Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-23 / 94. szám

VÉLEMÉNY

PEST MEGYEI HÍRLAP

1993. ÁPRILIS 23., PENTEK

Egy budapesti KORUNK-est elé

A romániai magyarság harmadik életkezdése során elsőként a sajtó talált magára, a sajtó intézményrendszere épült ki — már amennyire kiépülhetett. A hetvenes évek elején még létező negyvenhat lapból huszonkilenc élte túl a diktatúrát. Ezek kétharmada a ’89-es változások során címet változtatott, egyharmaduk — köztük a Korunk — továbbra is vállalta korábbi önmagát. Mert elég erőt érzett magában a szellemi megújulásra, ugyanakkor maga mögött tudhatta annak az éltető hagyománynak a biztonságát, amelyet a magyar kultúra jelenthetett számára, illetve az a szerep, amelyet ebben a kultúrában a megváltozott körülmények közepette be kell töltenie.

Bár egy év alatt a lapok száma a négyszeresre emelkedett, nem volt könnyű dolga a romániai magyar sajtónak a ’89-es fordulatot követően. Hiszen amellett, hogy tudatosította és részben irányította a kisebbségi magyar társadalom önszerveződésének folyamatait, már 1990 elejétől fel kellett vállalnia a kisebbségi önvédelemmel járó küzdelmet is. Mindezt olyan körülmények közepette amikor neki magának kellett volna megteremtenie létének anyagi és szellemi feltételeit.

Jól példázzák ezt azok a

változások is, amelyeken a Korunk az utóbbi három évben átment, s amelyek következtében, s amelynek tapasztalatait leszűrve a folyóirat ma „a romániai magyarság értelmiségi vitafórumaként, az egész magyarság gondját, s a Kárpát-medence jövőjét faggató, abba beleszóló folyóiratként határozza meg önmagát”.

1990 derekán a személyi állományban jórészt kicserélődött szerkesztőség a lapépítés során hármas célkitűzést körvonalazott a maga számára: a) szemléleti megújhodás; b) grafikai és nyomdatechnikai korszerűsítés; c) szellemi jelenlét otthon és a nagyvilágban. Ezekhez társul aztán a negyedik, amit úgy fogalmaztunk meg, hogy sürgősen meg kell teremteni a folyóirat civil társadalmi hátterét, amely hosszabb távon anyagilag is biztosíthatja a Korunk fennmaradását. (Kárpáti Futár Bt., 1088 Budapest, Krúdy Gyula utca 3. Telefon: 113-1280; Apáczai Sajtóhíd Alapítvány, Korunk Baráti Társaság.)

Hogy a szellemi megújhodás folyamatában meddig jutottunk, annak immár beszédes bizonyítéka a Korunk 1990-es, ’91-es, ’92-es évfolyama, illetve az 1993-as évfolyam első három száma. Ennek kapcsán szólnom kell arról, hogy az eddigi súlypontos számok után magát az 1993-as évfolyamot szerkesztjük egyetlen központi gondolat jegyében — s ez az önismeret. S kezdtük pedig az önvizsgálatot saját magunkkal: szerkesztőként ki-ki mit vállal az eddigi Korunk-hagyományból, mit tett eddig a jelzett célkitűzések valóra váltásáért, voltaképpen a Korunk holnapjáért.

Nemcsak kitartó rábeszélések és sürgetések hatására, de szép számmal spontánul, minden különösebb szervezési erőfeszítés nélkül is érkeztek a kéziratok szerkesztőségünkbe az utóbbi három évben. Meglehet, azért (is), mivel újabban a Korunk külföldi — egyetemessel mérő, eredetiségre ösztönző — hírneve nagyobb volt, mint odahaza. (Amikor a másfélszáz romániai magyar sajtótermék közül csupán egy volt a sok közül.) Amennyiben lesz még Korunk, és továbbra is mi szerkesztjük: az erdélyi romániai szellemi erőtartalékok számbavétele, a szellemi műhelyek feltérképezése, e kultúra szellemi munkásainak „csatasorba állítása” elsődleges feladatunk. Mert — „a dolgok jelenlegi állása szerint” — a romániai nacionalista-soviniszta-kommunista visszarendeződés fokozódik. Fel kell készülnünk (újból?) arra a „kommunikációs helyzetre” is, amikor nem a „kedvező körülmények” hatékony kihasználásával szerkeszt(het)jük a folyóiratot, hanem a kedvezőtlen, szellemi munkától tudatosan elbátortalanító körülmények közepette kell(ene) megjelentetnünk a Korunkat, amelyre akkor még nagyobb szükség lesz (lehet), mint 1926-tól mindmáig.

