Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-22 / 93. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. ÁPRILIS 22., CSÜTÖRTÖK 13 Thürmerék és a sarló-kalapács Thiirmer Gyula az Új Magyarország IV. 5-i számában megjelent tudósítás szerint írásban tiltakozott autentikus személyeknél a sarló-kalapács és az ötágú vörös csillag nyilvános használatának tervezett betiltása ellen. A tilalmat diszkriminatívnak érzi! Azóta arrogáns és felháborító keresetére megfellebezhetetlen elutasításban részesült — a maga és fasisztoid pártja „legnagyobb dicséretére”! Pedig valami igaza volt. A tervezet valóban diszkriminatív jellegű. A diszkrimináció egyes közösségek érdekeit jogcsorbítással sértő hátrányos megkülönböztetést jelent. De miért gondolta, hogy jogosulatlan? (A szó fogalomköréhez nem is tartozik hozzá a jogtalanság ténye!) Az lehet jogos is, jogtalan is, aszerint, hogy méltányos-e vagy indokolatlan! A társadalomnak nemcsak joga, de kötelessége is hátrányos megkülönböztetésben részesíteni bizonyos egyéni vagy csoporttörekvéseket, még akkor is, ha ezzel szűkebb-tágabb körű érdekeket sért. Ha nem tennénk különbséget a betonkeverés és a kasszafúrás között, ha egyformán jogosnak éreznénk a bérszámfejtést és a zsebmetszést, a jótékonykodást és a rablást, mi lenne a társadalommal?! Hová jutnánk, ha nem sértenénk a gazemberek, a gyilkosok érdekeit, és nem tennénk hátrányos megkülönböztetést közöttük és a tisztességes emberek között?! Végeredményben mindenféle törvényes tilalom hátrányos helyzetet teremt azok számára, akiknek az érdekeit vagy vélt jogait sérti! Az alvilág tagjai ugyanannyi joggal tiltakozhatnának érdekeik sérelme miatt, mint Thürmer elvtárs, ha nem lenne több eszük! Nem tekinthető tisztességes embernek az, aki ma — Hitler által a világ nyakába zúdított borzalmak ismeretében — rokonszenvezik a fasizmussal! Csak az ilyen embereknek imponálnak a náci rémuralom hatalmi jelképei. Nem tisztességes ember az sem, aki a sztálinizmus borzalmainak ismeretében ma rokonszenvezik a bolsevizmussal! Nekik viszont a kommunista rémuralom hatalmi jelképei imponálnak! Lehetséges, hogy Thürmer semmit sem tud a sztálini korszak hatalomgyakorlási módszereiről és a szovjetunióbeli áldozatok százmillióra becsült tömegéről? Lehetséges, hogy nem ismeri saját pártja irányítási mechanizmusát, és az úgynevezett osztályharc jellegét és pusztító hatásait? Arról sem hallott, hogy a csatlósországok kiskirályai mindenütt igyekeztek túltenni legfőbb példaképük érzéketlenségén és gátlástalanságán? Nemcsak a berlini falnál lövettek a menekülőkre, de a mi határainkon is! Azt sem tudja, hogy az ellenséggé nyilvánított és kirabolt néptömegek mellett a legfelsőbb vezetők egymást is verőlegények és hóhérok kezére juttatták?! Nem! Mindez elképzelhetetlen! Ő nem középfokú szemináriumok pártbrossúráiból ismerte meg az eszmét és a gyakorlatot! Hazudni eleget hazudtunk egymásnak. Nevezzük nevén a gyereket! A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja fasiszta párt volt! A hitleri fasizmus sajátos, „szocialista” változata! Az előbbinél még véresebb és bornírtabb! Minden hatalomra juttatott kommunista párt szükségszerűen lépett a fasizmus útjára. Ezt tették az MKP, MDP, MSZMP vezetői is! Mindenütt rémuralmat építettek ki, és véres, terrorista diktatúrával tartották fenn népellenes uralmukat. E pártok bukása óta hiteles történelmi dokumentumok tömege, tényfeltáró