Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-05 / 79. szám
É) PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. ÁPRILIS 5., HÉTFŐ 13 Ne bántsák a Rókust! Megdöbbenve értesültem arról a tervről, amely szerint esetleg eladják, magánkézbe adják a Szent Rókus Kórházat. A terv számos gondolatot vet föl: mi lesz a Rókus-kápolna és az altemplom sorsa? Nem szabad megengedni azt sem, hogy Érdre, vagy Dabasra kerüljön a kórház. Az egyházak véleményét is kérje ki az, akinek az agyában a terv megfogant. A katolikus és a protestáns egyházak vezetői pedig ne engedjék a tervet megvalósítani. A mendeiek tiltakoznak a kórház megszüntetésének terve miatt! Béres József Mende Ne adják el! Nagy meglepetéssel olvastam a Szent Rókus Kórház magánkézbe adásáról. Azért vettem tollat a kezembe, hogy én is tiltakozzam ez ellen. Mert én már kétszer kaptam vissza ott az egészségemet. 1974-ben operáltak meg daganatos betegséggel, 1985-ben pedig az epekövemmel gyógyítottak. Azóta egészséges vagyok. Ezt mind az ottani jó orvosoknak és a gondos nővéreknek köszönhetem. Nyugodt szívvel írom le, hogy áldozatosan gyógyítják a betegeket. Nagyon boldog volnék, ha e pár soros írásommal én is hozzájárulhatnék a kórház megmentéséhez. Béki Jánosné Inárcs * Mint ismeretes, a kórház sorsáról a megyei közgyűlés pénteki ülésén döntöttek: nem adják el! A szerkesztő Kárpótolnak bennünket? Az elmúlt év őszén kaptam négy kárpótlási jegyet, amit leadtam a polgármesteri hivatalban. A négy lapot szabályszerűen iktatták. Októbertől négy alkalommal volt megbeszélés a föld sorsáról. Rajzok is készültek, igaz, nem nagy igyekezettel. Kertészkedő ember vagyok, szerettem volna hát használni a földemet. A földosztásra azonban nem került sor. A három község, Szigetújfalu, Szigetszentmárton és Szigetcsép egy tsz-hez tartozik. Egyéni termelés nem remélhető. Sokszor megpróbáltam már talpraállni. Lassan beleöregszünk a kísérletekbe. Felszólítottak, hogy válaszszunk területet megművelésre. A tsz-től azonban nem lehet, mert napraforgót akar termelni. Adtak olyan területet, amely tarackos, semmit érő, a gyom megöl benne mindent. Vajda Pál Szigetújfalu Cél: a csillagos égbolt Meghívtak a nyársapáti kisgazdák a Torgyán-féle gyűlésre. Nagyon csodálkozom, hogy még mindig vannak olyanok, akiket lóvá lehet tenni, aki még mindig elhiszi Torgyán szajkózását. Most újra ígér. Volt már őhozzá hasonló vezére az országnak... De mindnyájan tudjuk, hogy hová vezetettaz ő uralma. Úgy látszik, Torgyán nem tudja, hogy most nem a kormány lemondatásával kell foglalkozni. Most dolgozni kell — keményen. Ő azonban itthagyott bennünket, a falut s keservesen küszködünk, pedig hogyha valamikor kellett a segítség, akkor most kellene. Más utakon jár. Úgy határoztam, hogy nem megyek el a gyűlésére. Mert mi másképp gondolkodunk, mint ő. Mi vívjuk a harcunkat, mert még mindig a régi rendszer embereinél van a mérőszalag és a toll. Ok mondják meg, hogy hol és mennyi földet kaphat a paraszt. Rendezzük a sorainkat, aztán majd meglátjuk, hogy kire szavazzunk 94-ben. Most minden talpalatnyi földet visszaveszünk és megmunkálunk. Vannak gépeink, segítünk egymáson. Megalakult a gazdakör, komoly szakemberekkel. Megkötöttük a termelési szerződéseket is, mégpedig komoly tételekre. Már tavaly is komoly eredményeket értünk el. Tudjuk tehát nélkülözni Torgyán Józsefet. Farkas Albert Nyársapát A kis huncutok Napjainkban, a társadalom tagozódásában nem csak politikai különbözőségek, hanem egyéb elkülönülések is megfigyelhetők. így én most csak a kis huncutokról, meg a „nagy gazemberekről” szólnék. Az előbbiek olyan jópofi, extravagáns, igen fiatal (jó, ha elérik a 30-at,) fő-HISTÓRIA Antalffy Gyula A menetrendszerű társaskocsi (Részlet az így utaztunk hajdanában c. könyvből) Az első postavonalakon kezdetben jobbára csak levelek szállítása folyik; a küldeményeket postalegény viszi lóháton vagy könnyű kocsin. Ez az úgynevezett ordinaria, amely hetenkint kétszer közlekedik. Az utasszállítást az extra posta bonyolítja le; vagy a postamester fogatával, vagy pedig saját