*

Amikor e sorokat papírra vetettem, már sejtettem, hogy a szellemi munkától elbátortalanító folyamatok hamarosan felerősödhetnek. Hát azóta jócskán megtapasztalhattuk, hogy a mindennapi gyakorlat során ez mit jelent. De —jóllehet a kilakoltatási parancsok jöttek, sőt a múlt hét végén maguk a kilakoltatok is megérkeztek — mi maradtunk. S miközben a zaklatások folytak és egyre inkább felerősödtek, nemcsak az éppen sorra kerülő Korunk-számokat szerkesztettük, hanem a Korunk Baráti Társaság által életre hívott — korántsem mellékes szerepet betöltő — mellékkiadványokat is felfuttattuk. Időközben ugyanis harmadik évfolyamába lépett a Korunk Sajtófókusz, amely hetente ad objektív áttekintést a román politikai és kulturális lapokból, ugyanakkor megjelentettük a romániai

magyar sajtó román nyelvű szemléjét, amely rövidesen kéthetes időközökben tájékoztatja a román politikai élet vezetőit, hangadó személyiségeit, a szerkesztőségek munkatársait a magyar kisebbség helyzetéről, közérzetéről, állásfoglalásairól. Készül az első román nyelvű válogatás a Korunk utóbbi három évfolyamából, amit a továbbiakban féléves rendszerességgel szeretnénk megjelentetni, akárcsak a tervezett angol nyelvű válogatást. Ha a Korunk Évkönyveket hiányolja is az olvasó, a Kolozsvár-kalauzzal (Kalauz a régi és új Kolozsvárhoz) hézagpótló kiadványt adtunk a kezébe, azzal a reménnyel, hogy — az erdélyi könyvkiadás ellehetetlenülése ellenére — hasonló jellegű kiadványokkal tudjuk ezután is megörvendeztetni olvasóinkat.

Öncélú makacsság lenne, valamiféle dacos „csakazértis”, amit a Korunk munkaközössége az utóbbi időben felvállalt? Én azt hiszem, hogy önmagán túlmutató jelentősége van annak, ahogy a Korunk hallatja szavát, s ahogy egyre többet hallat magáról. És nagyon örülnénk, ha odahaza másokban is tudatosíthatnók, hogy értelme van a küzdelemnek. Annak, amit mi a hiteles tájékoztatás érdekében folytatunk. Mindkét irányban.

Szerencsére nem magunkra hagyatva folytatjuk ezt a küzdelmet. Küzdőtársak serege segédkezik ebben. Küzdőtársunk régóta például Boér Ferenc színművész is, aki a Korunk lelkiismeretre ébresztő, öntudaterősítő hangját hitelesen igyekszik ezúttal is messzehallatszóvá tgnni. Korunk-üzenet Mátyás király városából — önkéntelenül is ez a cím pattant az élre, amikor a meghívó szövegét Kolozsváron megfogalmaztuk. Ennél találóbban aligha lehetne kifejezni, azt hiszem, ami a Korunk, a Kolozsvár-kalauz, a Helikon és a Sajtófókusz hasábjairól vett szövegrészek, illetve versek tolmácsolásával most Boér Ferenc jóvoltából új életre kel.

Nagyon sok tény, amiről ebben a műsorban szó esik, vagy amire legalábbis utalás történik,, bizonyára ismerős önök előtt. De nekünk ez a mindennapi életünk. Hitelesen szólni róla: elidegeníthetetlen jogunk — és másra át nem ruházható dolgunk.

