Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 83. (84.) szám
Húsvéti feltámadás Etelszentelés § a dübörgő harcok zajában A világtörténelem kétségtelenül legfontosabb eseményei: Jézus megváltó halála és feltámadása. A velük kapcsolatos eseményeket ünnepeljük a húsvéti ünnepkörben, amikor a kettős ünnepnapot mintegy hat hétig tartó nagyböjti időszak előzi meg, mely alatt a keresztények bűnbánatot tartva, bűneik rabságából kiszabadulva készülnek a megváltás isteni ajándékára. A magyar népnek 1945 márciusában olyan nagyböjti időszak adódott, amikor a háború által feldúlt hazában, teljesen kifosztva, szorongásokkal várta, hogy megszabaduljon attól az állapottól, amelyben a háború okozta nyomorúságát szenvedte és érezte, hogy nincs már semmi ereje sorsa változtatásához. A kétévi tényleges katonai szolgálatom ideje négy évre nyúlt fináléjának leggyötrőbb napjai pontosan egybeestek az 1945. évi nagyhét idejével. A nagyböjt heteiben a hatalomtól megszállott nyilasuralom „felkoncolással” fenyegető parancsnokkal, őrültséget jelentő további harcra kényszerítették a katonákat a végső kitartásig. Március közepén, az osztrák határmenti Agyagosszergényben — a felmorzsolódott alakulatok maradványaiból és a szökésükből visszakényszerített katonákból — összetákoltak egy hiányosan felszerelt légvédelmi tüzérosztályt, melyet az egyetlen megmaradt város, Sopron védelmére vetettek be. Ide osztottak be engem is egy gépágyús szakasz parancsnokaként. Március 25-én foglaltunk tüzelőállást a soproni Balfi-dombok magaslatán, ahol már az első órában géppuskás repülőtámadások fogadtak bennünket. Az est beálltával az ütegparancsnok utasítására áttelepültünk a Koronázó-, illetve a Bécsidombokra. Átvonulásunk a szovjet Sztálin-gyertyák fényében történt és másnap az új tüzelőállásunk is a géppuskás célpontjává vált. De amíg mi — már merő félelmünkben is — védekező tűzharcot folytattunk a támadó repülők ellen, addig a közelünkben húzódó Bécsi úton, a német alakulatok hazánk területéről eszeveszetten rohantak az osztrák határ felé. Pokollá vált a helyzetünk! Szállás, ellátás és lőszerutánpótlás hiányában a parancsnokaink sorra elhagytak bennünket és rangban lefelé adták át az osztályparancsnoki beosztást és mentek át Ausztriába, „kapcsolatteremtés” címén. Március 29-én — nagycsütörtökön — a várost rendkívül súlyos bombatámadás érte, amit gépágyús tüzeléssel próbáltunk hárítani, de válaszul a vadászgépek a tüzelőállásunkat sűrűn megpásztázták; két halott és sok sebesült volt a vesztesétünk. Másnap, március 30-án — nagypénteken — egy főhadnagy, az akkori „soros” osztályparancsnok „parancs” formájában nekem adta át a parancsnokságot, mint rangidős tartalékos zászlósnak. Nyolcvanhatan voltunk még az alakulatnál, akikben a kétségbeesés és a teljes bizonytalanság élt. Ereztük a nagypéntek halálos fuvallatát. Nekem pedig a rám bízott emberek rovábbi sorsa is nyomta a lelkiismeretemet. — Töprengéseimet egy fiatalabb zászlóssal osztottam meg, aki közölte értesülését, hogy egy röpcédula szerint Debrecenben Dálnoki Miklós Béla elnökségével, új magyar kormány alakult. E hír alapot nyújtott részemre és egy gyors sorakoztatás után elrendeltem a teljes tűzszünetet, egyben elhatároztuk, hogy a Nyugatra való menekülés helyett magunk oldjuk meg a további sorsunkat. Ezért március 31-én — nagyszombaton — a feltámadás napján, parancsot adtam a tűzszerész őrmesternek a lövegzárak felrobbantására és kiadtam, hogy az emberek szerezzenek maguknak civil ruhát és majd a szőlők közötti présházakban és egyéb helyeken szétszéledve, civilben várjuk be a már teljes közeibe került szovjeteket. Szavaimra az emberek arcán látszott a megkönnyebbülés érzése, de meglepetéssel láttam, hogy a levett uniformisunk alatt már civil ruhát is hordanak, sőt még részemre is