepsé- WjefJ ge Cegléden volt, Kossuth Lajos városában. A nagy államférfi, szónok és nyelvművész természetesen anyanyelvével is gondolt: „Engem is bánt, ha látom, hogy magyar írók magyar szavakkal oly németes szóalkatokat gyúrnak össze, melyek nyelvünk természetével ellenkeznek”. Ha ezekről éppen nem is (pedig ilyenek is bőven akadnak), de sok kirívó nyelvi hibáról volt szó a városháza dísztermében, ahol a két budapesti vendég — Bencédy József és Deme László mellett a ceglédinek számító Kohói Ádám tartott előadást a három fő tömeg- tájékoztató eszköz: a sajtó, a rádió s a televízió nyelvéről. A polgármester, Mácz István, két kitűnő kis etikai könyv szerzője, (az egyiket tankönyvül használják, s nem lehet hozzájutni) mint házigazda fogadja a résztvevőket. Köszöntőjében három szót, három gondolatot emel ki: szülőföld, anyatej, anyanyelv — s az anyák napja előestéjén nagyon jól csendül össze ez a három szó, ahol Erkel palotása után Bartók műve csendül fel a helyi koncertzenekar kitűnő előadásában. Bencédy József a sajtónyelv néha túl színesre, sőt zavarosra sikerült fogalmazatai- ból idéz, elsősorban a Népszabadság és a Kurír szövegeiből: „a kommunisták csak elsőáldozó ministránsok voltak a privatizáció rablóihoz képest”; van Századunk egyik, ha nem a legnagyobb magyar pedagógusáról tartott előadást az elmúlt héten az MDF akadémián Köven- di Dénes, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos főmunkatársa. Karácsony Sándor emléke a magyar szellemi gondolkodásból az elmúlt évtizedekben méltatlanul kiszorult, ezért az előadó jónak látta, hogy néhány szóban ismertesse a pedagógus életútját: A Hajdú-Bihar megyei Földesen született (ennek különösen a nyelvészeti kutatásai szempontjából van jelentősége), Debrecenben, a református gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, majd Budapesten, Genfben, Münchenben, Bécsben és Grazban járt egyetemre. Az első világháború után gimnáziumi tanárként kereste a kenyeret, de közben diáklapot (Az Erój szerkesztett, részt vett a Keresztény Ifjúsági Egyesület munkájában, pedagógiai és nyelvészeti műveket adott ki. Munkásságát elismerték, 1942-ben egyetemi tanár lett, a háború befejezése után pedig az Országos Szabadművelődési Tanács elnökévé választották. Tisztét 1948-ig, a szervezet szétveréséig tartotta meg. Két évvel később nyugdíjazták. A fáradhatatlan pedagóitt aztán képzavar is a javából: „esőre lóg az ég lába”, s a magyar nyelv nem egészen szabatos ismeretére vall ez az eredeti szólás is a Kurírból, hogy „néha még a disznóláb is elsül”. Szó esik az agyonbonyolí- tásról („félsertés készlet-növel- mény”), a fölösleges idegen szavakról (tender, struktúra, normakontroll — a Petőfi Népéből), s arról a felvidéki idős asszonyról, aki azt kérte az eladótól: üzenje meg Pestre, ne használjanak annyi idegen szót, mert nem értik. A „pártsemlegesség„-gel sem nagyon gyanúsítható az a lap, amely „Lapátra tett miniszterek" szalagcímmel bocsátott útjára cikket; a trágár szavakról is szó esett — de ezek idézéséről a hölgyhallgatóság miatt jobbnak látszott lemondani. Deme László „a sajtó fiatalabb testvéré”-nek, a rádiónak nyelvéről — illetve beszédéről — szólt. Rövid, de fontos történeti áttekintéssel mutatta be, hogy a régebbi „felolvasó rádió” helyét napjainkra a rögtönző, „kapásból fogalmazó”, tudósító rádió foglalta el — megnövekedett veszélyforrásokkal, mind a fogalmazást, mind a kiejtést, a hanglejtést illetően. Az „oldottság”-ra, az „életszerűség”-re való törekvés nemcsak az utca nyelvének nyitott tágabb teret, de az útszéliségnek is — különösen az ifjúsági műsorokban. Persze ez — társulva a nyelvi, nyelvtani fogyatékosságokkal gus, szervező a rákényszerített tétlenséget nem tudta elviselni, 1952-ben elhunyt. Karácsony Sándor a pedagógiáját a társaslélektanra alapozta — tért át az előadó a tudós munkásságának ismertetésére. A pedagógia alapkérdése a nevelhetőség. Márpedig a gyermek — mint önálló lény — ne- velhetetlen. Ám a tapasztalat azt mutatja, hogy külső hatásokra mégis változik — fejlődik. Fejlődik, mert érzelmi, értelmi és akarati hatások érik a társas kapcsolataiban. Az érzelmi hatások eredménye a művészet, az értelemé a tudomány, az akaraté pedig a társadalom. Társaskapcsolataink során