Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-26 / 96. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. ÁPRILIS 26.. HÉTFŐ Van erdőm, meg nincs is A szántóföld a parasztember életében mindig a megélhetési biztonságot jelentette. Ez a biztonság még fokozódott, ha sikerült a szántó mellé egy darab erdőt is szerezni. Az volt a mondás: ha van föld, nem éhezünk, de ha még erdő is van, nem fázunk télen. Ez volt a régi népies bölcsesség. És ma? A hétfői árverésen erdőtulajdonos lettem. Ismerem az erdővel kapcsolatos megszigorításokat, osztatlan tulajdon, engedéllyel való művelést stb. Hogy ismerem-e? Ezt hittem én. Azzal egyetértek, hogy védeni kell az erdőt, hogy ez a Föld „tüdeje” és az ózonréteg vékonyodása függvénye az erdők irtásának. Tehát hétfőn erdőtulajdonos lettem, kedden irány az erdő: megszemlélni. Körutam során négy tolvajcsoporttal találkoztam. akik még ott tartanak, hogy ami a tiéd az az enyém is, illetve közös az erdő is, mint eddig. Próbáltam közölni velük, hogy most már ez az erdő az enyém éttől-eddig, és ha közös megcsonkítását mindenki végezte, a saját tulajdonnál ez nem így lesz. Azt foggal-körömmel védeni kell. Ezen felbuzdulva megkerestem a helyi erdőfelügyelőt a régi jó kollégámat, mondván: szervezzük meg az erdőbirtokosok szövetkezetét. • • • amint a törvény előírja, de volna egy-két kérdésem. Mivel ott találtam a megyei felügyelőt is, biztos voltam a sikerben. Az egyik kérdésem az volt, hogy az előírt erdőmunkákat — mint tulajdonos — végezhetem-e? Válasz: Nem végezhetem, mert azt -csak szakember felügyelete mellett lehet. Jó, mondtam én, akkor az első kapavágást, illetve fejszecsapást tegye meg az erdész úr, majd csak megtanulom, hogy kell például ritkításnál egy kisfát kivágni. Válasz: Úgy sem lehet, mert az erdő közös tulajdont képez, de van az erdészetnek egy munkacsapata, majd az elvégzi a kötelező munkákat. Ja úgy! Tehát van a közös tulajdon, amelyet azért neveznek így, nehogy a tulajdonos betehesse oda a lábát, legfeljebb a családdal sétálni. Csak azt nem értem (hiába jártam 18 évet iskolába), hogy akik ezt a törvényt hozták, hogy nem jöttek rá: attól még lehet közös tulajdon, ha benne mindenki a sajátját dolgozza? Vagy ha így lenne, az erdészeti brigád munka nélkül maradna? Ez itt a kérdés, nem? Tovább beszélgetve felvilágosítottak, hogy az erdőhöz semmi közöm, azonkívül, hogy a nevemen van. Jó, de akkor mi a hasznom belőle? Semmi: az erdészet végzi a telepítést, a kivágást, pénz az ablakba. Na, ha így állunk — gondoltam —, telepítek magamnak erdőt. Akkor is lesz saját erdőm állami támogatással. Tájékoztattak, erre nincs az államnak pénze! És az újságokban a buzdítás? Erre mondom én: méz a madzagon. Nincs mese, akkor telepítek maszekon. Tájékoztatás: ha saját erőből telepítek erdőt, a talajvizsgálat, a tervezés, szekember költsége olyan sok, hogy azért egy tengeri utazásra is el lehet menni a Föld körül. Ötven évvel ezelőtt nem voltak erdőszövetkezetek, és mégsem szűntek meg az erdők. Ma — az, hogy „közös” — valahogy rosszul hangzik. Igaz, sokan jól éltek belőle, de azért ma már ne erőltessük! Próbálják megérteni az ille-Kormánya van az országnak az államnak az állampolgároknak. Kormánya van ugyanúgy az autóknak a járműveknek. Ebből következik, hogy