Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-20 / 91. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. ÁPRILIS 20.. KEDD Pongrátz Gergely az em b er! ím e Itt van húsvét vasárnapja. Nagypéntek óta állandóan az jár az eszemben, hogy itt mindennel foglalkoznak, csak az emberrel, az egyénnel, az állampolgárral nem. A különböző vallások, felekezetek, szekták vannak napirenden, a kisebbségi törvények foglalkoztatják a honatyákat, de az ember, az állampolgár, mint olyan, mindig valahogy kimarad a képbeli. Úgy érzem, hogy nem egyszerűsíteni, hanem komplikálni akarja a problémákat az a társaság, amelynek véleménye szerint minél roszszabb (nekik), annál jobb. És sajnos, ezt a nép beveszi. Annyira beveszi, hogy itt mindenki gyűlöli a másikat, de elsősorban itt, Magyarországon, sokan vannak olyanok, akik gyűlölik azt, aki magyar. Ahelyett, hogy az egységet keresnék, hogy arra találnának megoldást, hogyan lehetne közös nevezőre hozni a nemzetet, a nemzet megosztásán fáradoznak, sajnos eredményesen. Sokszor említem írásaimban, beszédeimben, hogy nem vagyok politikus, hanem szabadságharcos vagyok. Ezt a kijelentésem sokan félreértik, ezért egy kis magyarázatra van szükség. Politikus az a személy, aki a politikából él. Egy államférfi, legyen az miniszter, államtitkár, parlamenti vagy önkormányzati képviselő, stb. és ezért kap egy fizetést. Mindenki más csak politizál. Van aki amatőr módon, van aki szabadságharcos módon. Én is politizálok, de szabadságharcos módon, ami azt jelenti, hogy nem valamelyik politikai párt vitorlájába fújom a szelet, hanem az egész nemzet érdekeit helyezem a középpontba. Úgy, mint 1956-ban. A forradalom idején a politikai szivárvány minden árnyalatát meg lehetett találni a felkelők között, de senkinek sem jutott eszébe, hogy a mellette harcoló bajtársától megkérdezze: Te milyen párthoz tartozol? Milyen vallású vagy? Milyen kisebbségi csoportnak vagy a tagja, illetve leszármazottja? Munkás vagy-e, vagy értelmiségi? Mi valamennyien magyar hazafiak voltunk! Olyan em-Bánó Attila rajza berek, akiknek közös volt a céljuk. A 15-16 éves gyerektől sem kérdezték, hogy diák vagy-e, vagy ipari tanuló? A harcok során váltak ők is emberré! Magyar hazafivá! Ez vonatkozik a magyar parasztságra is! Nemcsak, hogy vidéken felvette a harcot a megszálló szovjet hadsereggel, hanem azokban a nehéz napokban ellátta a fővárost élelemmel. Pedig akkor még senki sem tudta, hogy mi nem csak magyar, hanem világtörténelmet formálunk. Már 1956-ban is, a forradalom győzelme utáni napokban megkezdődött a bomlasztás. Annak a nemzeti egységnek a bomlasztása, amit az egész világ megcsodált. Úgy szaporodtak a különböző pártok, mint eső után a gombák. Szinte versenyeztek egymással, senki sem akart lemaradni. Igaz, hogy akkor csak a pártokkal osztották meg a nemzetet. Megpróbálták ugyan a kozmopolita „elvtársak” kiprovokálni az antiszemitizmust, de ez nem sikerült még abban a zavaros helyzetben sem. Pedig jól jött volna nekik. És ez a provokáció napjainkban is szinte napirenden van. Nagyon jól tudják, hogy ezzel árthatnak a legtöbbet a magyar nemzetnek. Szerencsére, a magyar nép ennél józanabb. Talán azt is mondhatnám, hogy átlát a szitán! Ezért nem reagál még az olyan provokációra sem, mint a bőgatya, meg a fütyülős barack. Tudja a magyar nép, hogy a Magyarországon élő zsidóknak csak egy kis töredéke kozmopolita. A nagy többsége éppen olyan jó magyar hazafi, mint én. Ezt bizonyítja az a 16 zsidó bajtársam sírja is, akik ott nyugszanak a 301-es parcellában. Ezt bizonyítja