Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-30 / 100. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. ÁPRILIS 30.. PÉNTEK 21 Élt két évet és öt hónapot Pilisszentkereszten április 19-én meghalt egy kisfiú, Szalai Tibiké. A halál oka: fulladás. Édesanyja és a szomszédasszony éjnek idején keresték föl a körzeti orvosunkat, dr. Puskás Áront, hogy segítséget kérjenek, de a doktor úr nem nyitott ajtót. Állítólag altatóval alszik, mert szívbeteg. Van felesége is. Vajon ő sem hallotta a csengőt, meg a dörömbölést? A következő falu. Pomáz A magyar nyelv hete után szomorúan jlkipitom meg, mint magyartanár (is), a tényt, bizony sok a tennivalónk, hogy „kiművelt emberfők” éljenek Kazinczy Ferenc és Arany János hazájában. 13 kilométerre van tőlünk. Ott van ügyelet. De mire odaértek, a kisfiún már nem tudtak segíteni. Ez már nem az első eset, hogy a körzeti orvosunk nem hajlandó ellátni a betegeket, jóllehet, nem egy esetben gyermekekről van szó. Mivel orvosi hivatásának nem tesz eleget, kérjük, vegyen búcsút kis falunktól. (Kosztolányi Dezső) „Az utca nyelve, a tömeg nyelve bejön az ajtónkon, s előbb-utóbb azt a nyelvet beszéljük és írjuk, melyet a tömeg és az utca. Ha járvány dúl, valamennyiünknek félnünk kell.” (Kosztolányi Dezső) Látva, nemcsak nézve, nyitott füllel járva tapasztaltam: „járvány dúl”. — Dúl a tömegközlekedési eszközökön. Diákok egy csoportja hangos, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal tartott a földalattin élménybeszámolót az utazóközönségnek aznapi iskolai életükről. — Dúl máshol is. Naponta „tanítja” a tv-beli reklámhalmaz igénytelen szókincsválasztékával a nézőket. (Kinek tetszik vajon a durva nyelvhelyességi hibával beszélő, tisztítószert kínáló „úriember”?) — Dúl, mikor hallom a — megkockáztatom — készületlen sporttudósító sebtiben megfogalmazott igénytelen mondatait. Nem értem, hiszen hivatott a helyes magyar beszéd tolmácsolására Ls. — Dúl, mert jószerivel alig van üzlet, mely magyarul tudatja velem: Játékbolt, Ruházati Bolt, Étterem, Söröző, és még sorolhatnám. Kosztolányi Dezső a Nyugat című folyóiratban arról ír 1916 februárjában, hogy egy bécsi írótársa, aki hosszabb ideig időzött hazánkban, elcsodálkozott azon (ma nem tenné! — kiemelés tőlem), milyen kevés idegen szóval él nyelvünk. Kosztolányi félve árulta el — csak magának — „...hogy még mindig mulasztás terhel bennünket, és nyelvünkre újra ráférne egy alapos tisztogatás, annyi a mocsok meg a pókháló rajta. Súrolókefével, szappannal, ronggyal kellene nekilátni, hogy rendbehozzuk.” Javaslata ma is időszerű. „Egyszerűen a napisajtót kellene bevonni a mozgalomba. Hiszen — tisztelet a kivételnek — főképpen a napilapok a bacilusgazdák...” Már értem, miért volt a „Nem csak nyelvében magyar” Pest Megyei Hírlap átszervezésekor néhány újságíró nagyjelenete... Á sajtó pedig máról holnapra megtisztulhatna, új és értékes magyar divatot teremthetne, védelmébe vehetné szavainkat, és megbélyegezhetné azokat, aki derűreborúra idegen kifejezéssel élnek. Kosztolányi Dezső nyelvészeti, nyelvművelő tanulmányaiban azt, hogy anyanyel vén ír, a „lélek lélegzésének” nevezi. Gúzsba köt a magyartalan mondatok halmaza, az otromba kifejezések sokasága, az idegen szavak alkalmazása, ha nem vigyázzuk a lelkünket övező ózont. Ha szenynyezzük a „lélek lélegzését”, megfulladunk. Halljuk meg, miként őrizte meg az erdélyi magyarság anyanyelvét! Menjünk magasabbra a szavak hegyén a fenyvesek közé! Én derűlátó vagyok. Harcoljunk a mohácsi vésznél is nagyobb csapás, a felületesség ellen. „... a felületesség. Ez ellen kell harcolnunk mindnyájunknak. kinek-kinek a maga területén.” (Kosztolányi Dezső) Úgy legyen. Baleczky Ivánná Budapest Anyák napjára Édes kedves jó anyácskám köszönöm én néked Hogy az ágyacskámnál vá lasztottál vélem Felneveltél engem, hogy óvodába járjak Szófogadó lánya legyek az anyámnak. Iskolába járjak betűket tanulni Számolni és írni, ezt mindet kell tudni Hogy én verset tudjak mondani teneked Anyák napján szívemből köszöntelek téged. Köszönöm én jóságod édesanyám néked Anyák napján kívánok még sok-sok boldog évet Erőt. egészséget, hogy sokáig szeressél Ezt kívánja néked kicsi kis csemetéd. Fenyővári Gézáné Vámosmikola