Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-05 / 79. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1993. ÁPRILIS 5.. HÉTFŐ Virágvasárnap Pápai üzenet Clinton—Jelcin-csúcstalálkozó Garantáltan egymilliárd Moszkvának Tisztújítás a Csemadoknál Alapelv a közös anyanyelv Borisz Jelcin — elődeivel ellentétben — jól tudja, mit kell tennie — ám, hogy politikai terveit otthon meg tudja-e valósítani, más kérdés. így foglalta össze a csúcstalálkozó első napjának tanulságait szombaton este a Fehér Ház egy. illetékese az MTI tudósítója előtt. A mértékadó kormányforrás szerint a támogatás egyébként nem függ Borisz Jelcin személyétől, az orosz népet segítik. Ugyanakkor George Stephanopoulos, a Fehér Ház szóvivője tájékoztatóján ismét aláhúzta, hogy Borisz Jelcin az egyetlen partner, és — mint demokratikusan megválasztott politikust — határozottan támogatják. Egyébként Jelcin maga is elismerte, hogy a következő hónapok, a következő év kritikus jelentőségű, személye és politikája számára — tette hozzá. Robert Strauss, volt moszkvai amerikai nagykövet szerint az orosz hatalmi patthelyzet még sokáig fog tartani, és nagyon nehéz lesz türelmet várni a néptől — különösen, ha egy erős demagóg jelentkezik. Már sok demagóg van — de még egyik sem erős... A két elnök munkaebédjén, majd többórás, négyszemközti tárgyalásán, amelyen csak egyegy tanácsadójuk volt jelen, az oroszországi helyzet, a kétoldalú kapcsolatok és a nyugati segélytervek álltak előtérben. Stephanopoulos megerősítette, hogy az amerikai segélyprogram csak a törvényhozás által már korábban megszavazott forrásokra épül — azaz Clinton elnök, a közhangulat ismeretében, meg sem próbál az egymilliárd dollár körüli keretnél többet javasolni. Az orosz elnök egyébként rövid esti nyilatkozatában arról beszélt, hogy Clintonnal, a korkülönbség ellenére, azonnal megtalálták a közös hangot, és pár perc után összetegeződtek. A baráti légkör ellenére a fehér házi szóvivő jelezte a véleményeltéréseket: Jelcin kifogásolta, hogy Oroszország nem kapja meg tartósan a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt, az MFN-t, és hogy fenntartják ellene a Cocom-korlátozásokat a csúcstechnológia eladására. Az amerikai válaszok nem voltak biztatóak: a tartós MFN függ a kivándorlás szabadságától, a zsidókkal szembeni bánásmódtól — utalt a szóvivő a nyílt kérdésekre. Az ügyet, akárcsak a Cocom-korlátozásokat, majd megvizsgálják. Washington ugyanakkor figyelmeztette Moszkvát, hogy elismeri Grúzia szuverenitását, és helyteleníti egyes orosz katonai egységek ottani magatartását, egyúttal szorgalmazza a hadsereg folyamatos kivonását a balti államokból. A szovjet utódállamok viszályaival kapcsolatban a kormány névtelenül nyilatkozó illetékese hangoztatta: Clinton elnöknek az a véleménye, hogy minden európai kisebbségi probléma megoldása fontos, hogy elkerüljék a további konfliktusokat. A boszniai válság megoldását szolgáló további gyakorlati lépésekben a jelek szerint nincs egyetértés azon túl, hogy békét kell teremteni. A szlovákiai magyarság legnagyobb társadalmi szövetségének 17. országos közgyűlése ismét dr. Bauer Győzőt választotta a Csemadok országos elnökévé. A két alelnök dr. Szabó Rezső és dr. Bajnok István lett. Bauer Győző megválasztása után elmondta: — Az utóbbi két évben bebizonyosodott, hogy a Csemadoknak nemcsak múltja, de jövője is van. A szlovákiai magyarságnak továbbra is nagy szüksége van a közösségekre, ugyanúgy, mint arra a szélesen nyitott összefogó erőre, amelyet a nyolcvanezresnél nagyobb tagságával a Csemadok jelent. Fontos körülmény ebben a Csemadok függetlensége, pártokfölöttisége. Ez teszi ugyanis lehetővé, hogy bizonyos mértékig össze tudja fogni azokat az embereket is, akiknek politikai, szociális és társadalmi pozíciója teljesen más. Hangsúlyozta, hogy a Csemadok közösségteremtő alapelve a közös anyanyelv, az ebből eredő identitás. — A szövetség egyik nagy feladata az lesz a jövőben, hogy ott, ahol az megingott, újra talpraállítsa a „valahová tartozás” tudatát. Ezzel párhuzamosan a Csemadok továbbra is arra törekszik, hogy a kultúra eszközeivel ösztönözze és támogassa a szlovákiai magyarok társadalmi önszerveződését: mindezt a szülőföldhöz való jog, a szülőföld iránti vonzalom okán-jogán, az anyanyelv szabad használatának eszközeivel, visszautasítva a diszkrimináció minden formáját. A Csemadok gazdasági gondjairól