minden kormány mellett áll vagy ül valaki. Az államot, a kormányával a miniszterelnök kormányozza. Az autókat, a járműveket a tulajdonosa, vagy a jogosítványnyal rendelkező fizetett vezető. A kormányzók mindkét tékesek, hogy a parasztot ne tanítsák meg sem kapálni, sem az erdeje művelésére íróasztal mellől. Csak a lehetőséget adják meg a gazdálkodáshoz. Arra pedig, hogy a családdal az erdőben sétáljanak, nem kell erdőt venni. Még egy történet az Örkényi árverésről: licitáltam 2,5 hold erdőre, meg is kaptam, de én balga nem néztem meg előtte. Csak utána. A 2,5 hold erdőben találtam 35 fát, de lehet, hogy mire ez a cikk megjelenik, nem lesz egy darab sem. Kérdésem, most kit jelentsek fel. A Földhivatalt, aki ilyen precízen „ellenőrizte” az árverésre jelölt földeket és becsapott? Vagy a tolvajt, aki már rég eltüzelte a fát? Inkább az előbbit. Sztancsik Antal Örkény esetben tulajdonosok. Tulajdonuk az állam, az ország és a saját életük! Naponta tapasztaljuk, hogy miként zajlik az élet, hogyan vezetnek a vezetők, hogyan kormányoznak a kormányzók! Naponta halljuk, hogy hogyan szidják az állam kormányzóját a többi kormányzó, mert az nem jól kormányoz! Nem jól vezet. Nem jól vezet, mert három év alatt nem jutottunk el oda, hogy magasabb legyen az életszínvonal! Nem jutottunk el oda, hogy ne legyen munkanélküliség. Hogy ne legyenek szegény emberek, létminimum alatt élők. Alacsony nyugdíjasok. Nem jutottunk el oda, hogy mindenkinek elég legyen a fizetése. És oda, hogy minden szervnek, intézménynek legyen elég pénze! Nem volt jó az út, melyen Antall József elindult velünk? Azért talált ki „új utat” Csurka István...? Ezen kezdtem elmélkedni az utóbbi napokban. Aztán rájöttem arra, hogy hiába jó az útirány, melyen célhoz akar érni az ember — a vezető —, ha rossz szerkezetű, elhasznált, elavult és gondozatlan járművel indul el az ember — a vezető — a kormányzó. Ha útközben javítgatni, alkatrészeket kell cserélgetni, bizony ilyen alkotmánnyal, később ér célhoz az ember, (a vezető)! Nem beszélve arról, hogy még a sok útonálló is sokszor feltartóztatja a „vezetőt, kormányzót” és megdézsmálják csalók, tolvajok. Ki tudja ma, ki csal, ki lop? Kinek van a homlokára írva, hogy milyen ember? Senki nek! (...) A fent említettek után azon kezdtem elmélkedni, hogy az államunk kormányzója, hogyan kormányzott ez idő alatt? Megállapítható, hogy a lakiteleki útirány nem volt rossz! Vezetésből származó haláleset nem történt! Igaz, lassan haladtunk, mert nagy teherrel indultunk. Nagyon sok elavult és elhasznált alkotóelem volt és van ma is az államunk szerkezetében, amit ki kellett volna sürgősen cserélni! Csakhogy ezek az alkotóelemek „emberek”! Olyan emberek, akik még létezni, élni akarnak az állam szerkezetében, még értéknek tartva magukat azon a jogon is, mert ők is itt születtek. Igen! Javítani kell az állam szerkezetét, az állam szekerét, amelyen a jövőnk felé haladunk! De hogyan és kikből, kikkel lehet lecserélni a fontos pozíciókban kotyogó, lötyögő, jobbra-balra imbolygó embereket? A formányfő, aki felelős, nem ismerhet mindenkit, Pécstől Nyíregyházáig, Szegedtől Győrig. így nem is tudhatja, hogy hol, kit, miért és kivel kell lecserélni a városok, falvak éléről, vagy annak szerkezetéből. Pedig ahhoz, hogy egy — jármű — egy falu, egy város és az ország, együtt jól működjön, minden szervének, alkatrészének, jónak és épnek kell lennie, hogy az kormányozható legyen! Egyértelműen, minden alkotóelemnek, embernek, keményen, tisztességesen kell betöltenie szerepét az ország szerkezetében! (...) Egyed Mózes Buda pest Kormány és kormányzottak HISTÓRIA Tardy Lajos Dunai hajótörés, dunántúli viszontagságok (Részlet a Régi feljegyzések Magyarországról című könyvbóí Ambrogio Traversal a XV. század elejének kiváló humanistája volt, szerzetes és IV. Jenő pápa diplomatája. Amikor a veszély elmérgesedett, a pápa és az 1431-ben megnyílt, évek óta egy helyben topogó bázeli zsinat közt, Ambrogio Traversari jelent meg 1435-ben Róma képviseletében Bázelben. Innen kereste fel Zsigmond király és császárt, hogy az uralkodót rávegye a pápa támogatására a zsinati atyákkal szemben. Traversari hol királynak, hol császárnak nevezi Zsigmondot; egységes szóhasználattal az előbbihez tartjuk magunkat. Traversari néhány levele és egyik követtársának a feljegyzései az utókorra maradtak. Máris átadjuk a szót a több mint ötszáz esztendő előtt itt járt diplomatának. Szóljon először maga Traversari, IV. Jenő pápához, továbbá szerzetestársaihoz 1435 decemberében Tatáról és Székesfehérvárról írt leveleiben: „Bázelből november 6-án indultunk útnak, s nyolcnapi szárazföldi utazás után érkeztünk meg Ulm nemes és gazdag városába. Ott azután — hogy a fáradságot és a veszedelmeket elkerüljük — hajóra szálltunk, lovainkat pedig szárazföldi úton indítottuk el Bécs felé. Tizenkettednapra érkeztünk meg Bécs városába, nem csekély veszedelmek kiállása után. Ugyanis két olyan csónakon utaztunk, amelyek mindegyike egyetlen faderékból áll — s ezeket egymáshoz kötötték, úgy, ahogyan az errefelé szokásos.” A kiállott izgalmak után hozzálátnak küldetésük feladatainak elvégzéséhez: „Az a hír járta, hogy a király Bécsben van, de mihelyt a városba érkeztünk, megtudtuk. hogy onnan négynapi járóföldre, egy Tata nevezetű helységben tartózkodik, ahová felüdülés, közelebbről vadászat és halászat céljából vonult el: ez a vidék ugyanis mindkét célra felettébb alkalmas, mivel a király itt hatalmas és pompás halastavakat alakíttatott ki, s a közelben terülnek el a dámvadakban dúslakodó erdőségek. E hó hetedikén este érkeztünk ide. A király — mihelyt tudomást szerzett érkezésünkről — nyomban hozzánk küldte embereit, hogy szolgálatunkra legyenek. Már másnap látni kívánt bennünket, de ebben meggátolta a sok ideérkezett külországi követség; annyian vannak, hogy az istállókban el sem férnek a lovaik, melyek száma ötezer körül van...” Másik levelében azonban azt írja Traversari, hogy az azonnali fogadás azért maradt el, mert Zsigmond vadászatra sietett... Nos, mindegy, folytassuk: „így hát kilencedikén fogadott bennünket nagy tisztelettel, sőt nyilvános audienciát is biztosított számunkra az innen egynapi járásra fekvő Székesfehérvárott az országgyűlésen, amelyre összegyülekezett az egyháznagyok. bárók, követek és egyéb előkelőségek serege.” Traversari tehát Székesfehérvárra siet; erről így tudósít következő levelében: „Mi a király parancsának engedelmeskedve már hajnal előtt három órával útra keltünk. A zenggi püspök — egyben királyi kancellár — járt előttünk hintájában, mi