az is, hogy sok olyan zsidót ismerek, akik a kozmpoliták által antiszemitizmussal vannak vádolva. Akik azt vallják, hogy ők zsidó vallású magyarok. A kozmopoliták, akik minden nemzeti egységnek az ellenségei, nem mind zsidók. Sajnos olyanok is vannak közöttük, akik a Kádári megtorlások idején börtönt szenvedtek, s mint ilyeneket, ’56-os bajtársaimnak kellene őket elismernem. Gondolom, hogy sok olyan is van, akik múltjuk miatt könnyen zsarolhatók. Akiknek vaj van a fején és félnek. Vagy olyan pozícióhoz jutottak a kozmpoliták által, amit mindenáron meg akarnak tartani és ezért kénytelenek pozíciójuk árát megfizetni. Más szóval, akik egy jobb falatért eladták magukat. Ez vonatkozik az úgynevezett kisebbségekre is, aminek fogalmát, főleg napjainkban erősen szítják a kozmopoliták. Itt elsősorban a cigányokra gondolok, de ott vannak a románok, szerbek, horvátok, svábok, szlovákok és hosszan sorolhatnám. Akik nyelvük és kultúrájuk megtartása mellett magyarokká váltak. Akiknek kultúrája színesíti, talán azt is mondhatnám, hogy kiegészíti a magyar kultúrát, elsősorban, a zenéjükkel és a táncukkal. Amikor a „magyar haza” bajban volt 1956-ban, ezek az úgynevezett kisebbségek, számukhoz megfelelő arányban vettek részt a harcokban és álmodják örök álmukat a 301-es parcellában egy szebb és boldogabb Magyarországról. Ezek mind magyar hazafiak voltak! És ha ezek után valaki megkérdezi, hogy ki a magyar, az vagy buta, vagy kozmopolita! Éppen úgy, mint az, aki még ma is kommunistának vallja magát, az vagy hülye, vagy gazember. 1989-ben, amikor az „elvtársaknak” süllyedt a hajója, már tapasztalatból tudták, hogy az osztályharccal nem lehet ismét megosztani a nemzetet. Más megoldáshoz folyamodtak, de a lényeg ugyanaz volt. „Oszd meg és uralkodj!” Tudták, csak akkor maradhatnak úgy-ahogy a felszínen, ha azt a nemzeti egységet, amelynek elege volt a kommunista rendszerből, sikerül megosztania. Minél több részre szakítják ezt az egységet, ami az erdélyi tüntetésnél még megvolt, annál nagyobb a lehetőségük a fennmaradásra. Már előtte munkába kezdtek, de a legnagyobb eredményt a választások előtt érték el. Mindenkinek adtak pénzt, aki egy pártot vagy szervezetet akart létrehozni. Vigyáztak arra, hogy ezekben a pártokban és szervezetekben olyan emberek vigyék a hangot, akiket ők építettek be és akik szép, hangzatos nemzeti szólamokat használtak. Arra is vigyáztak, hogy ne maradjanak ki azok, akiknek vaj van a fején és ezen keresztül zsarolni lehet őket. A III/III-ok. A régen jól bevált besúgók. Akik valamilyen formában kompromittálták magukat a régi rendszerben. (Különben ezt a „beépítést” már a forradalom idején is eredményesen használták. Elsősorban azokat a katonákat építették be a felkelők közé, akik biztosítani akarták karrierjüket a forradalom győzelme után is. A karrieristákat). A választások előtti kerekasztal-konferenciák, a kompromisszumok eredménye és a már előttük meghozott törvények, rendelkezések nagy része a kozmopoliták győzelmét eredményezte. Akkor törölték el a halálos ítéletet, amikor nekik kellett volna felelni tetteikért. Olyan választási törvényt hoztak létre, ami mindennek nevezhető, csak demokratikusnak nem. (A kommunistákat betonba döngölök pártjából egyet választottak meg, s mégis huszonegy ül a parlamenti székekben. Az új „szocialisták” közül kettőre adta a nép a szavazatát, s mégis harminckettő került a parlamentbe. „Listán!” Ezek között ÁVO- sok, pufajkások, magas rangú pártfunkcionáriusok és azok leszármazottjai hozzák az új törvényeket a magyar