Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-30 / 100. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. ÁPRILIS 30.. PENTEK E sorok írója is azok közé tartozik, aki a rendszerváltozást követően mintegy hat hónapon át munkanélküliként tengette életét. Jól ismerem hát mindazokat a kellemetlen érzéseket, amelyek ezzel együtt járnak: a fényes nappali fárasztó semmittevést, az idegeket, a lelket egyaránt megviselő tépelődést: vajon miért? Vajon miért éppen én? Természetesen e kérdést akkoriban úgy tettem föl magamnak, hogy abban a pillanatban tudtam is rá a választ, ám ez nem vigasztalt. A munka nélkül átélt hosszú napok — tudja ezt mindenki aki e bizonytalan érzést ha csak rövid időre is tapasztalta — örökre emlékezetünkbe vésődnek. Felejthetetlen. Tán nem járok messze az igazságtól, ha napjainkban nyugodt lelkiismerettel kijelentem, egészségünk mellett a legfontosabb, hogy munkánk legyen. És ilyenkor nem arra a munkára, arra a munkahelyre kell gondolnunk, amely az elmúlt évtizedekben szokássá vált, vagyis nem kifejezetten és csupán a státusra, az állásra, arra a helyre, ahol havi rendszerességgel megkapjuk a bérünket. Nem, hiszen kiderült: munkanélküliek igenis voltak a Kádár rendszerben is, ám minden munkanélkülinek állása volt, állása lehetett. Történt ez azért, mert az elmúlt szocialista rendszer vezetői egyszerűen kijelentették, törik vagy szakad, de meghonosítják Magyarországon a teljes foglalkoztatottságot. Ebből annyit sikerült elérniük, hogy az emberek többsége nagy nyugalommal vette tudomásul, történjék bármi, úgynevezett nyugdíjas állásuk van, vagyis ha nem tesznek a rendszerrel kapcsolatban kifejezetten sértő megjegyzéseket, nem sértegetik és rágalmazzák munkahelyi elöljáróikat reggel, délben és este, akkor abban a karosszékben, vagy munkapadnál érik meg nyugdíjazásukat. Mindez Magyarországnak naDr. Pozsár Etelka budapesti orvos olyan kitűnő, szinte klasszikus öszszefoglalását adta a triviális, mondhatni hétköznapi istentelenségnek (vállalják az ateisták magyarul is, hogy azok, amik) az Új Magyarországnak írt levelében (Ú. M. „Levéltükör”, március 31.), hogy még azt a gyanút is fölkeltette, nem azért írta-e éppen, hogy hívő keresztyéneket szenvedélyes bizonyságtevésekre ösztönözzön. Szinte hihetetlen, hogy egy immár hetedik évtizedébe lépő orvos komolyan le tudjon írni egy ilyen, immár közhelyszámba menő érvekkel sokszor megcáfolt közhelysorozatot. Általában megfigyelhető, hogy manapság az Isten létének tagadói türelmetlenek és ingerültek; miközben liberalizmusukkal tüntetnek, „világnézeti semlegességet” hirdetnek, le tudnak írni olyan mondatot, mint Pozsár doktornő: „...megbocsáthatatlan bűn lenne a vallásoktatás terjesztése és teljes meg nem szüntetése.” Ez egyfelől szabályos terror (amellyel szemben, keresztyének részéről, nincs olyan ellentétel, miszerint „megbocsáthatatlan bűn lenne az istentelenség terjesztése”), másfelől öngól, mivel a „megbocsáthatatlan (illetve megbocsátható) bűn” vallási fogalom. Ez viszont arra mutat, hogy a hétköznapi ateisták (engedjünk ez egyszer az ő szóhasználatuknak) alapjában vallásos emberek. Az ő vallásuk a vallástalanság, az Isten létének éppen olyan szenvedélyes tagadása, mint másoknál az Isten létéről való meggyőződés. Nem tévesztendők össze a közömbösökkel: ez utóbbiak az