Meglehet, hogy mindez nem is olyan kevés.

Cseke Péter *

* Elhangzott a Litea könyvesboltban tartott Korunk-esten, Boér Ferenc kolozsvári színművész eló'adásának bevezetőjeként. (Rövidített szöveg)

„Ganaj”

E drasztikus szó nem tőlem származik, a belőle áradó bűz viszont annak a marxista-leninista történelemszemléletnek a sajátja, amely évtizedeken keresztül jeleskedett múltunk meghamisításában, és deheroizálás címén sárral, most pedig — a Beszélő' április 3-i számában — már „ganaj”-jal dobálja meg történelmünk nagyjait.

A fennmaradásért küzdő' „liberális” lap szerzője védelmébe vesz egy egri pedagógust, aki szerint IV. Béla magyar király az 1241—12-es tatárjárás idején cserbenhagyta az országot. E szellemben tanítva a gyerekeket, egyik tanítványa a királyt „ganaj”-nak nevezte. Ezt a finomlelkű tanerő' „gané”-ra„szelídítette”.

Egy vesztes csata után minden normális vezér (még ha király, akkor is) menekül, és igyekszik öszszeszedni erőit. Ezt tette a világtörténelem minden nagy hadvezére Hunyadi Jánostól Napóleonon át Rommelig. Sztálin generalisszimusz például az 1941-es nagy csatavesztések után a Szovjetunió hatalmas területeit ajánlotta föl Hitlernek a béke érdekében. (Lásd a Berija-per anyagát!) Amit az öntelt náci vezér botor fejjel nem fogadott el.

Sajnos a kommunista kurzus tanárképzésének ne/ncsak a szellemével, hanem a színvonalával is baj van. Ha ugyanis alacsonyröptű a szellem, akkor a színvonal is csak alacsony lehet. A baj csak az, hogy ennek a tanítványok, végső' fokon a társadalom issza meg a levét. Ez akkor különösen veszélyes, ha a tanár és a diák között csak anynyi a különbség, mint a ganaj és a gané között.

Ha egy pedagógus a történelmi tények alapján méltán második honalapítónak nevezett IV. Béláról csak ezt tudja mondani tanítványainak, akkor valóban jobb lenne, ha elhagyná a katedrát. Ha egy sofőr alkalmatlannak bizonyul a gépkocsivezetői pályára, akkor elveszik a jogosítványát. Történjék ugyanez azokkal a tanerőkkel is, akik alkamatlanok az oktatói munkára.

Török Bálint

Rendőrségi trükkök

A gyakran emlegetett lakosságbarát rendőrség cselekedeteinek csokra legfennebb humánus rendőrségi reklámfilmekben nyugtázható-jó lélekkel, az eleven gyakorlat forrásvizei — fájdalom — kissé zavarosak.

Mint ahogy a jó öreg Bacon tanítja: Két úton járhatunk el a megismeréshez; okoskodással és tapasztalással. Tehát: 1992. december 23. Budakeszi. A településen három kilométer hosszúságú erős lejtő. A budai hegyek egyik legmeredekebb kapaszkodója. A Fő utcán ötszáz méterenként tábla: haladás csak negyvennel. Van aki konstatálja, van aki nem. E történet azokról szól. akik kellő éberséggel és a szokásos óvatossággal hajtanak, szinte egyvégtében féken van a lábuk. Sajnos a trükköt ők sem ismerik; a budakeszi lejtő lélektani kelepcéje (s még mondja valaki, hogy a mi rendőrségünk mocsoládi) abban rejlik, hogy a törvénytisztelő állampolgár figyelme a lejtő utolsó harmadában lanyhul, kevésbé figyel már a fékre, s bizony megszalad a kocsi. Buzgó rendőreink persze, hogy erre várnak. Empátiájukat mi sem jelzi jobban, mint a hely — a tuti sebességtúllépés — státusának a megválasztása... Nem a hegygerinc csúcsán vagy az ereszkedő közepén, de annál inkáb azon az archimédeszi ponton, ahol az „ürge” már elfelejtette, hogy valaha is dolga volt egy sebességkorlátozó táblával.