nemzetnek. Ezek miatt nem lehet egy, az egész nemzetet érintő kérdésben 2/3-os többséget elérni. Fizikai törvény, hogy minden akciónak megvan a maga reakciója. Ez a politikára is vonatkozik. Minél erősebb hangot ütnek meg a „kozmopolita elvtársak”, annál határozottabb, keményebb az ellenállás. Ezért van az, hogy a nemzeti öntudatot felébresztő néhány politikus a provokációkra néha túlreagál. És ezek a provokációk nap-nap után jönnek. (Tegyék a svájci sapkát a címerre. Énekeljünk el egy dalt a Himnusz helyett. Megrajzolni és címoldalon leközölni a koronás magyar címert két önkielégítést végző ördög közé. Megvédem ennek alkotóját, a művészeti szabadságra hivatkozva. A bőgatya és a fütyülős barack. Hosszan lehetne sorolni!) Vajon azok, akik provokálják a nemzeti öntudatot, nem számítanak a reakcióval? Dehogynem! Biztos, hogy ez a céljuk. 1956-ban egy szabad és független Magyarországot akartunk! Azt, hogy senki ne avatkozzék a mi belügyeinkbe! Azt, hogy végre Magyarország legyen a magyaroké! Azt, hogy félelem nélkül vallhassa magát mindenki magyarnak Magyarországon! A megosztás azonban tovább folyik. Most a „kisebbségeket” akaiják szembeállítani egymással és lázítják őket a magyarság ellen. Pedig ők is magyarok, cigány származású, zsidó származású, román, szlovák, szerb, német származású magyarok! A kisebbségi jogokra hivatkoznak, ahelyett, hogy az állampolgári jogot emlegetnék. Nem kisebbségi, hanem állampolgári jogon illetékesek a nemzetiségi csoportok a nyelvük, vallásuk, szokásaik, kultúrájuk gyakorlásához. Nem kisebbségi, hanem állampolgári jogon illetékesek a Romániában, Szlovákiában, a Vajdaságban stb. élő magyarok nyelvük, vallásuk, szokásaik és kultúrájuk gyakorlásához. Én örmény származású vagyok, de senkinek nem ajánlom, aki elérhető távolságban van, hogy engem „kisebbségnek” nevezzen Magyarországon. Én büszkén vallom magam örmény származású magyarnak és meggyőződésem, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek legalább 90%-a egyetért velem. Csupán arra van szükség, hogy lapozzunk vissza a magyar történelembe, melynek minden oldala ezt bizonyítja. Ezt bizonyítja a forradalomban részt vevők származása és a 301-es parcella is. Ezek is mind MAGYAR HAZAFIAK voltak, akik a magyar hazáit áldozták életüket. Es most, az 1994-es választások előtt, a haza ismét veszélyben van. Ezek a választások határozzák meg hazánk sorsát a következő évszázadra. Ezért dolgoznak oly keményen a „kozmopolita elvtársak”. Minél jobban meg tudják osztani a magyar nemzetet, annál nagyobb esélyük van a győzelemhez. Legyünk tehát résen és lássunk át azon a bizonyos szitán! Egy sikerült pályázat Bevallom őszintén, amikor a lap meghirdette azt a bizonyos szlogenpályázatot, nem bíztam ennek sikerében. Féltem, hogy sok esetleg kezdetleges és nem túl magas színvonalú kísérletből kell kiválasztani a legkevésbé rosszat, hiszen a pályázók zöme nyilván amatőr lesz. Legnagyobb meglepetésemre sok szellemes, találó, sőt elgondolkoztató mondat között sikerült valóban a legjobbat megtalálni. Ennek többszörösen is örültem, először azért, hogy ennyien ragadtak tollat, másodszor azért, mert nagyon sok olyan mondattal találkoztam a közölt kísérletek között, amelyek eredeti gondolatokat eredeti módon fejeznek ki, és végül örültem annak, hogy ebben a nem egészen sikertelenül demoralizált társadalomban még ennyien törődnek anyanyelvűnkkel és együtt éreznek azzal a jóindulatú, egy tisztultabb jövőbe vezető úton haladó irányzattal, amelyet a Pest Megyei Hírlap követni próbál. Engedtessék meg nekem, hogy