beszélve elmondta: — A gondok nagy terhet jelentenek, ám az is megmutatkozott, hogy a megnehezült gazdasági körülmények között a szlovákiai magyarságban, a vállalkozókban és több külföldi alapítványban támogatókra találunk. Persze ez nem jelentheti azt, hogy az állam elzárkózhat az intézményrendszer kiépítésének költségvetési támogatásától. A jelenlegi állami támogatás igen csekély. A nyolcvanezres tagság eddigi áldozatkészsége nem duplázható meg, de ha mégis, az akkor sem biztosítja a szükséges anyagi hátteret... Ötvenezren hallgatták — főként fiatalok — vasárnap délelőtt a római Szent Péter téren II. János Pál pápa virágvasárnapi miséjét, amelylyel — pálmaággal a kezében — megnyitotta a húsvéti nagyhét ünnepségeit. A katolikus egyház ezt a napot ifjúsági világnappá nyilvánította. A pápa egyben meghirdette a következőt augusztus 14—15-ére a Colorado állambeli Denverbe. II. János Pál beszédében arra intette a fiatalokat, hogy nemzetiségre, fajra és vallásra való tekintet nélkül utasítsák el a kábítószerek művilágát, az üres életet, az erőszakot, és tegyék tartalmassá életüket azzal, hogy a szenvedőknek, éhezőknek, a háború, betegség és üldöztetés által sújtott rászorulóknak szentelik. A nemzetek vezetőit pedig arra szólította fel, hogy tiszteljék az emberi életet, a szabadságjogokat és az emberi méltóságot. Szavai kimondatlanul is Boszniára vonatkoztak. A pápai misén részt vett a szerb ortodox egyház két képviselője is. Előzőleg fogadták őket a Vatikánban: a látogatás közeledést jelez a szentszék és a szerb ortodox egyház között a kapcsolatok látványos megszakadása után. Tüntetés Vilniusban Rendóígyilkosság Grúziában Tbilisziben a grúz nemzeti gárda egyenruháját viselő fegyveresek lelőttek egy rendőrt, kettőt pedig megsebesítettek. Az esetről egy helybéli újságíró számolt be, s az incidenst szombaton jelentette az ITARTASZSZ hírügynökség is. A jelentés szerint a támadók akkor nyitottak tüzet a rendőrökre, amikor azok megállították buszukat. Tettük elkövetése után nyugodtan öszszeszedték a rendőrök fegyvereit, s autóbuszukkal távoztak a helyszínről. Mintegy kétezer ember tüntetett a vilniusi parlamentnél, ahol a tömeg megpróbált behatolni a törvényhozás épületébe. A rendőrség kénytelen volt közbeavatkozni. A megmozdulást a Litvániai Dolgozók Szövetsége szervezte. A tüntetők hevesen támadták a kormányt, jobb munka- és alkalmazási feltételek megteremtését követelve. Az AFP jelentése szerint egyes transzparenseken a „kormányban és a parlamentben jelenlévő vörösök diktatúrájának” a megszüntetését követelték. A novemberi litvániai parlamenti választásokon a baloldali Demokratikus Munkapárt, a volt reformer kommunistákat tömörítő formáció győzött. Algirdas Brazauskas, a Munkapárt vezetője a februári elnökválasztást is megnyerte. A néhány órás tüntetésnek a rendőrség vetett véget. VÉLEMÉNY A balkáni se háború, se béke A közép- és dél-európai parasztember józan ésszel aligha foghatja fel, mi is történik a Balkánon. Se béke, se háború. De ha nincs háború, miért nincs béke? Ha pedig nincs béke, akkor mégiscsak háború van. Ha pedig az van, miért nem csinálnak békét? A világtörténelem vezető nyugati hatalmai egyre többet kerülnek önellentmondásba és egyre többet Jcerülnek döntéskényszerbe és egyre többször térnek ki előle. Nem véletlen, hogy „feltalálták” a „se béke — se háború” szindrómát. Nem is tegnap, hisz ez működött sokáig Vietnamban és ez regnál a Közel-Keleten, az izraeli—arab szembefeszülésben. A politika az exigenciák tudománya, de rögtön hozzátehetnénk, hogy a történelemben a túlzott követelmények okozzák a legtöbb bajt. Az uralkodó hatalmak által megfogalmazott exigenciák Európában is túlléptek a tolerálható mértéken, amikor rendre akadályozták a történelmi fejlődés természetes és szerves kibontakozását. Ezt tették az első és a második világháborúban és rögzítették mindezt a békediktátum okmányaiban. A nagyok „joga”, hogy a történelmi fejlődést megerőszakolják, bár ebbe rendszerint belebuknak, mint Napóleon, vagy éppen Hitler. Mégis sokaknak sikerült hosszú távon beavatkozni a természetes fejlődésbe, mint tették az oszmánok, a kommunisták vagy a Wilson—Lloyd George—Clemanceau-triumvirátus. Az első világháború „elvesztése címén” a tőke öntörvényű érdekei szerint Közép-Európa történelmi rendjét durván felforgatták. A fejlődést megerőszakolták és a „bűnösök” megbüntetése címén