elmúlt negyven év termékei (Pozsár doktornő nem az), s belőlük lehetnek istenhívők és harcos istentelenek is. A hétköznapi istentagadók tisztességes kategóriája (Pozsár doktornő osztályozása szerint) olyan keserű, várakozásukban csalódott lelkekből áll, mint Pozsár doktornő maga. A tisztességtelenje azért „ellenzi” Isten létezését, hogy ezzel mindjárt a lelkiismeret nevű erkölcsi „mechanizmust” is hatályon kívül helyezze (az erkölcs fogalmával együtt). Mármost egy hatvanadik életévén túl levő orvosról elképzelhető, hogy megrögződött benne a vulgáris materializmus. Számára az ember enzimek, fehérjék, hormonok, sejtszövetek hat-hét kémiai elem kombinációiból összetett bonyolult organizmusa, a tudat annak az elképesztően magas szinten szervezett agyvelőnek a funkciója, amelynek minőségi ugrása a Neander-völgy és Crő-Magnon között semmiféle evolúcióval meg nem magyarázható (mert nem fér el az időben). Az viszont már kultúra dolga, hogy valaki a saját nézetén kívül elismeri-e más nézetek létjogosultságát vagy sem. Az is elvárható volna egy akár vulgáris materialista orvostól is, hogy minimális történelemfilozófiai, sőt, történelmi ismeretekkel bírjon, s hogy egyáltalán elismerje a filozófiának, mint tudománynak az objektíve való létezését, továbbá, hogy ismerje a változatosságra vonatkozó alapvető rendszertörvényt s ezt érvényesnek fogad-Kincsünk, a munkahely gyón sokba került, mint általában a látszatok fenntartása, kidobott pénz szokott lenni. A rendszerváltozást követően a helyzet megváltozott, az állami támogatások csökkeni kezdtek, miért is nagyon sok vállalat arra kényszerült, hogy munkásai egy részét elbocsássa, az utcára tegye. Szinte biztos, hogy ezt egyetlen munkahelyi vezető sem könnyű szívvel cselekedte, s nem egyszer elmormoghatta íróasztalánál: ha ezt az ujjamat harapom ez fáj, ha a másikat, akkor az... Az ily módon hivatalossá váló munkanélküliséget természetesen követték az ehhez kapcsolódó törvények, rendelkezések és intézkedések, amelyek sora néha nem, néha viszont csak kullogott az események után, ami nem csoda, hiszen Magyarországon majd félévszázadon át ezzel a kérdéskörrel nem foglalkoztak a szakemberek. Olyannyira nem, hogy még munkaügyi minisztériuma sem volt Magyarországnak, amit a többségi akarattal parlamentbe küldött pártok koalíciójából alakult kormánynak, az Antall-kabinetnek kellett fölállítania. És mint minden új intézményt, ezt a tárcát is bőven érheti kritika, ám eközben lelkiismeretlenség lenne megfeledkezni arról: a munkanélküliséget — ami korunk egyik legnagyobb rákfenéje — csak-csak kezelni tudja a kormány, a munkanélküli segélyeket rendre megkapják az érintettek. És azt sem söpörhetjük a szőnyeg alá, hogy a társadalomban ez komoly feszültségeket is jelent, hisz sokan a munkanélkülieket eleve olyanoknak tartják, akik a helyzetükkel visszaélnek. Nyilván akadnak ilyenek is, de igazságtalanság lenne általánosítani, ehhez hasonló végletes kijelentéseket tenni. Sajnos, ezzel a fogalommal, munkanélküliség, meg kell tanulnunk együtt élni, mert a ma még jól működő vállalat, szövetkezet, vagy magánvállalkozás a piaci törvények szerint holnapra olyan helyzetbe kerülhet, aminek révén a ma munkása holnap munkanélkülivé válik, így van ez Európa-szerte, így van ez az egész világon. A magunk módján úgy csökkenthetjük