a pályázat kapcsán néhány szomorú megállapítást tehessek anyanyelvűnk jelenlegi állapotáról, amely sokkal gyorsabban és nagyobb mértékben romlik, mint az annyit emlegetett, kétségtelenül nem fényes anyagi helyzetünk. Tudom, Lőrincze professzor erre azt szokta mondani, hogy nem a nyelv romlik, hanem a nyelvhasználat, de szerintem a rossz nyelvhasználat visszaüt magára a nyelvre is, amelyet most más oldalról, a különben éppen nagyon indokolt idegennyelv-tanulás következtében sok káros befolyás ér. Ez nemcsak a kifejezések eltorzításának területén, hanem a mondatszerkesztésben is megmutatkozik. A nyelvromlás első és legfájdalmasabb területe a trágárság, amely mint egy földrengés után kiáradt szennyes folyam mindent elborít utcán, vonaton, járművön, sőt még a baráti és rokoni beszélgetések keretében is. Amikor a szélsőségesen közönséges megnyilatkozás nem a düh kifejezője, hanem csupán szokásos szóhasználat minden indulat nélkül, akkor joggal félhetünk attól, hogy szókincsünk egyre jobban zsugorodik, és a társadalom nagy része néhány obszcén szóval fejezi ki minden értelmi és érzelmi megnyilvánulását. Ez ellen most harcot hirdetni felesleges szélmalomharc lenne, és csak gyorsítaná ennek a stílusnak egyre népszerűbbé válását. Csak abban lehet bízni, egy hivatalos kampány meghirdetése nélkül néhány évtizeden belül ez a beszédmód is kifutja magát. A nyelvromlás második nagy területe az idegen szavak gombamódra való elszaporodása nyelvünkben, ha szükség van rá, ha nincs. Például még életemben sohasem láttam leírva azt, hogy magánkézbe adás vagy magánkézbe vétel, illetve magántulajdonba adás vagy vétel, de mindenki a privatizációt emlegeti. Ide tartozna az a sok divatos szó is, melyeket mindenki folyton használ, ilyen többek között a nagyságrend, amit sokszor mondanak akkor is, amikor abszolút számokról van szó, kétszázötven milliós nagyságrend például nincs, csak milliós vagy milliárdos. A szóbeli megnyilatkozásokban rendkívül népszerűvé vált a nyögés, amelyet vezető riportereink éppen olyan fontosnak tartanak, mint a nyilatkozó riportalanyok. Nekem rendkívüli bosszúságot okoz, amikor egy eredeti, jól fogalmazott gondolatot felesleges nyögdécseléssel darabokra törnek, és ezzel az egész riport elveszti minden értékét. Nem akarok belemenni abba sem, hogy részletezzem, a divatos magyartalanságok milyen tömege öntötte el mind az elektronikus, mind az írott sajtót. Magamban megszámolva, körülbelül 40—50 állandóan rosszul használt magyartalan kifejezéssel találkozom. Ezek közül most hadd említsek meg kettőt. Nem csak a nyilatkozók, de a riporterek zöme is „hibát vét”, pedig elvéteni csak a jót lehet, a hibát az ember elköveti, esetleg lírai mellékízzel ejti, vagy egy kicsit konyhanyelven csinálja, végül hibázhat is az ember. A másik az elszabadult igekötő, ahogy Benczédy professzor ezt annak idején nagyon szellemesen írta, tehát bonyolítunk, ahelyett hogy lebonyolítanánk, és felvállaljuk a feladatot, ahelyett, hogy vállalnánk. Ezt a pár szót azért mondtam el a pályázat kapcsán, mert az nemcsak a nyelvben, hanem jövőnket illetően is a magyarságot állította középpontba. Vitathatatlan, hogy egy nemzeten belül a legnagyobb összetartó erő a közös nyelv. Amikor teljes mértékben egyetértek a fokozott intenzitású nyelvtanulással és főként azokkal a pedagógiai kísérletekkel, hogy a gyerekek gyerekként próbálják elsajátítani az idegen nyelvet, a magyarság szempontjából elengedhetetlen követelménynek tartom, hogy tisztítsuk meg nyelvünket a rárakódott káros hatásoktól. Tiszay Géza