szereztek egyet. Egy társammal a közeli dombon homokba vájt szűk bunkerba bújtunk, melyben egy soproni gimnáziumi házaspárt találtunk. Jóformán bemutatkozni sem volt időnk, mert a közelünkben becsapódott az első akna, melytől hullott ránk az ócska kis bunker homokja. Hamarosan besötétedett. A völgy fái között jajgató szél süvített, melynek hangjánál csak a közelgő és sűrűsödő aknabecsapódások voltak félelmetesebbek. A rossz gúnyában fáztam is és csak az ujjamon nyomokodtam a hitvesi karikagyűrűmet, mely a hazaváró feleségemre és kisfiámra emlékeztetett. Majd az édesanyámtól kapott rózsafüzért vettem a kezembe — mely katonai szolgálatom ideje alatt mindig velem volt — és a fájdalmas titkok alkalmazásával imádkozgattam, rá gondolva, hogy a feltámadás napja van. Lassan távolodott a felettünk átvonuló harcok zaja... Pirkadt, amikor a rozoga bunkerajtót egy géppisztolyos szovjet katona hirtelen kitépte. Intésére kiléptünk a bunker elé, végignézett bennünket és zsebeink átkutatása után, oroszul mondta, hogy menjünk haza. Ennél szebbet nem is mondhatott volna! Húsvét vasárnap reggelén majdnem teljes létszámban találkoztunk az általam megadott vasúti átjárónál és óvatos lopakodással indultunk hazafelé. Soprontól való távolságban lakva, ki előbb, ki utóbb, de valamennyien hazaérkeztünk. Én pontosan április 10-én érkeztem Tökölre — a család örömére. A húsvéti ünnepek nagyszombati allelujás körmenetein az 1945-ben rámszakadt rabságomból való feltámadásomat is ünnepelem, Istennek hálát adva, a reménytelennek látszott helyzetemből való csodálatos megmenekülésemért. — Sokáig húsvétkor számos üdvözlőlap érkezett az ugyancsak szerencsésen hazaérkezett sorstársaimtól, melyek nagyon jólestek. Monostory Imre Tököl Húsvéti szokás (Részlet) Régen a lányokat nem kölnivízzel Kannából öntözték jó hideg vízzel Kivitték a kútra nagy volt a sikoltás Nem szívesen vették a hideg zuhanyzóst. Ezt a szép ünnepet mégis nagyon vártuk, Megszámláltuk azt, hogy hány legény járt nálunk. Az asztalon sok sonka és tojás így volt régen a legényfogadás. Fenyővári Gézáné Vámosmikola Három húsvét Március 28-a van, kint havas eső esik. Ülök a meleg szobában és emlékezek. Gyermek- és ifjúkorom vidám húsvétjaira, amely elsősorban Krisztus feltámadását jelentette, de azt is, hogy megérkezett a tavasz. Három ünnepet szeretnék kiemelni, amelyből kettő nagyon szomorú volt, a most következő reménytkeltő és vidám lesz. 1949. március 30-án sógoromat koholt vádak alapján halálbüntetésre ítélték. Apósomat és édesapámat is elhurcolta az ÁVH, a családunk egyikről sem tudta, hol van, mi történt velük. Pár nap múlva húsvét lett, édesanyámmal és férjemmel leborultunk a kunhegyesi református templom padjában és lelkűnkből felszakadt az ima: Jézus, aki feltámadtál, nézz le a te nyomorult gyermekeidre, segíts, ne engedd elpusztulni az ártatlanokat! Magam előtt láttam a Megváltó szenvedő arcát, hiszen őt is ártatlanul feszítették a keresztre. Segített. Mindhárman életben maradtak. 1989. március 22. Féljem halálának a napja. Húsvétkor elmentem a cegléd-felszegi templomba, ahová vasárnaponként jártunk. Ő rokkantszékben ült leghátul még március első vasárnapján is, én a régi helyünkön. Március 25-e volt, már egyedül botorkáltam az ismert padba, hallgattam a Feltámadás igéjét, lassan nyugalom lett a lelkemben. Ereztem, hogy az elgyöngült test megpihent, de a lelke ott van velem és ott is marad örökre. 1993. április 11-e közeleg, húsvét első napja. Most olvastam a Legfelsőbb Bíróság határozatát, amelynek értelmében sógorom elítélését semmisnek nyilvánítja. 