Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-30 / 100. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP MAGYARORSZAG 1993. ÁPRILIS 30.. PENTEK Varga Mihály A demokráciáról és a munkásságról Ma május elseje van: a tavasz, az újrakezdés, a munka ünnepe és hát a munkásszolidaritás ünnepe is, ennélfogva jó alkalom ez a mai nap arra, hogy megkíséreljük újragondolni mindazt, ami 1945 óta folyamatosan történt velünk, s közelebbről is meghatározni viszonyunkat a munkához, a munka világához, az úgynevezett munkástársadalom éthoszához, és történelmileg kialakult eszményéhez, az ehhez kapcsolódó munkássághoz, amely a maga jelenlegi, növekvő munkanélküliségét és ideológia-politikai „trónfosztását” — a hatalomból való látszólagos vagy tényleges kirekesztettségének tudatát — drámai módon éli meg, s félő, hogy az életviszonyok romlása következtében akár nemzetellenes erők vak eszközévé is válhat. Ez a munkásság bizonyos értelemben most újra egy olyan társadalom-lélektani szituációba került, amilyenben József Attila 1933-ban „a város peremén” látta: lm itt vagyunk, gyanakvón s együtt az anyag gyermekei. Emeljétek föl a szívünket! Azé, aki fölemeli... Nagyon nagy felelősséget ró mindannyiunkra ez a sajátos helyzet. A nemzetnek elsőrendű érdeke fűződik ahhoz, hogy a magyar társadalomnak ezt a jobb sorsra érdemes, számban is jelentős rétegét ne lehessen — ahogy Csurka István mondta egyszer — vak rabszolgalázadásra, nemzetellenes erőként felhasználni. Ezért a Lakiteleken 1987-ben meghirdetett antikatasztrófa-politikának nézetünk szerint kötelessége számon tartani és nem leegyszerűsítve kezelni ezt a kérdést. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a magyar munkásságot az utóbbi évtizedekben nem csupán az osztálytudatától fosztották meg, hanem sok tekintetben nemzeti tudatától is. A „Kommunista kiáltvány”-nak azt a híres tételét ugyanis, hogy „a munkásoknak nincs hazájuk”, a Rákosi- és a Kádár-garnitúra gyakorlatilag úgy értelmezte, hogy ne is legyen, s a szomszédos országoktól eltérően majdnem mindent meg is tett ennek az elhazátlanító kísérletének a sikeréért. Tudjuk, persze, hogy erre a merényletre a magyar munkásosztály 1956-ban eléggé csattanós választ adott. Nem tudhatjuk azonban pontosan, hogy a jelenlegi, jóval bonyolultabb, nem könnyen átlátható-áttekinthető politikai viszonyok között az esetleges megtévesztő manőverekre és manipulációkra hogyan reagálna. Ám túl az ilyen és ehhez hasonló, a jelenből kinövő pragmatikus kételyeken és aggályokon, van a kérdésnek egy hosszabb távra szóló elvi-politikai vonatkozása, ha úgy tetszik, stratégiai oldala is, amely a múltértékelésünkhöz és a jövőképünk kialakításához egyaránt döntő lehet. Ez tulajdonképpen annak a kérdése, hogy hazánkban milyen társadalmi státusa lesz, milyen szerepet kívánunk biztosítani az ipari munkásságnak: megelégszünk-e a társadalmi munkamegosztásban kezdettől elfoglalt helyével, a kizárólag termelési funkcióval, avagy elképzelhetőnek tartjuk részvételét a politikai rendszer alakításában is. Amikor azt kérdezzük, hogy milyen legyen a magyar demokrácia (amire a „chartások" válasza feltehetőleg az lenne, hogy ez a demokrácia feltétlenül „jelző nélküli” legyen, vagyis ne legyen se „magyar”, se „népi”, se „nemzeti” stb.), akkor ebben hallgatólagosan benne van az is, hogy a kialakult többpártrendszerben milyen legyen az országiás módja, legyen-e szava és helye ebben az országosban a munkásságnak mint meghatározott, államalkotó társadalmi néprétegnek, avagy a modern jogállamok gyakorlata nem tűrheti a közvetlen demokrácia semmilyen formáját, intézményét. Rövid felszólalásomban mindössze emlékeztetni tudok arra, hogy az előbb feltett kérdésre (hogy tudniillik