ennek lehetőségét, ha feladatainkat avagy szakmánkat olyan módon tudjuk gyakorolni, ami garancia lehet arra: mindig szükség legyen ránk, ha nem ennél a vállalkozónál, akkor egy másiknál. A munkanélküliséggel együtt meg kell tanulni azt is, hogy a munka értéke bizony nem azonos, hogy vannak akik rátermettségüknél, szorgalmuknál fogva jobb munkások, mint társaik, s ennél fogva nemcsak hogy biztosabbak lehetnek munkahelyük jövőjét illetően, hanem jövedelmük is magasabb lehet a többiekénél. Ily módon az iparosok, a mesteremberek, és persze az értelmiségiek között is versenyszellem alakulhat ki, mely szellem, mint tudjuk a produktumra sosincs rossz hatással. Az a tény, hogy egy munkást, vagy éppen egy szerkesztőt el is lehet bocsátani, hogy korántsem tekinthetjük szanatóriumnak munkahelyünket, nem baj. Sokkal nagyobb baj volt, hogy ez a fajta egészséges mozgás évtizedekre megmerevedett, hogy a „hagyjuk a helyén, mert jó elvtárs” elmélete uralkodhatott. Tanácsos tudomásul vennünk: értékeinkre, mint egészségünkre kell vigyáznunk, s eme értékek közül is kiemelkedik a munkahely. Ha elvész, sokan — teljesen érthetően — pánikba esnek, ami nem szerencsés, hiszen ennek kivédésére számtalan lehetőség kínálkozik; köztük olyanok, amelyek révén még az is elképzelhető, hogy az illető ezt követően talál rá igazi önmagára. (Vödrös Attila) A hétköznapi istentelenség nyomorúsága ja el a filozófiai rendszerek területén is. Különösen, ha jómaga is a filozófia területén mozog, hiszen „ezer kötelességről” beszél „a társadalommal szemben”. Lehet-e kötelességről beszélni, a kötelesség fogalmának ismerete nélkül? * Mit lehet olyan „aranymondásokkal” kezdeni, mint „oktalan, értelmetlen filozofálgatással nem töltheti senki feleslegesen a drága idejét”? Mit lehet azzal kezdeni, hogy „ha az a sok értelmetlen vallás és egyéb nulla értékű oktatás nem lett volna, nem tartana a világ ott, ahol van”? (Ez már a vulgáris materializmus szempontjából is sületlenség.) Ilyen sötét tudatlanságba bizonyos, hogy senki nem akarja „belekényszeríteni az embereket és az ifjúságot”. Nem, olyan sötét tudatlanságba sem. amely a mítoszokat, az emberi szellem alapvetően fontos termékeit (amelyek a nem elvont fogalmakban gondolkodó ember és a gyermek számára modellszerű képekből rakják össze a világot) „kitalált mesékkel” azonosítja, amelyekkel a papok „butítják azokat, akiket elérnek”. Mit lehet kezdeni ezzel a mondattal: „Ha orvosi nyelven akarom kifejezni, akkor egészséges és beteg ember létezik csak, melyek között akad téveszmében sínylődő is, de ez sokkal kevesebb, mint ahány gaz ember van”. A „gazember” erkölcsi kategória, de lehet arról vitatkozni, nem tekinthető-e betegségnek (pszichológiai aberrációnak) ez az állapot. Ez utóbbi esetben viszont — miféle orvos az, aki a betegét eleve ellenségesen erkölcsileg elítéli? Lehet-e olyan rossz egy orvos intelligenciahányadosa, hogy eleve kijelentse: „Ok (a papok) nem is tudhatják az igazi szépségét az emberi életnek”? Honnan tudja, kinek mi adja az emberi élet szépségét? Dr. Pozsár Etelka állapítja meg, kötelezőleg mi a szép? Bármekkora előítélet éljen is a doktornőben „a papok” iránt, erre bizony sem a római pápa, sem a moszkvai patriarcha nem vetemedett volna. Sem ex cathedra, sem extra cathedram. Megrendültén állunk ama jelenség előtt, mennyi