eddig sosem volt agresszivitással teremtettek új rendet e térségben. A németeket—osztrákokat—magyarokat széttrancsírozták, majd a gyógyulás megakadályozására egy „cordon sanitairt” hoztak létre, hogy a „szívélyes egyetértés” (Entente Cordiale) cinikus szellemében, szétverjék a Nyugatot fenyegető német—osztrák—magyar ipari-kereskedelmi konkurenciát, és megakadályozzák, de legalábbis megnehezítsék talpraállásúkat. A Párizs környéki békék, így a trianoni béke legfőbb baja nem az intelligens és büszke vesztesek porig alázása és példa nélkül álló megbüntetése volt, hanem a gyűlölet magjának újraelvetése egész Közép-Európában. Emellett egy olyan helyzet kreálása, melynek vége nemcsak egy új háború (háborúk) kirobbanása, hanem a népek közötti gyűlölet szellemének és újratermelődésének a megteremtése lett. A párizsi békék „eszmei mondanivalójának” közép-európai üzenete az volt, hogy az osztrák—magyarok megakadályozták elnyomott népeik kulturális, politikai és gazdasági fejlődését. Őket kizsákmányolva biztosították saját jólétüket, s ezzel hátrányos helyzetbe kényszerítették a cseheket, szlovákokat, románokat, szlávokat és horvátőkat. Ezt az elméletet erősítette meg újra a potsdami béke is, újra kedvező helyzetbe hozva a „kedvezményezett” népeket. A szabadrablás és a sarcolás, a jóvátétel mellett jelentős nyugati segítség és kölcsönök biztosították a fejlődésük feltételeit. A történelem, mint annyiszor, most sem vette figyelembe a párizsi döntéseket. Egyrészt az utódállamok egyáltalán nem tudtak élni a megkapott lehetőségekkel (a csehek ügye külön kategória) és gyakorlatilag az elmúlt 70 év során sem tudtak maguknak európai kultúrát és jólétet teremteni. Másrészt a kisemmizett vesztesek, nemcsak hogy szemtelenül gyors idő alatt talpra álltak, hanem forrásaiktól való megfosztás ellenére irritálóan magas életszínvonalat és kultúrát valósították meg. A magyarokkal és németekkel szemben megnyilvánuló „kisantanti” gyűlölet újra és újraszületése, sőt erősödése csak részben köszönhető a monarchia idejéből származó „K. u. K.ellenességnek”, hanem ma már sokkal inkább az intézményes tehetetlenség és sikertelenség permanens állapotának. Ma a magyarok nem azért viselik az ellenségképet, mert magyar agressziótól tarthat bárki is, hanem ezért, mert minden gáncsoskodás ellenére mindenben sikeresebbek, mint szomszédaik. Nem véletlen, hogy a Nyugat csak asszisztál ehhez a gusztustalan játékhoz, miközben jól tudja, hogy a magyarság a kommunizmus szétverésében szerzett érdemei miatt a jelenleginél sokkal méltányosabb elbánást érdemelne. Erre azonban nem kerülhet sor, mert bármilyen diplomáciai külön elismerés vagy kedvezmény „beláthatatlan” következményekkel járhatna az utódállamok részéről, akik mégiscsak az ő kreatúráik. Wilsonék vetése sajnos állandóan újratermeli a gyűlölet virágait, melyek már elborítják egész Kelet-Európát, és a melegágy még mindig termeli az új magokat, a versailles-i—trianoni—potsdami kertekben. A Nyugat tehát, mint láthatjuk, nem akar igazságot tenni, nem akar a szerbiai, boszniai helyzetben döntőbíró lenni, és kitalálta a „no decision” — semmi döntés — és a „se háború — se béke politikáját. Ennek a politikának a lényegé nem a megbékélés, a megoldás megkeresése, hanem a jelenlegi status quo fenntartása 100 ezernyi kioltott élet árán is. Lényege, hogy a háborút nem tekinti háborúnak. Ha ugyanis ezt tennék, akkor nem lehetne visszautasítani az indokolt beavatkozást. Rögtön adódna az összehasonlítás a kuvait—iraki konfliktussal, ahol sokkal kisebb háborút „kellett” megszüntetni. A nemzetközi testületnek valamilyen formában le kellene rögzítenie a határokat, dönteni a népek sorsáról. A szerbek, bosnyákok és horvátok sorsa sem egyszerű, de mi legyen a kétmillió albánnal és a félmillió magyarral? A kérdés megválaszolása nem könnyű. A* kérdést azonban nem mi, magyarok tesszük fel. hanem a történelem maga. Az a történelem, amely közös házba kívánja vinni az európai népeket. Abba az Európa-házba. melyet a népek megbékélése és együttműködése nélkül nem lehet felépíteni. Melyben a gyűlölet, az ellenségeskedés kísértete sem lehet jelen. A Balkán ismét izzik, a tűzfészek alatt pedig ott van az a robbanóanyag, melyet mielőbb semlegesíteni kellene, ha nem akarjuk, hogy a „se nem háború —se nem béke” állapot felrobbantsa az annyira nehezen formálódó európai egységet. (Lu1! AQll^ Práczky István