A legendásan lakosságbarát traffipaxos ily módon 1992 karácsonyának előestéjén (!) több mint 200 felvételt készíthetett úgy, hogy a haladó járművek mindegyike befutott a csőbe, pontosabban a fotózási zónába. (Szakértők szerint az odaadó rendőrök akár félszáz felvételt is készíthettek volna, de ezzel megsértették volna az arányosság törvényét.) Az eredmény: a konvojban haladó gépkocsiáradat majd mindegyike 15-20 kilométerrel túllépte a megengedett sebességet. (Akikről beszélek, mind hatvanon belül maradtak, mert nemcsak törvénytisztelők, hanem a „lábukban van” a lakóterületre előírt hatvan kilométer.)

A felhevült rendőrségi fényképészek a jól végzett munka és a közelgő karácsony tiszteletére betértek a közeli presszóba és megajándékozták magukat némi itallal.

Persze, a munka neheze csak ezután következett: a figyelmes, lelkiismeretes kiértékelés, a szabálysértők értesítése. No meg a legfontosabb: a kalkuláció, a kasszacsinálás, az elméleti büntetés elméleti besöprése. (A mazsolák a budakeszi lejtőzésért átlagban leperkálnak négyezer forintot, ez annyi mint közel egymillió! Karácsonytájt nem csekély ajándék...)

Apropó, karácsonyfa, pontosabban fenyőfa, amely mögé — enyhe útkanyarulatba — elbújtak a derék fotózok. Bár széles e honban — rádióban, tévében és sajtóban — azt bizonygatják az illetékesek, hogy traffipaxosaik nem szoktak bújócskát játszani, ezzel szemben az igazság az — ezt minden autós tudja —, hogy a rejtőzködés szinte munkaköri kötelesség.

A baconi tapasztalás felmutatásához hozzátartozik az is, hogy a karácsonykömyéki sikeres fotózás „eredményét” a törvény értelmében harminc napon belül illett volna megismertetni az érintettekkel. Ám a temérdek feljelentés csak február végén „tárgyiasult”, s csupán az adategyeztetés után, március második felében vált lehetségessé a kiszabott büntetés befizetése. (A törvény őrei utánanézhetnének annak, hogy a túlbuzgó, a tuti helyen fotózó rendőrök által felhalmozott, a törvényes időn belül feldolgozhatatlan szabálysértési ügyekért kiket terhel a felelősség.)

A notórius „fizetőképes” törvényszegők, az örökös gyorshajtók nem e leshelyekből kaphatók el, őket valójában csak üldözve lehet elcsípni, de az túlontúl macerás. Így tehát a menők, akik éjszaka még 310-es sebességet is megengednek maguknak,

napközben száz fölött — voltaképpen bemérhetetlenül — furikáznak, s egymásba futtatják, sokszor a traffipax elé tolják a kisjárműveket, s büntetlenül élik életüket. Ők azok, akiket az APEH sem képes bemérni, mert hiányoznak a szükséges paramétereik. A kettős adózás — a rendőrség által sújtott pénzükre vigyázó kisemberekről beszélek — leginkább a mindenkor bemérhető kisembert érinti. Azt, akinek a figyelme Budakeszin a Fő utca 177. szám előtt már lankad, s akinek kocsiját a kanyarral és fenyőfával takart traffipaxos rendőrkocsi könnyű zsákmányként sorolhatja a büntetendők közé.

Nem is beszélve olyan apróságokról, hogy a büntetettek egy csoportja talán nem is követte el a szabálysértést, mert nem volt alkalma látni a „sztárfotót”, tehát nem győződhetett meg arról, hogy saját avagy más kocsija hozta működésbe a sebességmérő radart.

Természetesen a figyelemkihagyókat, a vigyázatlanokat, a szórakozottakat is meg kell büntetni. De a tudatos szabályszegők vannak többen, s mivel a rendőrség felderítő- és regisztráló mechanizmusa meglehetősen elavult. a rövidebbet a közlekedésbarát, italozástól és durva szabálysértéstől mentes autós húzza. Párkány László