fortyogó gyűlölet halmozódott fel a bizony újra meg újra becsapott emberek (ebben igaza van a doktornőnek) lélekmélyeiben. Ebben a „lélektérkép” értékű, görcsös levélben a gyűlöletvulkán magmakamráját az „utolsó megjegyzés”-ben találjuk meg: „Ha lett volna isten, ennyi tragédia nem lenne, sem enynyi csalás és aljasság.” Ez az a kétségbeesett káromlás, amely már a Golgotán is elhangzott, az egyik kereszten: „Ha valóban Isten fia vagy, szabadíts meg innen minket!” Szegény doktornő! Ki tudja, min ment keresztül, miféle gátak szakadhattak benne, hogy a gyűlölet áradata értelmének elemi logikai funkcióit is elsodorja! A hétköznapi istentelenség sohasem tudományos vagy filozófiai alapú, hanem mindig érzelmi és indulati. Az embernek azon az istenképén alapszik, amely a Mindenségnek és a Létezésnek ezzzel a szóval jelölt Értelmét és Lényegét, minden láthatatlansága ellenére, emberformájúan jeleníti meg. Ez az antropomorfia abban is megnyilvánul, hogy az ember közvetlen, mindennapi beavatkozást vár istenétől, külső beavatkozást, felülről, mégpedig azonnalit. Sem a saját felelősségéről nem vesz tudomást (holott a tudattal, a megértéssel és a belátással — valamint a szabadsággal! — együtt felelősség jár), sem arról, hogy az univerzális törvények megszegése az Univerzum rendszerhierarchiájának minden fokozatába beépített szankciókat vonja maga után (különböző távlatokban) és Isten annyiban sem ember, hogy sohasem szegi meg a saját törvényeit. Az evangélium Jézusa sohasem mondta, hogy az ember életének konkrétumaiban kérje „a mennyei Atya” (tehát a Létezés forrása) beavatkozását. Abban a kívánságsorozatban, melyet „Mi Atyánk” néven ismerünk, csak az szerepel, hogy jöjjön el a mennyekben (nem a három dimenzióban és nem is a negyedikben, az időben) létező Ősforrás mindenre kiterjedő uralma, az Ő akarata teljesedjék az egész Mindenségben (hiszen az az egyetlen természetes), nekünk biztosítsa a létfenntartáshoz szükséges táplálékot, engedje el neki való tartozásainkat oly mértékben, amilyen mértékben mi is elengedjük azoknak, akik nekünk tartoznak, ne tegye túlságosan próbára gyenge akaratunkat, ellenkezőleg, szabadítson ki pusztító ösztöneink zsarnoksága alól. Jézus csak anynyit mond, hogy kössük be magunkat az univerzális energiaforrásba. Ha ez megtörténik, nem kell konkrétumokban beavatkozást sürgetnünk, mert ez máris lehetővé teszi, hogy felelősen cselekedhessünk mindazokban, amik tőlünk függenek. Szemben Pozsár doktornő elkeseredett „csakazértis”ével, miszerint „nem is lenne rá (Istenre) szüksége senkinek”, a múlt és a jelen valósága az, hogy az embernek kétszeresen is szüksége van Istenre: a valóságosra is és arra is, akit elképzel magának. Az utóbbiban csalódhatik; a valóságosban azonban soha, mert Minden Létezés Lényegében, abban, aki Mózesnek azt mondta: „Vagyok, aki vagyok”, a „Vagyok”-ban nem lehet csalódni. Túl van az esélyek, a kétségek és a lehetőségek kategóriáján. S annyit azért megnyugtatásul Pozsár doktornőnek: a Genezáret-tó környékét járó vándortanító, aki mindig következetesen az Ember Fiának nevezte magát, egy pillanatig sem csinált „nevezéktani” kabinetkérdést a Lényegből. Kijelentette: „Nem mindenki, aki azt mondja, »Uram, Uram«, megyen bé a mennyek országába. Hanem az aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát."