kocsija elé kap az utas állomásról állomásra postalovat és egy postalegényt, aki a kocsis szerepét tölti be, és kezeli a kitérésre felszólító postakürtöt i§. Meglehetősen középkorias módja bizony ez a helyváltoztatásnak még mindig. Az utas vagy talál lovat a következő postaállomáson vagy nem, és sohasem tudhatja, mikor éri el kitűzött célját. Igen fontos újítást jelent hát a delizsánszjáratok bevezetése Mária Terézia uralkodásának idején, pontosan 1752. szeptember 18-án. E naptól kezdődően jelennek meg a Bécs—Buda közti postavonalon a francia diligence szóból magyarított delizsánsz elnevezésű, nagyobb befogadóképességű csukott társaskocsik, melyek már nem alkalomszerűen, hanem meghatározott útvonalon és menetrendhez kötötten közlekednek. Bécs—Pozsony között naponta, Bécs—Buda között pedig hetenkint egyszer. A delizsánszjáratok eleinte hétfőn reggel 8 órakor indulnk Bécsből és szerdán délelőtt érkeznek meg Budára. Visszafelé vasárnap reggel ugyancsak 8 órakor indulnak Budáról, és kedd délben futnak be az osztrák fővárosba. A közlekedés jelentős mérvű gyorsulását és rendszeressé tételét jelenti ez az újítás. Az egyéni utazás helyébe az olcsóbb és biztonságosabb társasutazás lép, s a menetrend szerinti közlekedés a megérkezés időpontja felől sem hagyja kétségben az utast. A delizsánsz elé rendszerint négy lovat fognak, rossz úton nem egyszer hatot, sőt nyolcat. A postakocsis hajtja őket, rendszerint nyeregből, az utazás rendjére pedig a conducteur ügyel. A társaskocsik ugyanis külön rekeszben postacsomagokat is szállítanak, s az utasok szintén vihetnek magukkal 25 kilónyi poggyászt. A nehéz delizsánszok hat-nyolc kilométeres óránkénti sebességgel haladnak, és csak nappal közlekednek. Az éjjelt legtöbbször Győrben töltik a buda—bécsi vonalon utazók, akik eleinte mérföldenkint 20 krajcár vitelbért fizetnek, a kocsis részére pedig állomásonkint 5 krajcár borravalót. A Bécs—Buda közti 36 mérföldnyi út ezek szerint körülbelül 15 forintjába kerül egy-egy delizsánszutasnak. Ezen a pénzen akkor egy borjút lehet venni. Az utasok, ha drágállják is a viteldíjat, a szolgáltatással meg vannak elégedve. „A posta minden utazási alkalmatosság között a legdrágább” — állapítja meg 1793-ban Joachim G. von Hojfmannsegg a budai delizsánsz járatról, de azt is mindjárt hozzáteszi, hogy „lehetetlen jobb postai szolgálatot kívánni, mint ami ebben az országban van. Többször megtörtént, hogy a lovakat hamarabb felváltották, mint amennyi idő alatt a kerekeket megkenték, és sohasem történnek, mint nálunk, késedelmezések, s aztán bocsánatkérések, hogy a lovak nem voltak odahaza meg más efféle. Csak ilyen intézmény mellett lehetséges két nap alatt, és pedig reggeli 5 órától esti 9 óráig tartó utazás után 36 mérföldnyi utat megtenni, mert ilyen messze van Buda Bécstől, mégis a második nap este már ott voltam.” Hoffmannseggtől tudunk meg egyébként legtöbbet az 1700-as évek legvégének Magyarországáról. A drezdai születésű szász gróf neves természetbúvár, aki-állat-, növény- és ásványgyűjteményének gyarapítása céljából bejárja fél Európát. Hazánkban is több mint egy esztendőt tölt; elsősorban a madarak és a rovarok érdeklik, de közben mindent megfigyel és leír, amit az országban lát, hall és tapasztal. 1793. és 1794. évi magyarországi utazásáról készült könyve épp ezért igen gazdag tárháza az akkori magyar népéletre, társadalomra vonatkozó adatoknak; tájrajzait, városképeit is át-meg átszövik a művelődéstörténeti vonatkozások. Hoffmannsegg hoszszabb időt tölt Szegeden, Pécsett és Budán, illetve Pesten, bő lehetősége van a vidéki és a fővárosi élet tanulmányozására. Értékes feljegyzései vannak a művelődési viszonyokról, a színházi, kávéházi világról s egyik leírója a XVIII. század végi magyar bikaviadaloknak. Gyűjtőútjai során őszintén megszereti a magyar népet, megtanulja nyelvünket, jól érzi magát nálunk, akárha otthon lenne. „Buda és Pest reám nézve olyan kellemes, mint kevés más hely — írja vallomásszérűén. — Kevés idegen helyen érzem magam annyira otthonosan, mint itt.” (...) A természeti