44 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a kunhegyesi templomban Jézushoz alázattal kért imám valóra váljon és jogilag is kimondják sógorom ártatlanságát. Nekem adta meg az Isten, hogy átéljem az örök igazságot: Lehet emberek ezreit ártatlanul megölni, jöhetnek az elnyomás sötét évtizedei, ideig-óráig uralkodhat az erőszak, de végül mindig ott ragyog az ige győzedelmesen: Én vagyok a Feltámadás és az Elet! Kárteszi Istvánná Cegléd Háború volt. A családok gyászoltak, mindenkinek volt halottja. A frontokról aggasztó hírek érkeztek, mi itthon maradottak féltünk és éheztünk, kilátástalannak látszott a jövő. És mégis van valami, ami életem egyik igen kedves emléke maradt. Szerelmes voltam Gabiba, a tizenhárom éves kis gimnazistába. Sokat sétáltunk, beszélgettünk, együtt jártunk templomba is, hiszen akkor természetes dolog volt a templombajárás. Közeledett a húsvét, megkezdődtek a nagyheti szertartások. Éhezve vettünk részt a csonkamisén, félelemmel éltük át a nagypénteki keretsztúti ájtatosságot, áhítattal hallgattuk a „lumen Christi”-t a tűzszentelésen. Nagyszombat este hiába vártam Gabit, nem jött el, egyedül maradtam a vecsernyén. Töprengtem, vajon mi is történhetett: légitámadás nem volt, a délelőtti szertartáson semmi jel sem utalt betegségre. Lassan érkezett el a reggel. És a templomban ott volt Gabi, ünneplő bársonyruhájában, kezében fehér szalvétával letakart kosárkát tartott. Az ételszentelés után szokásunk szerint hazakísértem. A kapu előtt azonban búcsúzás helyett behívott, a lakásban vártak a szülei. Az asztalon négy teríték volt, az egyik rám várt. A kosárkából előkerültek az ínyencségek: főtt tojás, kalács, és a lassan-lassan már elfeledett húsvéti sonka. Meghatottan ültem az asztal mellett, nem is emlékszem rá, mikor reggeliztem utoljára ilyen ünnepi körülmények között. Tányérom mellett festett tojást találtam, Gabi húsvéti ajándékát. Soha szebb ajándékot nem kaptam még ennél. Otthon sokáig őrizgettem, vigyáztam rá, nehogy eltörjön. Telt-múlt azonban az idő, és egyszer csak nem akadt kezembe a húsvéti tojás. Máig sem tudom, mi lett vele. Emlékét azonban a múló évek során is megőriztem. Balogh Gyula Pomáz Milyenek is voltak gyermekkori húsvétjaink Nálunk Nagymaroson a mi szüléinknél már nagyszombat napján kezdődött a húsvét. Azon a napon megkezdődött a sütés-főzés, ránk, gyerekekre volt bízva a diótörés és a málnadarálás a húsvéti bejglikbe. Főtt a káposzta kolbásszal és füstölt sonkával, de enni még nem szabadott belőle, mert még böjt volt. Este az egész család a feltámadási körmenetre ment, mely a templom körül volt megtartva. Utána hazamentünk és akkor már szabad volt húst enni, jól belaktunk káposztával, sonkával és kolbásszal. Húsvét vasárnapján reggel 6 órakor az egész család a kálváriára ment, ahol már nagyon sokan voltak családostól. Ütána reggeli otthon és akkor mindenki iskolájával sorban ment a templomba tanárok, vagy tanítók vezetésével, természetesen már szülők nélkül. Alig vártuk a hétfőt, hogy locsolni mehessünk, szigorúan tilos volt gyerekeknek szeszes italt adni, leginkább piros tojást kaptunk. Nemeskéri Mihály Piliscsaba A tavasz ünnepe (Részlet) Március után a pajkos április Rügyet fakaszt És húsvét ünnepén A sonka illatát terjeszti szét. Herczegh Imre Tahitótfalu Régi húsvét (Részlet) A feltámadásra kivonult az egész község apraja-nagyja. A körmeneti hallelujában eggyé forrt mindenki, s a húsvéti öröm sugárzott az arcokról. A gyerekek pesze legjobban a locsolkodás napját szerették. Már reggel korán jöttek a kis falusi fiúk, kezükben rongygyal lekötött üveg. Szappanos, szagos vízzel öntöztek, másra nem telt. A locsolkodásért kapott tojásokat zsebkendőjükbe kötötték, a filléreket sapkájuk alá rejtették. Később érkeztek a nagydiákok, a rokonok. Ők már sokféle parfümöt zúdítottak ránk. A nagy diák ok kabátjukon egy jelvényt viseltek, három betűt: B. N. K. Mit jelentenek ezek a betűk, kérdezte édesanyám. Bejglit nem kérünk — hangzott az egyöntetű felelet. Kis Paula A bony