milyen legyen a magyar demokrácia) ebben az évszázadban rövid időn belül, alig egy évtized leforgása alatt két válaszadási kísérlete is volt a magyarságnak: az egyik 1945—47 között, a sajnálatosan rövidre szabott úgynevezett „fényes szellők”-időszakban, a másik 1956-ban. Mindkettő válságos időkben, szorongatott, sőt vészhelyzetben, a megszálló szovjet hadsereg fenyegetésének és nyomásának kitéve történt, ám ennek ellenére nézetem szerint mindkettő modellértékű kísérlet volt. mert — József Attila szavait kölcsönvéve — „túlmutatott a mai kocsmán”, az akkori Európa „világrendjén”, egyszerre lépve túl a totalitariánizmus (fasizmus, bolsevizmus stb.) és a nyugati liberális demokrácia korlátain, egyszerre mutatva föl a többpártrendszerű társadalmi berendezkedést és annak mintegy szükséges kiegészítéseként vagy kiigazításaként a különböző korrekció-lehetőségeket, a közvetlen demokrácia szerveit — a nemzeti bizottságok, az üzemi bizottságok, a munkástanácsok, a forradalmi bizottságok stb. formájában —, amelyek fölcsillantották mint reményt az alulról szervesen építkező igazi népképviseleti rendszerek létrejöttét, s magam tapasztalatból tudom, hogy a nép ezeket az intézményeket legtöbbször többre becsülte, mint a pártokat, mert törekvéseik, tevékenységük tengelyében nem a szűk csoportérdek vagy pártérdek, hanem a közjó szolgálata állt, a közérdek, az országos érdek, a nemzeti érdek szolgálata. Ugyancsak tapasztalatból tudom, hogy akkor még rang volt megbecsült munkásnak lenni, s hogy az 1948-tól beindult össznépi agymosás ellenére 1956-ban még magyar szív dobogott az egykori Weisz Manfrédban, illetve a „Vörös Csepelen” dolgozó munkásokban és mindazokban, akik az 1956-os magyar munkástanácsok hálózatát létrehozták. Ilyen volt s nagyjából ebben az irányban fejlődött és tökéletesedhetett volna mint politikai rendszer a mi saját utunk, a magyarság harmadik útja, ha előbb Rákosiék, majd később Kádárék a megszállók közreműködésével le nem rombolják a magyar népnek ezt a bölcs leleményét, melynek segítségével megkísérelte korrigálni a fennálló rendszerek súlyos fogyatékosságait. Van valami reménykeltő is abban, ahogyan Szabó Zoltán a vészhelyzetekben keveredő magyarság karakterét több mint fél évszázaddal ezelőtt megrajzolta: „...jövőnk mindig a veszélyes helyzetekben csírázott ki, s reményeinknek, komoly reményeinknek afyja mindig a veszély volt. (...) Különös talán, de épp a veszélyben reménykedem, és éppen a nyugalomtól félek. E népet a nyugodt idők mindig megölték, a veszélyes idők majdnem feltámasztották. A magyar remény olyan, mint a szivárvány. Csak akkor tűnik fel, ha viharfelhők vannak. Veszély és jövő e földön úgy függ össze, mint ok és okozat, s jövőt szolgál, ki veszélyt megmutat. Ezért nem kérdés, hogy optimisták legyünk-e vagy pesszimisták kifelé, legyünk csak őszinték, mert ez a magyar hagyomány, s ne féljünk a viharoktól. Mert úgy lehet, egy ily viharban fölkel, aki most alszik az országban, a magyar. Körülnéz a beborult tájon, a fenyegető villámok között megméri a veszélyt higgadtan, szívósan, keményen — s végre alkotni kezd.” 1939-ben írta ezt Szabó Zoltán, abban az évben, amikor a szellemi honvédelem jelszavát meghirdette. Ha nem is a II. világháborúban, de később, a már említett módon mégiscsak beteljesült ez a jóslat. Jó lenne reménykedni abban, hogy mint 1945-ben. majd 1956-ban, most is így lesz, de azért túlzott optimizmusra, sajnos, nincsen okunk, mert sok idő telt el azóta nagyon, s azok a nemzedékek, amelyek részesei vagy tanúi voltak még ama nagy időknek, az „emelkedő nemzet” napjainak, végleg eltűnnek nemsokára, ami pedig „a múltat végképp eltörölni” kész elvtársak utódait illet, azok mindent el fognak követni