ritkaságokat gyűjtő Hoffmannsegg első útja persze a budai hegyekbe vezet, így talál rá bogárvadászat közben a „Szép Juhászné”-hoz cégérezett vendéglőre, ahová aztán hosszabb időre be is költözik... leg magasan kvalifikált, felsőbbrendű értelmiségiek, akik hogy, hogy nem, de igen jól értik a csíziót! Kik ők valójában? Hol tanulták a szakmát? Hogyan ismerhetők ki és fel? Számtalan gondolat kering az emberek fejében, ha piszkos ügyeikről hall. Talán az egyszerűség kedvéért csak annyit: ők azok, akik százmilliókon (esetleg milliárdokon) nem adják alább! És ugyancsak ők azok, akik eltűnnek, felszívódnak, ők az örök utolérhetetlenek! Ok a sikeres szerencselovagok! Nem így a „nagy gazemberek”! Ezek utálatos férgekkel bíbelődnek, dolgoznak látástól vakulásig, hogy élni, létezni tudjanak! Ők a nagy csalók, az OTP-n élősködők, akik nem akarnak fizetni! És mondjuk meg. azt is, hogy ugyanakkor ők a nemzet „piti” adósai a maguk néhány százezres kölcsönével. Persze ebben a hazában rendnek kell lennie! Aki nem fizet, az vagyonával, vagy életével felel meggondolatlan lépéseiért! (Milyen különös, és milyen más erkölcsi felfogás figyelhető meg a két oldalon. „Amazok” nemigen igyekeznek a másvilágra, legfeljebb a tengeren túlra, meg a napfényes, melegebb éghajlatra egy kis pihenőre, a feledés reményében). Az pedig, aki lépre csalta a nyomorultjait, az nyilván vígan röhög a markába. Ezen nagy gazembereket simán megtalálják, fülon fogják rögtön, s helyén az esze a végrehajtónál is. így hát az egyik oldalon milliókat, milliárdokat rabolnak, sikkasztanak büntetlenül (mert tartózkodási helyük ismeretlen, meg hát a joghézag, amelyet majd egyszer be kell tömni), a másik oldalon a nép, az istenadta nép belepusztul a szélhámosok hadába, és saját, léhetetlen, nyomorult helyzetébe. Amíg az egyik oldalon zemlényik, klicsuk — és még számtalan mások az újsághírek alapján — körül ügyetlenkedik, idétlenkedik az AVÜ, a nyomozóhatóság, a bűnüldöző egyéb szervek, addig a másikon a gilisztásokra kézzel csap le az igazságszolgáltatás „inkább a halál, mint futni hagyni őket” alapon. Egyenlőtlen küzdelem folyik a két oldalon! Akik a hatalomért, mérhetetlen meggazdagodás végett lépik át a törvény kereteit, azok bocsánatos bűnbe esnek, és így, alighanem előbb, vagy utóbb mentesülnek a felelősség alól — ha egyáltalán megtalálják őket. Vedres Józefné Budapest Pest megyei egyházi jövedelmek 1332—1337 között keletkezett az az érdekes forrás, amely Pest vármegye egyházi jövedelmeit regisztrálja. A jegyzéket a pápai tizedszedők készítették a plébániák anyagi helyzetéről, a Rómának fizetendő tizedet ez alapján vetették ki. A középkori Pest vármegye területe három egyházmegyéhez — esztergomi érsekség, váci és veszprémi püspökség — tartozott. A jövedelmek eléggé változatos képet mutattak az egyes településeken. Kiugróan magas volt az Esztergomhoz tartozó Örs (Budaörs) plébánosának, Mihálynak a jövedelme: 20 márka. Az átlagosnál több jövedelemhez jutott Henrik nagymarosi plébános, ő 15 márka után tartozott fizetni a pápának. Jól jövedelmezett a verőcei plébánia is, Máté plébános 13 márkát keresett. De Szigetszentmárt ónban András már csak 5, Lóréven Tódor 2,5, Szigetszentmihályon Antal 2, Tökölön a meg nem nevezett plébános 2,5 márkához jutott. A váci püspökséghez tartozó pesti főesperesség két plébániája közül a ceglédi plébános, M. — csak ennyit árul el nevéről forrásunk — 8 márka jövedelemre tett szert. Ez a magas öszszeg is igazolja, hogy Cegléd egyike volt a legvirágzóbb mezővárosoknak a korszakban. Abonyi paptársának, Pál plébánosnak 10 garast kellett fizetni, a jövedelme tehát 2 márka körül volt. (A korban különböző garasok voltak forgalomban, 48—64 garas ért egy márkát.) Mennyit értek akkoriban ezek az összegek? Hóman Bálint számításai szerint pl. 1315-ben négy disznót adtak egy márkáért; 1320-ban egy lovagi páncélért 5 márkát kellett fizetni. 1 márkáért 1297-ben 50 kepe gabonát adtak. (A kepe átszámítása nehéz. Általában 1 kepe gabona 44—80 kévével volt azonos, a kévét ma 5—17 kg-mal számítják.) Pogány György