kutatások eredményei, históriai elemzések, leleplező vallomások, feltárt bűnjelek és a visszaemlékezők beszámolói megdöbbentő képet tártak elénk e primitív történelmi tévelygés természetrajzáról. Azok, akik a bírált jelenségek borzalmait máig nem ismerték fel, vagy e tébolyult eszme gyógyíthatatlan megszállottjai, vagy elvesztett hatalmukat mindenáron visszaszerezni akaró politikai kalandorok! A horogkereszt és a nyilaskereszt azoknak kedves, akik ma is rokonszenveznek a már törvényen kívül helyezett fasisztákkal. (Érdekes, ők nem is tiltakoztak!) A sarló-kalapács és az ötágú vörös csillag — gondolom, szintén azoknak kedves, akik lélekben ma is elkötelezettjei a bolsevista szellemiségnek, mert annak igazi valóságát vagy nem képesek, vagy nem hajlandóak felismerni! A bolsevik szimHISTÓRIA Tardy Lajos Szép rabszolganő — tíz dénárért (Részlet a Régi feljegyzések Magyarországról című könyvből) Nemcsak a bizánci birodalommal, hanem a mohamedán népekkel is gyümölcsöző kapcsolatokat tartott a fiatal magyar állam, miként az Székely Györgynek a IX— XII. századi magyar—mohamedán kapcsolatokról írt jeles munkájából is kitetszik. Ezeknek az érintkezéseknek talán legizgalmasabb irodalmi lecsapódását Abu Hamid al Garnátinak, a mór uralom alatt álló spanyolországi Granada fiának köszönhetjük. Az 1080-ban született, kitűnően iskolázott ifjú tudós még több ismeretre vágyott, s sorra fölkereste az iszlám világ legfőbb szellemi központjait. 1117-ben Alexandriában, majd Kairóban, ezt követően Bagdadban végzett tanulmányokat. Négy évet tölt az iszlám szellemi élet ekkori fővárosában, de ottlétét állandóan utazásokkal tarkítja; megismerési vágya határtalan... Az orosz tájakat rója, megfordul Kijevben is, egy darabig a Volgától a Dunáig nomádkodó besenyők körében él — s ezt követően elérkezik vándoréletének számunkra legérdekesebb fejezete: 1150 és 1153 közt Magyarországon tartózkodik. Tovább nem is kísérjük nyomon az andalúziai arab életútját... Most pedig adjuk át neki a szót, hadd beszélje el nekünk, milyen is volt II. Géza király Magyarországa, hogyan élt egymás mellett a magyarság és az iszlám hitű „kisebbség”. „Megérkeztem Magyarországba, melyet a baskírok, vagyis a magyarok laknak, akik bátrak és fölöttébb nagyszámúak. Hetvennyolc városuk van, várakkal, körülöttük falvak, hegyek, erdők és kertek. Az országban ezerszámra élnek besenyők — de rajtuk kívül horezmiek is, szinte megszámlálhatatlan sokaságban. Ez utóbbiak a magyarok királyának szolgálnak; látszatra keresztények, bensejükben azonban igazhitű mohamedánok. A besenyők azonban csak háború idején katonáskodnak, s nyíltan megvallják iszlám hitüket. Amikor fölkerestem a besenyőket, azok tisztelettudóan fogadtak, és én, amenynyire módomban állt, öregbítettem ismereteiket, arab beszédre, az imák helyes végzésére és vallási kötelességeikre oktattam őket. Magyarország egyike a legjobb módnak örvendő, fölöslegekben dúskáló országoknak; hegyeiből aranyat s ezüstöt termelnek ki. Egy dinárért húsz bárányt vagy harminc juhot vagy pedig gidát vásárolhatsz. Egy szép rabszolganő ára tíz dinár, de hadjáratok idején már háromért is kapható. Jómagam is vásároltam magamnak egyet tíz dinárért; tizenöt éves, szebb a teliholdnál, koromfekete hajú, fekete szemű, bőre pedig fehér, mint a hó — amellett jártas a főzésben, varrásban és számolásban. Fiúgyermeket szült nekem, de az hamar meghalt. Felszabadítottam, és