Szóvá Istvánná PHisszentkereszt Sok még a tennivalónk... „...hogy anyanyelvemen írok, nem fogalmazás, hanem a lélek lélegzése... HISTÓRIA Pesty Frigyes Solt („Az eltűnt régi vármegyék’ című könyvből — /.) A régi Fehér vármegye a Duna bal partján is elterjedett, és pedig Soroksártól Kalocsáig. E részek vagy egyszerűen Fehér megye fogalma alá estek, vagy Fehér vármegyének solti széke néven említtetnek, a mi legtöbbször történt. Ilyen külön kerület volt Fehér megyében a hontokai szék is, melynek alispánjait (comites) említi egy 1483. évi oklevél. De míg'az utóbbi szék még nevével is teljesen elenyészett, és holfekvését sem jelölhetjük ki, a Duna által nehezített közlekedés szükségessé tette a solti részeken az igazgatási nagyobb önállóságot. Botka Tivadar szerint Soltnak ezen elszigeteléséből keletkezhetett azon eddig még teljesen fel nem derített állapot, melynek a Partes Solth, vagy gyakrabban Sedes Solth volt nevezete, valameddig az Fehér megyéhez számíttatott. Ez az önállóság századokon át abból állt, hogy Soltnak külön alispánja és szolgabírái voltak. Hasonló állapot létezett némely más megyékben is. Így Sopron megyében a rábaközi területnek külön alispánja volt, és azért e kerület gyakran Comitatus Rábaköznek neveztetett: igy Veszprém megyében a vásárhelyi szék, saját alispánnal és szolgabírákkal, bizonyos határig, külön törvényhatóságot képezett. Ily viszony létezett a tapolczai székben Zala megyében. Solt megyében is találunk ily széket vagy kerületet, és pedig a szegszárdi apátságnak a Duna bal partján fekvő birtokait, melyekben az apátság predialistái laktak. Ezek itt külön tisztviselők (udvarbirák, ispánok, szolgabirák) alatt állottak, kiket részben magok választottak, részben az apátok neveztek ki. Ezen kerület, midőn Fájsz lett annak főhelye, fajszi széknek neveztetett. A szegszárdi apát egy 1459. évi levelét Comitibus et judicibus nobilium sedis nostrae Faysz in Saarköz intézi; II. Lajos király is 1520. évben fajszi székről szól, de nem Sárközről. Ezt a Fajszot ma Kalocsához délre Pest (Solt) megyében ismerjük, de -ma már nein mondjuk, hogy a Sárközben fekszik, mert csak Tolna' megyének, avagy a Duna jobb partjának egy része neveztetik sárközi vidéknek (Veszprém és Szatmár itt nem jő tekintetbe). Bodrog megyének 1521. évi adólajstroma Szántó nevű falut sorol elő »in Sarkez«. E Szántó alatt a mai hasonnevű pusztát Solt megyében a Duna bal partján kell érteni, a hol tehát akkor szintén egy Sárközi vidék létezett. Az a körülmény, hogy az idézett 1459. évi oklevél tanúsága szerint, Fájsz környéke is Sárköznek neveztetett, mint a tolnai rész a Dunán túl. azon gondolatra vezet, hogy ez a két Sárköz a legrégibb korban tán nem is volt a Duna által elválasztva, azaz, hogy a Dunának egykor oly folyása lehetett, mely által a mai solti széknek déli részei közvetlenül Tolna és Fejér megye területével összefüggtek. Ezt a föltevést több más adat is látszik igazolni, mely minden esetre figyelmünket igényli. A szegszárdi apátsághoz tartozott helységek: Fájsz, Bátya, Szatmár, Adacs, Nádasd, Malomér, a XI. században Tolna megyében feküdtek. ma azonban a Duna bal partján Kalocsa környékén mint sollmegyei falvak találhatók. Hogy a Dunának e tájon egykor más folyása volt, azt Bogyiszló területén leginkább lehet észrevenni, a hol a Holt- Dunát ma is ismerik. Hajdan Tolnában Pálföld vagy Páli nevű falu létezett, ennek megfelel a Dunán innen. Bogyiszló határában a Pálisziget nevű lapály. Feltűnő az is, hogy midőn a kalocsai káptalan 1289. évben a fehérvári várföldet, t. i. a Szüle és Öle közelében fekvő Harta nevű birtokot, (ma puszta Nagy és Kis Harta Solt megyében) határai szerint leírja, kiindulási és végpontja a madocsai rév. Képzelhető-e, hogy a határjárók a Duna jobb partjára, a ma tolnamegyei Madocsához átszálltak volna, a nélkül, hogy a folyó átkelését megemlítsék? Botka Tivadar azt állítja, hogy Solt új alkotású megye. De ha, mint ő is mondja, e vidéken Solt-nak, Árpád fiának birtokai feküdtek, és a megye tőle kapta a nevét, akkor a megye nem újabb alkotású. hanem valószínűleg azon korból származik, a midőn mai napig megőrzött nevét fölvette. Midőn ezen előzmény daczára Botka mégis azt írja, hogy Fehér és Solt