hatunk egymásra — s fejlődik gondolkodásunk, magatartásunk. Kultúránk sem más, mint társas viszonyulásaink összessége. A pedagógus feladata pedig ezek átszármaztatása. Karácsony Sándornak, a gyakorló pedagógusnak a sikere abban rejlett, hogy úgy mutatta be a világot a diákjainak, ahogyan azok érzékelik, s közben felhívta a figyelmüket az összefüggésekre. Jól tudta, hogy a gyermekek csak azt tanulják, aminek értelmét látják. Megfigyelte azt is, hogy a falusi gyerekeket másképp kell tanítani, mint a városiakat, mivel más a viszonyuk a környezetükhöz, azoklyen az „X. Y. siófoki illetékességű humorista” (illetőségű helyett), vagy: „a közönség döbbenetesen hallgatta az előadást” stb. A legtöbb baj talán a helyes hangsúlyozással s hanglejtéssel van. Mindkét előadó tagja a rádió s a tv nyelvi és mikrofonbizottságának is. De hiába tiltanak el valakit a mikrofontól hibás beszéde miatt: a hátsó ajtón visszatér, és kétszer annyit szerepel. „Tehetetlenek vagyunk!” — mondotta az előadó, s a közönség, a rádióhallgatóság segítségét kérte: a beküldött leveleknek talán lesz némi foganatjuk. Van egy régi latin közmon- 'dás — ezt már e sorok írója teszi hozzá: — „Caesar non supra grammaticos” — vagyis: maga a császár sem állhat fölötte a nyelvészeknek, a nyelvtannak. De a rádióról, sajnos, ez nem mondható el, még vannak a diktatúra idején kinevelődött cézárok, akik anyanyelvűnk törvényeire is fittyet hánynak. Kohói Ádám a legfiatalabb „testvér”, a tv nyelvéről és stílusáról szólt, ő mert idézni egy példát is a túlzottan köz- vetlenkedő stílusról egy labdarúgó-mérkőzés közvetítéséből: „mit töketlenkednek ott a 16-os környékén”. Stílusérzéke nem volt éppen kifogástalan annak a tudósítónak sem, aki a falusi parasztemberhez imigyen fordult: „Hát aztán hogyan reagálták le ezt, bátyám, a faluban?” hoz, akikkel kapcsolatban vannak. Nemzeti kultúrának, s általában minden kapcsolatunkat a mellérendelés jellemzi — tért át az előadó Karácsony Sándor művelődéspolitikájának ismertetésére. Leszögezte, hogy a pedagógus megítélése szerint a magyarság nem vér és faj kérdése, hanem a dolgokhoz való viszonyulásé. Más szóval: Ázsia viszonyulása Európához. A magyarság által a Kárpát-medencébe hozott ázsiai forma nagyszerűen ötvöződhetne az európai tartalommal. Az ötvöződés azonban csak akkor teljesedhet ki, ha nyelvünk — amelyet Karácsony Sándor behatóan tanulmányozott — meggyógyul a betegségéből, amelyet leginkább az okoz, hogy egyre több mindent vesz át más népek kifejezésformáiból. Nyelvünk betegsége kultúránk betegségét is jelzi, amely immáron kettészakadt: a műveltebbek, felsőbb rétegek képtelenek átadni tudásukat a népnek. (Kövendi Dénes előadásának utolsó részében Karácsony Sándor szellemi elődeiről, Ady- ról, Bartóktól, Kodálytól emlékezett meg. Mondandóját Tor- day Ferenc előadóművész néhány Ady-vers elmondásával tette színessé.) H. P. Na, akad itt is túlzó bizalmaskodás és stílustalan bikkfanyelv is, még a nagy műsorcsillagnál is, amikor az örvendező gyerekeket megkérdezi: „Milyen új életminőséget tükröz ez az öröm...” Kodály Zoltán Magyar misédével ért véget a műsor — stílusosan, hiszen ő a magyar nyelvi zenének, a „láthatatlan nyelv”-nek, a magyar kiejtésnek, hangsúlyozásnak is egyik legfőbb oltalmazója volt. Az eleven vitából, hozzászólásokból, amelyek az előadásokat kísérték, csak egyet ragadnánk ki, a 92 éves Patkós Irma művésznőjét, aki hallatlan fiatalossággal s lendülettel szólt — mint a színpad művésze: a beszélt nyelvről —, különösen a reklámszövegek hibáiról: az érthetetlenségig zavaros szövegmondásról, még a klasszikus versek előadásában is. — A rádiónak s ,a tévének — mondotta — az egész magyar nyelv tanítómesterének kellene lennie — de csak az taníthat a szép és helyes beszédre, aki maga is szépen és helyesen beszél magyarul. S ebben mindannyian egyet is értettünk: s talán le fogják vonni az illetékesek is a következtetéseket, hogy a legközelebbi magyar nyelv hetén ne a rádió s a tv nyelvéből, és ne a „legkedveltebb”, legnagyobb példányszámú napilapokból kelljen idézni a legkirívóbb nyelvi hibákat. Kisebbségi létben Természetellenes állapot, hogy például egy romániai magyar fiatalnak az anyaországba kell jönnie ahhoz, hogy magyar nyelven tanulhasson. De