amikor később Szakszinba utaztam, magammal akartam vinni, de nem mertem ezt megtenni, mivel féltettem őt ottani rabnőimtől...” A magyar király — írja az arab utazó — állandó rajtaütésekkel zaklatja a bizánciakat. Abu Hamid arra biztatja magyarországi hitestestvéreit, hogy vegyenek részt ezekben a „szent háborúkban”. A sikerről aztán így ír; „A harcok tökéletes győzelemmel végződtek. Amikor a békét kérő görögök megjelentek, sok pénzt osztottak ki, és számos mohamedán foglyukat adták át a magyaroknak. E foglyok egyikétől tudtam meg, hogy a bizánci császár megkérdezte tőle: »Miért hadakozik ellenünk a magyar király, aki korábban nem tette ezt?« Ezt a választ kapta: »A magyar király megengedte mohamedán harcosainak, hogy nyíltan megvallják hitüket — s ezek pusztították a te országodat...« Mire a bizánci császár: »Vajon az én mohamedánjaim miért nem harcolnak mellettem?« S ezt a választ kapta: »Mert te erőszakkal meg kívánod téríteni őket a magad hitére...«” Abu Hamid később azt írja II. Gézáról: „A magyarok uralkodóját »kirali«-nak nevezik; birodalma többszöröse a bizáncinak, serege megszámlálhatatlan. A keresztények hitét vallja, hitvesét is ezek közül választotta, de háborúzik ellenük, s foglyul ejti őket. Hatalmas serege és vitézsége miatt minden nép fél tőle.” Az arab utazó megemlíti, milyen vita zajlott le közte s a magyar király között: „És amikor a magyar király hírét vette, hogy tiltom a mohamedánoknak a borivást, de megengedem, hogy ágyasokat és négy feleséget tartsanak, így szólt: »Ez dőreség! A borivás erősíti, a sok fehémép pedig legyengíti a férfiú testét — tehát a muzulmánok ítélőképessége és vallása nem fér össze az értelemmel.« Erre így szóltam a tolmácshoz: »Mondd meg királyodnak, hogy a mi törvényeink mások. Ti víz gyanánt isszátok a bort, s nem ittasodtok le általa — s ez valóban fokozza az erőt. Ám a bort fogyasztó muzulmán a bortól csak mámort vár, és esztelenné válik tőle. Márpedig ők — a Te katonáid. Tudd hát, hogy az. ital megrontja őket. Ami pedig az ágyasokat illeti: az iszlám vallás engedélyezi a többnejűséget, mert a mohamedánok hajlama ezt megkívánja. S végtére — ők a Te katonáid, s ha számosak gyermekeik, számosabbakká lesznek seregeid is.« Mire a magyarok királya: »Halljátok ezt a bólumok továbbélése tehát a bolsevikek érdeke. Ha Thürmer nem bolsevik, milyen alapon tiltakozik? Ha pedig az, milyen jogon vehet pártvezérként tollat a kezébe?! Az alvilág dolgainak „hátrányos megkülönböztetése” nem is igazi diszkrimináció, mert a törvény a bűncselekmények elkövetését minden ember számára egyformán tiltja! A politikában más a helyzet: a méltányolható társadalmi törekvések érvényesítésére az ellenérdekű csoportoknak egyformán joga van a politikai játékszabályok betartásával küzdeni. De miféle eszközöket használt a fekete-zöld vagy a vörös fasizmus? És méltányolhatóak voltak-e a céljai? Hol és kik határozták meg a játékszabályokat? És voltak-e jogai az ellenérdekű félnek, Thürmer „elvtárs”?! A magyar nép számára egyformán gyűlöletes a fasizmus mindkét változata! De politikai jelképei is! Én azt érezném sértő diszkriminációnak, ha a kétféle hatalmi szimbólum között különbséget tenne a törvény! És az is negatív diszkrimináció, hogy a fasizmus két változata közül az egyik még működhet. E tény alkotmánysértő is, hiszen hazánkban törvény tiltja fasiszta pártok szerveződését és működését! Thürmer pártja pedig nemcsak