vármegyének összetartozási viszonyát a XIII. századtól kezdve a XVI. század végéig folyton folyó adatok bőségesen bizonyítják. fájdalommal be kell vallanom, hogy kutatásaim nem voltak oly szerencsések. és hogy Botka állításának valóságáról meg nem győződhettem, mert Solt vármegyének, illetőleg a solti széknek 1341. évnél korábbi okleveles említését sehol nem találtam, és így ennek kapcsát a XIV. századnál feljebb nem vihetem. A fent említett Hontoka széke, véleményem szerint Kalocsa környékén állhatott, és így vagy Solt megye útján függött össze Fehér megyével, vagy az utóbbival, legalább egy ideig, egyenesen oly viszonyban állott, mint Solt megye. A hontokai szék talán a kalocsai érsek e vidéken létező birtokait jelölte, a melyek különben is néha Kalocsa megye — Comitatus Colocensis — néven említtetnek. Bizonyítja ezt I. Ferdinánd király egy 1559. évi levele, a melylyel Foktő, Úszód, Nádasd, Szent-Benedek, Bogyiszló, Nátka, Solt, Miske, Szent-István. Hontoka, Kara, Zasztó, Thövenel (?) Rend, Nána, Varayth, Prezthelek, Dragzetk, Kozmó falut és Kalocsa várost, melyek Kalocsa, Bács és Solt megyében fekszenek, és a kalocsai érsekség és káptalanhoz tartoznak, a király tetszésének tartamára csáti Színi Rafaelnek, Komothy Balásnak, Filep Demeternek. Strausz Jeromosnak, ludányi Baz Ignácznak és Melegh Boldizsárnak adományozza. Az előszámlált helységek, habár részben csak mint puszták, ma is megtalálhatók Solthoz délre, különösen Kalocsa környékén, kivévén Hontoka, Kara, Zasztó, Thövenel, Rend, Prezthelek, Dragzetk és Kozmó helységet. Kozmó puszta egykor Tavankút nevű bácsmegyei helység mellett létezett, lehet, hogy a többi kétes fekvésű helység is Bácsmegyében keresendő, de Hontokát mégis Solt megye számára kell igénybe venni. melynek széke, a fönnebbiek szerint csak Kalocsa környékén létezhetett, és valószínűleg azonos a kalocsai comitatussal. Szabó Károly a solti szék határait úgy írja le, hogy ezek a Duna mellett éjszakon Szúnyog puszta, és Dömsödnél kezdődnek, délre Fájsz és Dusnok helységek, keletre Kecskemét felé Ágasegyháza puszta által szélsőségeikben jelöltetnek; Mikovinyí S. térképe Solt megyéről, melyet Bél Mátyás az ő híres geographiai munkája harmadik kötete elején közlött, éjszak felé szintöly határokat mutat, míg ezek délfelé majdnem Baja szomszédságáig nyúlnak. Az utóbbi tekintetben Mikovinyinak van igaza, mert hisz Szent István falu még Solt megyéhez tartozott és így bizonyos, hogy Solt megye dél felé addig terjeszkedett a Duna bal partján, a meddig a központi vármegye (Pest-Pilis-Solt) területe ért; ellenben éjszak felé, a solti határt Soroksárig kell előre tolni, mert Soroksár még a XVI. században is Solt megyéhez tartozott. (Folytatjuk.) / Állatállomány Pest megyében Az állatállomány Pest megyében a 19. század elején jelentősen csökkent. A vármegye úrbéreseinek tulajdonában lévő jószágokról 1775-bcn és 1828-ban készült összeírás, a statisztikai adatokból világosan látható a csökkenés tendenciája. Az abszolút értéket ugyan csak óvatosan lehet elfogadni — az összeírások az adókivetés alapjául szolgáltak, így érthetően igyekeztek a jobbágyok minél többet letagadni —, az arányok azonban valósak lehetnek. Igás ökörből 1775-ben 43 947-et írtak össze, 1828-ban 23 497-et. Tejelő tehénből 1775-ben 29 496 volt, a 19. századi összeírásnál már csak 12 518. A lőállomány aránya nem csökkent ekkora mértékben. 1775-ben 48 703 ló segítette a gazdák munkáját, 1828-ban 46 350. Több mint felével csökkent viszont a juhok száma, 122 086-ról 51 649-re. Sertésből 1775-ben 23 981-et írtak össze, később csak 8224-et. Az állatállomány csökkenésének elsődleges oka a legelőterület összeszűkülése volt. A 19. század elején a földbirtokosok egyre nagyobb mértékben vették saját kezelésbe a legelőket, a megmaradt területen nagyobb számú állat nem élhetett meg. Hozzájárult mindehhez, hogy a megmaradtak minősége is romlott. A megyében több helyen tudatos rétjavítássai próbálkoztak ezért, a péccliek például 1841-ben tervbe vették rétjeik csatornázását. Ez azonban a korszakban még ritka jelenség volt, inkább az volt az általános, amit Fáy András jegyzett fel: „csekély gond és szorgalom fordíttatik a rétek javítására. ” Pogány György
