Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 83. (84.) szám
Jeleníts István Az élet és a kín Mint vulkánkitörést a föld moraja, a Húsvét előtt-öv is megelőzik szokatlan Babits-versek, amelyeket mind a háború ellen való tiltakozás izgalma ihletett. Ez a vulkánszerű vers mégis váratlan erővel hangzott fel 1916. március 26-án a Zeneakadémián, magának a költőnek előadásában egy Nyugat-matinén. Babitsot mindaddig a politikától és a közélettől kényes távolságot tartó költői-emberi magatartás jellemezte s ezzel párhuzamosan a formai tökéletesség. Ennek a versnek költője a napi aktualitás, a nemzeti lelkiismeret megszólaltatója, s a szemünk előtt szaggatja meg köntösét, a „hosszúredőzetű tógát”, mert csak így beszélhet hitelesen arról, amit szóvá kell tennie. Ha váratlan, minden korábbi műgondját megtagadó költői magatartását értelmezni akarjuk, Rába György útmutatását követve érdemes fellapoznunk egyik, néhány évvel korábban írt tanulmányát, amelyben Browning költészetét mutatta be: „Ez a robusztus zseni nehéz, kemény problémáit durván csapkodva vágja keresztül a nyelven és a versen. Amit ő írt, voltaképpen nem vers és legkevésbé líra. Ő maga drámának nevezi művészetét...,^ valóban minden költeménye egy-egy monológ. De egészen belső dráma ez: nem beszéd, hanem gondolatok folyamata. Olyan, amilyet még nem írtak: a lélek keresztmetszete. Browning... egészen belül akarja megfogni a lélek működését és azon nyersen versbe teremteni, mint a viviszekció, mintha az eleven szívet vágnád hirtelen át, hogy utolsó dobbanásában megleshessed. A megfoghatatlant akarja megfogni: ezért egész költészete küzdelem. A szó csak arra való, hogy jelezze a gondolat menetét: a gondolatot úgy, amint villan, félig öntudatlan árnyalataival, melyeknél a világos kifejezés már meghamisítás volna.” Valóban: mintha a Húsvét előtt „receptjét” olvasnánk. Babits, ez a világirodalomban gondolkodó költő, még akkor is, amikor mondanivalójának szokatlan súlya költői eszközeinek összezúzására, köntösének megszaggatására készteti, költőelődöt keres, akinek nyomába léphet, s figyel saját „önkívületére”, mert legalábbis egyformán fontos számára a közéleti szerep, amelyet most magára vállal, s a költői vállalkozás, amely épp a líra, a költőiség megtagadásának szokatlan helyzetébe sodorja. Mindez magának a költeménynek első, tágasabb „ívére” vonatkozik. A költő hetven soron át „részegen” szól, a vér izgalma részegíti meg, amelyet egyfelől a „rejtek élet száz szele, március friss vérizgalma” hordoz, másfelől meg a frontokról érkező híradások. Az élet és a kín kettőssége ez, mert a háborúban nem a győzelem, az „óriások vak diadalmai” lelkesítik, hanem a „fiatal katonák” kiomló vére riasztja. Ezért ha Jiőst keres, akit ünnepelhet, az lesz a hőse, aki mer nemet mondani a vérontásra, kimondja a sokak lelkében görcsbe ránduló felismerést, „hogy elég! hogy elég! elég volt!”. Ez a megittasult beszéd, amely egyedül lehet eléggé bátor a kimondhatatlannak szóvátételére, öszszetöri a grammatika szabályait, a verstan hagyományos sorképleteit, szokatlan akusztikai hatásokra képes („harci márciusi... szél”, a „szók most fájnak e szájnak” stb.), egyszerre idézi a görög ódák és drámai karénekek világát meg az avantgarde nyelvi leleményeit. A Húsvét eléítt azonban nem pusztán az első hetven sorából áll: az első „ívet” egy második követi, amint a nagypéntekre húsvét, a halál iszonyatára a feltámadó élet ünnepe köszönt. Rába György nagyon fontos dologra mutat rá akkor, amikor a vers címét magyarázza, Ez „nem egyszerűen a keletkezés időpontját jelöli, hanem a föltámadás misztériumára utal, ami ezúttal a háborúból sarjadó új élet, a béke értelme. A cím a tulajdonképpeni szöveg szimbolikus előrevetítése.” Babits költői példát keresett arra, hogyan lehet „megfogni a megfoghatatlant”, s ezt Browningnál találta meg. Ugyanakkor eszmei fogódzót is keresett, hogy a gyász és a kétségbeesés mögött ünnepre nyithasson: ezt lelte meg a feltámadás keresztény hitében. A vers