nem határolta el magát hitelt érdemlően politikai előzményétől, hanem mindent megtesz, hogy a nézetazonosságot és az eszmei közösséget érzékeltesse. Most ezzel a tiltakozással is! Módszereik, taktikájuk is a ’45-46-os gyakorlat felújítási törekvéseit jelzi. Újabban pedig egyre hangosabban és egyre gátlástalanabbá uszítanak a hatalom ellen, izgatnak, silány demagógiával próbálnak konkolyt hinteni, és saját bűneik következményeiért a kormányzatot teszik felelőssé! Azok tehát, akik 1945 után szétrombolták épülő demokráciánkat, most régi szimbólumaik elvesztését is fájlalva, a demokrácia védőszárnyai alól intézik demokráciaellenes rohamaikat. A Munkáspárt (alias MSZMP) tagjai őrizzék otthonaikban — történelmi ereklyék gyanánt — jelvényeiket és jelképeiket, de a magyar társadalmat ne provokálják, még ízléstelen tiltakozásukkal sem! És örüljenek, hogy még mindig tűrjük a pártjuk jelenlétét! Taál Márton Budapest bölcs öregembert? Hadd házasodjanak hát kedvük szerint, s ne akadályozzátok őket ebben!« ...S a király, mit sem törődve papjaival, megengedte az ágyasok tartását. <3 valóban szereti a mohamedánokat.” Ezután Abu Hamid elmondja: II. Géza király anynyira megkedvelte, hogy csak nagy nehezen és csak a visszatérés ígéretével engedélyezte neki a távozást. Aranypecséttel ellátott oltalomlevelet adott neki a „szlávok királyához”, s kísérőjéül rendelte egyik legmagasabb rangú iszlám hitű hívét, Iszmail ibn Haszánt, egyikét azoknak, akik Magyarországon nyíltan követték muzulmán hitüket. Abu Hamid al Garnáti magyarországi élményanyaga színes, eredeti részletei és másutt nem található fontos adatai — amelyek elsősorban a magyarok vallási türelmes ségéről tanúskodnak — miatt a hazánkról szóló úti jegyzetek gazdag gyűjteményének egyik legérdekesebb fejeztét jelentik. Tanítóképzés Nagykőrösön Nagykőrös a 19. században valóságos iskolaváros volt. A nagyhírű gimnázium mellett tanítóképző is működött, melyben neves tanárok készítették fel áldozatos munkájukra a növendékeket. A körösi tanítóképző megszervezése 1829. április 22-én kezdődött. Bakos Ambrus, a város főbírája beadvánnyal fordult a református egyházhoz, melyben felvetette egy Collegium alapításának tervét. A dunamelléki egyházkerületben, ahol 300 000 református vallású él, nincs képző — írta —, holott a többi kerületben ezt már rég megoldották. A legalkalmasabbnak Nagykőröst vélte az új intézmény otthonának, de olyan formában is elképzelhetőnek tartotta alapítását, hogy egyes tárgyakat Kecskeméten oktatnának. Ezzel nemes versengés kezdődött a két város között. Kezdetben úgy látszott, hogy Kecskeméten alakul meg a főiskola, de a szívós körösiek 1836-ra elérték, ha már teljes Collegium nem is lehet a városban, legalább tanítóképzőjük legyen. Az egyházkerületi közgyűlés 1836-ban hagyta jóvá az elképzelést, kimondva: „... a Nagykőrösi Oskolát olymóddal fellyebb emeltetni óhajtaná, hogy ott az abban eddig is taníttatni szokott Tudományok mellett egy Oskolai Tanítókat formáló intézet egybe kapcsolva a Pallérozott Mezei Gazdaságnak Tanítói Székével, mely még hitünk sorsosi Oskoláiban mind eddig nem létezett, állíttatnék fel”. A tényleges oktatás azonban csak évek múlva, 1839 őszén kezdődött meg, amikor Karika Pál tanár elfoglalta állását. Ennek az intézménynek volt igazgatója 1870—1875 között Kiss Áron, aki pedagógiai munkássága révén méltán érdemelte ki a „tanítók atyja”cívnet. Pogány György