nagyon elrontanánk a helyzetet, ha a kárpátmedencei magyar kisebbségek köréből „átcsalogatnánk” a különböző korosztályokat. Nekünk az a célunk és érdekünk is, hogy a szomszédos országokban lévő magyar tanszékek minél színvonalasabbak és minden ismeretág elsajátíttatására alkalmasak legyenek. Kálmán Attila, az MKM politikai államtitkára mondta ezt előadásában szombaton A magyar tanszékek a kisebbségi létben című keszthelyi tanácskozáson a Berzsenyi Helikon napok keretében. Az államtitkár kifejtette: a térség országaiból nagy számban kimenekült értelmiségiek hagyta szellemi, szakmai űrt csak minél több, magasan képzett fiatal kibocsátásával pótolhatják a magyar kisebbségi tanszékek. A találkozón zárónyilatkozatot fogadtak el. Ebben többek között hangsúlyozták: a kisebbségi sorban működő magyar tanszékek, s általában a magyar felsőoktatási intézmények tevékenysége nélkülözhetetlen a kisebbségi magyarság fennmaradásához és fejlődéséhez. A magyar nyelv pallérozásának az ügye minden időkben feladatként lebegett azok előtt, akik a nyelv révén — annak írott vagy beszélt formájában — kapcsolódtak kultúránkhoz. Még akkor is, ha netán eme igyekezetüket a hivatal, vagy a hivatás nyelve látszólagossá, esetenként má- sodlagosság degradálta; hiszen a köznéppel, a nemzet törzsét alkotó sokasággal csak anyanyelven lehetett szót érteni. Erről maga Janus Pannonius is beszél egyhe- lyütt, jóllehet (humanistához híven) latin verssorokat vetett papírra, de ha az utca népe közt elvegyült, magyarul röppent föl a sóhaj leikéből: „vajha értenék szavamat! ” Persze a szót értés dolga valamelyest különbözik a nyelv csiszolásának a kérdésétől: csupán a már meglévőt lehet pallérozni, szebbé tenni, mívesíteni. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy az anyanyelv csiszolásának a kérdése hatványozottabban egy-egy gazdasági-politikai korszak lezárása tájékán jelentkezik; s legtöbbször úgy, olyan mélységgel, mintha az előző időszakban megesett „romlásokért” elsősorban az írni és beszélni tudók lennének a felelősek. A nyelvjobbítás szándéka tehát mindig valami újnak a jelentkezését sejtette. Két évszázaddal ezelőtt Bessenyei „jámbor szándékát” indokolv# sokáig hiába próbálkozik egy tudós társaság megalapításával, „melynek főbb célja csak a magyar nyelv bővítése és ékesgetése legyen”. Az idézet Batthyány Ignác, Erdély katolikus püspökének a leveléből való, aki ez ügyben folyamodott az Erdély részi magyarság hírességéhez, a marosvásárhelyi Aranka Györgyhöz, hogy tudósi és politikusi súlyánál fogva tegyen meg mindent anyanyelvűnk pallérozásának az érdekében, ellenkező esetben jóvátehetetlen károk érik a nemzetet — annak erkölcsét elsősorban. Anyanyelvűnk búvárlói tudják — ámde nem árt ismételten többször is leírni —, miszerint e rendkívül művelt, és a népe sorsát nem csupán szívén hordó tudós Arankának a magyar nyelvterületen elsőként sikerült létrehoznia a szervezett, akadémiai feladatokat vállaló nyelvművelő társaságot —1793-ban — Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság néven, Marosvásárhelyen. Á nyelvápolás, a nyelv művelése és őrzése — oktatása és terjesztése — mindig is politikai kérdés volt. Nem véletlen, hogy első nyelvművelő akadémiánk (amely önmagában az oktatással és a sajtó dolgaival és foglalkozott) épp Erdélyben született meg, ott, ahol mind a térség, mind a szellem csak bizonyítások révén tudott megmaradni. Miként napjainkban is. Kétszáz éve tart a magyar nyelv szervezett ápolása. Úgy tűnik, napjaink magyarságának — tudósoknak, újságíróknak ugyanúgy, mint a politika művelőinek — szembe kell néznie újra a nyelvtisztaság és nyelvhasználat kérdéseivel; nevesül azzal, hogy vajon meddig kell a letűnt rendszer otrombaságait, nyelvi bénultságait és sértő durvaságait nyelvünkben hurcolnunk? És azzal a fájó kérdéssel is: vajon miért, hogy épp a nyelvoktatás és -ápolás lehetőségeitől fosztja meg kisebbségbe jutott magyarjainkat a történelem? Mert minket minden időben a nyelvünk által ismert meg a világ? Mert az volt imádságunk, de kardunk is? Kérdések, melyek elöl az idei nyelv-heti rendezvények mintha kitértek volna. B. SZ. I. Szervátiusz Tibor: Anya (részlet) Szilágyi Ferenc Karácsony Sándorról az MDF akadémián Kettészakadt kultúra?