azért, hogy a magyar népnek ezt a két ígéretes történelmi pillanatát egyrészt elhomályosítsák, mi több: kitöröljék a társadalom tudatából, vagy ha ez nem lenne lehetséges, akkor legalább tetőtől talpig bemocskolják. Egyszerűen azért, mert lélekemelő, gerinckiegyenesítő magyar világ volt akkor, mármár igazi népuralom, vagyishát demokrácia. Amikor honunkat a hazában, ha kis időre is, meglelni véltük, s a nemzet világtörténelmi tetteket tudott véghezvinni. Azért tartottam fontosnak, hogy május elsején figyelmeztessek erre, mert úgy tapasztalom, hogy a Magyar Köztársaságban, a „jelző nélküli” demokrácia 2. esztendejében sem szűnt meg, sőt inkább erősödni látszik a munka világát, a munkást lekezelő vagy éppen meglovagoló, a plebejus néprétegek történelmi aktivizálódását nem igénylő, a magyar történelem jeles napjait újfent „deheroizálni” kész tendencia, miközben jóformán senkit igazából nem érdekel már, hogy hová lett az egykori magyar ipari munkásság színe-java a maga irigylésre méltó önbecsülésével, méltóságérzetével, emberi tartásával, az önnön igazi szakszervezeti mozgalmaival, kulturális és sportegyesületeivel, tanuló- és önképzőköreivel, szavalókórusaival és dalárdáival. hogy porlasztotta szét és őrölte föl mindezt az önmagát nagylelkűen munkáshatalomnak tituláló Rákosi- és Kádár-rezsim, hogyan szorította ki a politikából és a közéletből ezt az 1956-ban még tényleg legforradalmibb erőt, míg az csaknem egészében a magánszférába vagy a lelátókra és a kocsmákba szorult vissza, a történelmen kívüli lét „rozsdatemetői” közé. Hadd kockáztassam meg ennek ellenére: a ténylegesen magyar jövő kulcsa talán valahol mégiscsak abban a hazai múltban, abban a plebejus tapasztalatrendszerben keresendő, amelyről fentebb már szóltam, amikor — ha rövid ideig is — „a dolgozó nép okos gyülekezete” működni kezdett, s egy pillanatra fölsejlett előttünk „gyönyörű képességünk, a rend”, a „gondviselő társadalom”, az igazságosság, a szabadság rendje. Ebből lehet és kell tehát erőt és hitet merítenünk. Mert nem más: hazánk a magasban ez, rá bizton építhetünk olyan körülmények között is, amikor térségünkben újabb viharfelhők gyülekeznek, és gyakorlatilag minden megtörténhet. Talán még az is, amelyről Illyés Gyula kérdezett? Valóban Jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog tesz, mint ten’ezni — bátrabb új hont a múlt időkben fürkészni, mint a jövendőben? Nem tudhatjuk. A magyarság(Bánó Attila grafikája) nak erre is fel kell készülnie. De készen kell állnia arra is, hogy említett válaszadási kísérleteit, világtörténelmi jelentőségű kezdeményezéseit már puszta önvédelemből is folytassa, s befejezetlen forradalmait befejezze. Evekkel ezelőtt, a Kultúra és Közösség c. folyóirat 1988. évi 5. számában hosszabb tanulmányom jelent meg, melyben mint russzista egy mindmáig precedens nélkül álló kulturális tömegmozgalom, a Lenin által elsorvasztott Oroszországi Proletkult valóságos történetét próbáltam kirajzolni, ami gyakorlatilag ennek a furcsa, mindenki által szidalmazott, téveszmékkel is terhelt, de ugyanakkor nagy ívű, tiszteletre is méltó plebejus kulturális mozgásnak és törekvéskomplexumnak a helyretételét, több vonatkozásban a rehabilitációját is jelentette. A tanulmánynak azt a címet adtam, hogy „adalékok egy teljesen időszerűtlennek tűnő perújrafelvétel anyagához”. Meggyőződésem, hogy egy ilyen perújrafelvétel és rehabilitáció — minden látszólagos időszerűtlensége ellenére — a pártállam által lekaszabolt valódi magyar munkásművelődési mozgalmaknak és törekvéseknek is kijár, és hinni szeretném, hogy rövidesen akad majd vállalkozó egy ilyen sajátos művelődéstörténeti kutatásra. (Elhangzott a Magyar Szellemi Védegylet 1992. május 1-jei tanácskozásán.)
