Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-10 / 83. (84.) szám

Vödrös Attila Almen! Te győztél! Kedves jó Barátom, Almen! Ami­kor december 22-én délután át­mentem Romániába, hogy is gon­doltam volna, hogy találkozunk. Nem hit­tem, hogy órákon belül olyan barátra le­lek, akit amíg élek, nem tudok és nem is akarok elfelejteni. Együttlétünk percei a legmélyebben vésődtek belém. Először is bevallom Neked, hogy félve mentem Ro­mániába. Igaz, szorongásomat enyhítette picit, amikor láttam a fiatal határőrök uj­júkkal mutatott V betűjét, amely mint tud­juk a győzelmet jelenti, s oldódtam a fel­fedezéstől is: nicsak, ezek a gyerekek tud­nak mosolyogni. A határállomáson néhány autóból álló konvojhoz csatlakoztunk. Gyógyszert, élelmiszert és ruhát vittek a váradi refor­mátus templomba, ahonnan a harangozó érkezésünk hírére rohant a tiszteletes úrért, ki percek múlva ezen szavakkal ér­kezett: „Isten hozta magukat! Én vagyok ennek a szép, drága kis magyar templom­nak a lelkésze, Bottyán Gyula.” A tisztele­tes kérte az önkéntes adakozókat, hogy ne Váradon, hanem Temesváron rakjuk le terhűnket, mert ott van rá igazán szük­ség. Hogy megfogadták-e az öregúr taná­csát, nem tudom. Útjaink elváltak, mi a városháza előtti térre mentünk. Kedves Almen! Az ott töltött félórá­nyi idő valami csodálatos volt. Civilek ölelgették a katonákat, máglyába rakott régi újságok váltak pernyévé, meg címe­rek, éltették a szabad Romániát, a hős te­mesváriakat, skandálták Tőkés László nevét. Te, kedves Almen, akkor pénte­ken már túl voltál ezeken az első csodá­kon, de minket meghatott. Ámulatba ej­tettek a csókok, a kézfogások, az a szere­tet, amellyel immár nyilvánosan fogad­tak bennünket Várad polgárai. Nem tom­pítottuk le hangunkat, nem suttogtuk a választ: igen, egyenesen Pestről jöttünk, riporterek vagyunk. Mikor ezt megtud­ták, kérdék: hol van a drága ember, Chrudinák Alajos? Hatalmas üdvrivalgás fogadta a beje­lentést, az este már otthon lesznek a politi­kai foglyok. Egy perc múlva pedig érez­hettem, mekkora érték, ha valaki temesvá­ri diáknak mondhatja magát. Orosz Clau­­diu hadarva mesélte élményeit, hogy ott volt az első sortűznél, amikor rálőttek a békés tüntetőkre, rá az egyetemistára, aki ott harmadéves építészhallgató. Nem be­szélhettünk hosszasan, mert futótűzként terjedt a hír, lövöldözés van az egyetem­nél. Később ez vaklármának bizonyult. Várad hát békésen ünnepelt. Mi meg tana­kodtunk, vajon Kolozsvár felé indul­junk-e Bukarestbe, avagy rohanjunk Te­mesvárra? Az utóbbi mellett döntöttünk. Csöndes, nyugodt falvakon haladtunk át, s Nagyszalontán, ahol csak néhány fia­talember lengette felénk a lyukas román trikolort. Aradon nagy tömeget láttunk a városháza előtt, de nem álltunk meg, men­tünk Temesvárra. Ott aztán tervünk meg­hiúsult, csak álltunk a barikád előtt, mesz­­sziről hallva a fegyverek zaját, s látva, másodpercenként röppennek föl a raké­ták. Még nevettem is, amikor az egyik au­tós, talán Szegedről, imigyen adott han­got csodálkozásának: „Mi ez? Hogyhogy lőnek még itt!” Két fiatalember pedig, mint mondták, a leányvári orvosi ren­delőt pakolta ki, s vitték volna be a köt­szert és