pedig lóháton követtük őt. Ám itt hamarosan megfoghatatlan tévedés rabjai lettünk. Egy ideig követtük az előttünk haladó négyesfogatot, de amikor egy útelágazáshoz értünk, Máté szerzetestársam és jómagam (a többiek a hintó nyomában maradtak) jobbra tartottunk, holott balra kelleti volna térnünk; a sötétség akadályozta látásunkat, a kerékzörgést pedig nem lehetett hallani. Órákon át lovagoltunk úgy, hogy fogalmunk sem volt róla, merre járunk, s merre is kellene folytatnunk utunkat. A magyar nyelv ismeretének hiánya miatt á szembejövőket sem tudtuk megkérdezni. Igen lesújtott bennünket eltévedésünk, de társaink bánata is. Végre egy papra bukkantunk, akitől megtudtuk, hogy hol vagyunk, mennyit haladtunk, majd útikalauzt fogadtunk fel, s visszajutottunk a helyes útra, ahol rátaláltunk Lukács szerzetesre és szolgáinkra, akik lázasan kerestek bennünket, és annyira bánkódtak miattunk, mintha végleg elvesztünk volna. Immár serényen nógatva lovainkat, még aznap megérkeztünk Székesfehérvárra. Itt ifjú rendtársamat, Ágostont — akit a félelem már szinte félhottá tett — örömre deríthettük látásunkkal. A székesegyház nagyprépostja és a székesfehérvári kanonokok nagy tisztelettel fogadtak bennünket. Nagyszerű kincseket láttunk itt aranyban, ezüstben s különféle drágakövekben; minderről majd más alkalommal szólok, és közülük néhányan minderről jegyzeteket is készítettek. A király gyengélkedése miatt késett.” (A többiek szerint a király éppenséggel azért késett, mert nem tudott megválni a vadászat örömeitől; a fentebb említett kincsekről szóló beszámoló pedig, művelődéstörténetünk nagy kárára, nem maradt ránk.) Megmozdulások a diktatúra ellen Kun Béláéi rémuralma szinte naponta újabb és újabb rendeletekkel sokkolta az ország népét. 1919. április 26-án látott napvilágot a „Forradalmi Kormányzótanács” LXXIV. számú rendelete, mely „a saját szükségleten felüli élelmiszerkészletek beszolgáltatásáról” intézkedett. Az amúgy is súlyos élelemhiánnyal viaskodó lakosság megpróbáltatásai tovább nőttek. Fóleg a falvakban nőtt az elégedetlenség, hiszen értelemszerűen elsősorban a gazdáktól próbáltak rekvirálni. Április végén, május elején Pest megye több településén voltak megmozdulások a diktatúra ellen. Kecskeméten és környékén még a rendelet előtt, április 24-én fegyveres összetűzés robbant ki. Á városban az eszelős Buday Dezső' uralkodott, aki egyik cikkében nyíltan leírta: „Nem fog senki megmenekülni a szigora rekvirálástól. De nem is lehet, Az a kis jó, finom halálbüntetés, ami az eltitkolóknak, az elásóknak ki fog járni, majd megtanít minden embert arra, hogy mi az a kommunizmus!” A Buday rémuralma elleni megmozdulást a vörösök néhány nap alatt leverték. Abony községben május első napjaiban próbálták megdönteni a diktatúrát a Fábián István körül szervezkedő nemzeti erők. Május 2-án elűzték a vörösöket és megkezdték a rend helyreállítását, de a megmozdulást már másnap, 3-án felszámolták a Ceglédről átvezényelt alakulatok. Az abonyi megtorlásban részt vett Szamuely Tibor és különítménye is, több személyt kivégeztek, a községre pedig 1 millió korona büntetést róttak. Szamuely április végétől egyébként Cegléden ütötte fel táborát, innen indult a Duna—Tisza közi falvakba terrorista legényeivel gyilkolni. Pogány György