második „ívének” harminc sora szabályos strófaszerkezetű. Sorai (a három-három bevezető sortól eltekintve) magyaros, szótagszámláló sorok, egyszerűséget, megnyugvást sugallnak, mintha a Zsoltár gyermekhangra ígéretét hordoznák. A húsvét hangulatát az alleluja szó zendíti meg, ez a rendkívül dallamos héber szókapcsolat, amely a jeruzsálemi templom liturgiájából a keresztény istentiszteletbe is átkerült, s a katolikus templomokban nagyböjtben elhallgat, de húsvétkor annál nagyobb örömmel csendül fel. Hasonlóan húsvétot idéz a harangok említése is: ezek viszont nagycsütörtökön hallgatnak el, hogy nagyszombat délutánján, a feltámadási körmenet alatt újra megszólaljanak. Babits ünnepe népi emlékeket is idéz, egy kicsit profán ünnep, a „bort, búzát” jókívánsággal. Talán nem lakodalmi jellegű azért, mint Rába véli, inkább az aratásra és a szüretre utal, vagy talán halotti tor-* nak is tetszhetik. Mindenesetre nem olyan egyértelműen felszabadult, mint a keresztény húsvét, ahol minden fájdalom egyszerre örvendezésre fordul. Erre az ünnepre még árnyékok vetődnek, azért van szükség a borra, hogy feledést hozzon, azért kell megbocsátani minden elkövetett embertelenséget. Húsvét táján ma is úgy olvashatjuk Babits húsvéti, húsvét előtti versét, mint ami nem pusztán történelmi emlék, nem csak sajátos irodalmi élvezet számunkra. Ma is jó hinni abban, hogy minden haragon, kínon túl az ünnep békét ígér. Talán nem egy-két napra, amíg megint hétköznapok nem következnek utána. Babits Mihály Húsvét előtt S ha kiszakad ajkam, akkor is, e vad, vad március évadán, izgatva belül az izgatott fákkal, a harci márciusi inni való sós vérizü széltől részegen, a felleg alatt, sodrában a szörnyű malomnak: ha szétszakad ajkam, akkor is, ha vérbe lábbad a dallal és magam se hallva a nagy Malom zúgásán át, dalomnak izét a kínnak izén tudnám csak érezni, akkor is — mennyi a vér! — szakadjon a véres ének! Van most dicsérni hó'söket, Istenem! van óriások vak diadalmait zengeni, gépeket, ádáz munkára hűlni borogatott ágyúk izzó torkait: de nem győzelmi ének az énekem, érctalpait a tipró diadalnak nem tisztelem én, sem az önkény pokoli malmát: mert rejtek élet száz szele, március friss vérizgalma nem tűri géphalált zengeni, malmokat; inkább szerelmet, embert, életeket, meg nem alvadt fürge vért: s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is ez inni való sós vérizü szélben, a felleg alatt, sodrában a szörnyű Malomnak, mely trónokat őröl, nemzeteket, százados korlátokat Toppantva tör szét, érczabolát, múltak acél hiteit, s lélekkel a testet, dupla halál vércafatává morzsolva a szűz Hold arcába köpi s egy nemzedéket egy kerékforgása lejárat: én mégsem a gépet énekelem márciusba, most mikor a levegőn, a szél erején érezni nedves izét vérünk nedvének, drága magyar vér italának: nekem, mikor ittam e sós levegőt, kisebzett szájam és a szók most fájnak e szájnak: de ha szétszakad ajkam, akkor is, magyar dal március évadán, szélnek tör a véres ének! Én nem a győztest énekelem, nem a nép-gépet, a vak hőst, kinek minden lépése halál, tekintetétől ájul a szó, kéznyomása szolgaság, hanem azt, aki lesz, akárki, ki először mondja ki azt a szót, ki először el meri mondani, kiáltani, bátor, bátor, azt a varázsszót, százezerek várta, lélekzetadó, szent, embermegváltó, visszaadó, nemzetmegmentő, kapunyitó, szabadító drága szót, hogy elég! hogy elég! elég volt! hogy béke! béke! béke! béke már! Legyen vége már! Aki alszik, aludjon, aki él, az éljen, a szegény hős pihenjen, szegény nép reméljen. Szóljanak a harangok, szóljon alleluja! mire jön új március, viruljunk ki újra! egyik rész a munkára, másik temetésre: adjon isten bort, búzát, bort a feledésre! Ó, béke! béke! legyen béke már! Legyen vége már! Aki halott, megbocsát, ragyog az ég sátra. Testvérek, ha tűi leszünk, sohse nézünk hátra! Ki a bűnös, ne kérdjük, ültessünk virágot, szeressük, és megértsük az egész világot: egyik rész a munkára, másik: temetésre: adjon isten bort, búzát, bort a feledésre!