gyógyszert a városba, de nekik is Aradra kellett menniük. Te, Almen, nem gondoltam volna még péntek délelőtt, hogy éjféltájban ott bóklászom Temesvár és Arad között... Ám, most veszem észre, hogy csak írom itt egymás alá a sorokat. írogatom Neked, holott Te mennyivel többet tudsz. No, de azért teszem, mert vigasztal, hogy Neked írok, s tudod a vigaszra most na­gyon nagy a szükség. De Te nálam ezt is jobban tudod! Engedd folytatnom hát ked­ves Almen, engedj vigasztalódnom. Szóval nem tudtunk bejutni Temesvár­ra, mentünk vissza Aradra. Az úton egy­szerű vadászpuskákkal felfegyverzett pásztoremberek állítottak meg, s kérdék: „Mi van a városban?” Egyikük értett ma­gyarul, s mondta: nem baj, ha lőnek, ne­kik is van fegyverük. S a tán öt fős cso­port menetelt tovább, lelkűkben a hittel: megmentik a várost. Mire Aradra értünk, már ott is lőttek. Tizenéves gyerekek vettek oltalmukba, irányítottak az Astoria Szállodáig, ahol egy mindenféle nációhoz tartozó tudósító­csoport verődött össze. Hallgattuk a Kos­suthon a legfrissebb híreket, Orosz Józse­fet, aki a tőlünk száz méterre lévő város­házából közvetítette az eseményeket. Le a kalappal előtte — mint láttuk — hűen számolt be a frontállapotról. Hajnalig tar­tott a lövöldözés, s hidd el Almen, sok­szor megszidtam magam, miért nem ma­radtam otthon. Biz, ez is az igazsághoz tartozik! Reggel a szálloda előtt hallottuk a hírt: az aradi várhídnál, halálos sebet kapott Tóth Sándor kamionvezető. Fájdalom, a hírt a kórház főorvosa percek múlva már megerősítette. Kérdezte is, kívánjuk-e megnézni szegényt. Nem, mondtuk, nem! Aztán kísértek a sebesültek szobáihoz, ahol Veled is találkoztam. S mert erről már nem tudhatsz, szó szerint írom le a kazettáról azt a beszélgetést, amelyet a fő­orvos asszonnyal folytattam: — Ő meg fog halni. Nincsen remény. — Ki ő? — Kis doktor, ahogy maguknál mond­ják, orvostanhallgató. A katonákkal volt. — Hogy hívják? És akkor mondta a nevedet: — Almen Werner. — Hová való? — Szeberii német gyerek. — Istenem! Tudják-e értesíteni a hoz­zátartozóit? — A zsebében találtunk egy megcím­zett és fölbélyegzett levelet, csak még nem adta postára. Azt elküldjük, s még hozzá­tesszük a szomorú hírt. Sajnos perceken, vagy legfeljebb órákon belül meg fog halni. Levelem hát nem kerül kezedbe Almen Werner. Vigyázzon rád a Jóisten, s adjon vi­gaszt neki vagy nekik, akikhez írtad azt a le­velet. Sosem foglak elfelejteni. Szebenben egyszer fölkeresem a családodat, barátaidat, s elmondom, mily csöndesen, nyugodtan léle­gezve, fejkötésed alól is látszó nyugalom­mal, nagy-nagy békességben vártad a halált. Kedves Barátom, míg élek, nem feledlek, ve­lem leszel. Tiszta szívemből írtam Budapesten 1989. karácsonyán. Amikor már elültek a harcok, el­mentem megint Romániába. Csak ide a határra, Váradra, to­vább nem. Nem, mert még nem.voltak nagyon jó idők, s azt vártam, majd ha jó meleg tavaszi napok lesznek, vagy majd a nyáron. Szóval, hogy majd a nyáron fölkeresem Szebenben vagy Aradon Al­men Werner szabadságharcos sírját. Ter­veztem, hogy megkeresem hozzátartozó­it. Szerettem volna elbeszélgetni róla ba­rátaival, hiszen csak-csak én voltam az, aki az aradi kórházban ott álltam halálos ágya mellett, aki tán életében utoljára megfogta az orvostanhallgató fiú kezét. Szerettem volna elhinni, hogy kezé­nek melegét, melyet a sebláz csak nö­velt, s amelyet szinte ma is érzek, továb­badhatom akkor, amikor megszorítha­tom testvérei, barátai kezét. Nem került rá sor, mert úgy hozta a történelem, hogy az azokban a napokban kibontako­zó ölelések magyarok, románok, szá­szok, cigányok, s ki tudja még hány ná­ció között, sokkal hamarabb lohadtak le, mint szerettük volna. S mert lelohadtak, mert kézfogásra nyújtott, ölelésre tárt ke­zünk, Tarunk a levegőiben maradt, vagy mert üveglapokat csúsztattak közénk, amelyen látni láthatjuk egymást, de érin­teni a másikat lehetetlen, s mert e lapo­kat közénk csúsztathatták, nyugodtan, bár szomorúan kijelenthetem: Almen! Nem győztetek! Sajnos amiért életedet adtad, az mintha egyre kevesebbünk szá­mára lenne szent, mintha egyre nagyobb lenne a kórus, melyek tagjai azt zengik, jó ez így, ahogy van. Pedig hogy lenne jó? Miért jó fanyalogva egymásra tekin­teni, miért jó az, ha tapasztalom magam­ban a magamnak is félve bevallott ér­zést, idegen világba lépek, amikor Romá­niába teszem át a lábam. És ez a világ egyre fagyosabb, egyre szürkébb, vagyis egyre kevésbé vonzó. Pedig tudom, Al­men Wernernek tett ígéretemet egyszer nyugodt körülmények között úgyis való­ra válthatom, nem félve sanda pillantá­soktól, emelt fővel, határozott léptekkel kereshetem meg nyugvóhelyét, ahol az­tán a szász fiú sírjára a vörös és fehér szegfűkből álló koszorúmat letehetem. Le, már csak a magam megnyugtatására is, szokásainkhoz hűen. El fogok oda menni, mert ezt így szokás, annak ellené­re is, hogy tudom, olyannyira tudom, hogy néha szinte érzem, Almen Werner igenis nap, mint nap mellettem van, ér­zem kezének lázas forróságát a kézfeje­men, vagy a homlokomon. Tudom, hogy Almen Werner példája, hogy a szabadsá­gért odaadott gyönyörű élete számomra az a példa, mely határozottan mutatja, van örök élet, s hogy ez mindaddig tel­jes, amíg van, ki emlékezik arra, aki a szabadságért halt meg. Éppen ezért a sza­badságért meghaltakat soha-soha nem szabad elfelednünk. Almen Werner ve­lem van akkor is, amikor — s ez napja­inkban korántsem ritka — megingok, va­jon merre menjek, mely utat válasszam? Azt-e amelynek végén siker és esetleg el­ismerés vár, avagy azt, amelynek végén nem tűnik biztosnak szinte semmi, ám tudom, neveltetésem és hitt becsületem arra késztet, hogy mégis erre az útra lép­jek. A kétkedés pillanataiban Almen Werner kezének forróságát mindig ér­zem a homlokomon. Ilyenkor minden biztossá válik, minden kitisztul előttem, s nem kétséges tovább: más utat, mint az övé, nem járhatok be. Almen Wernerhez való tartozásom erős. Ahogy az évek múlnak az ember azt hinné, hogy az emlék homályosul. De nem. Épp ellenkezőleg, egyre kontúro­­sabb a kép, csak a színek hullanak le, s mintha minden fekete-fehér volna, akár egy régi metszeten. Ott állok egy ifjú ha­lálos ágyánál, és mormolom magamban: „... fölmén a mennyekbe, s ott ül a Min­denható Atyaistennek jobbján... fölmén a mennyekbe — fölmén a mennyekbe”... Húsvét 1993.

Next

/
Thumbnails
Contents