Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 83. (84.) szám
Kosa Csaba „Serkenj fel mély álmodból... Keresi prédáját e párás térje-Mária Terézia 1760 szeptemberében állítja fel a magyar nemesi testőrséget Bécsben. A parancsnok, a testőrség kapitánya Pálffy Lipót altábornagy. A százhúsz testőrtisztet — mindenki alhadnagy i rangot kap — a vármegyékből válogatják. Minden megye két-két nemes ifjat küldhet Bécsbe. Szállás, testőrlaktanya a császári palota közelében. Tágas, széles folyosókat futtató, kényelmes, ugyanakkor katonás egyszerűséggel berendezett palota. A szobákban rokokó cserépkályhák, a nagyteremben rokokó festmények. Ekkoriban jönnek divatba az udvarban a francia bölcselők, ekkor hódít tért a francia kultúra, az olasz zene és festészet. A királyi palota báljain Haydn zenéje hangzik fel, az udvari könyvtárból, Kollár Ádám főkönyvtárostól kivehetők Rousseau, Diderot, Voltaire könyvei. Nem áll sorban a százhúsz testőr a könyvtár folyosóján, igaz, de akadnak néhányan, akik rendszeresen eljárnak a tékába. Eljár például Báróczi Sándor, akit Erdély, Alsó-Fehér vármegye küldött. Társul hozzá az ugyancsak erdélyi Barcsay Ádám leszármazottja. Könyvszerető ifjú a Szabolcs vármegyéből való Bessenyei Sándor is. Bátyja, Bessenyei Boldizsár már régebben a városban szolgál, s hamarosan megérkezik a tiszaberceli köznemesi kúria _ harmadik szülötte, Bessenyei György is. Persze a testőröknek más dolguk is van, mint az olvasás, a művelődés. Szolgálatot is adnak a királyi család mellett. Mária Terézia gyakran küldi hosszabb útra őket. A főhercegeket, a főhercegnőket kísérik Franciaországba, Itáliába: hadd ismerjék meg a külhont is. Találják fel magukat a társasági életben, mozogjanak otthonosan a mulatságokon. Tanulják meg a nyelveket, a franciát — ezen a nyelven ír leggyakrabban a királynő is —, a latint, a németet. Báróczi, Barcsay, Bessenyei György tanulja is. És olvasnak. Bessenyei, végezve a franciákkal, a franciára fordított Shakespeare-t bújja. Telis-tele vannak hálával a királynő iránt, nélküle nem ismerhetnék meg az európai kultúrát. Később majd Bessenyei György így emlékezik Mária Teréziára: „Külső, belső tulajdonságai magával elragadó szépség, királyi tekintet, személyes méltóság, nyájas elme, érzékeny, szemérmes szív, minden szerencsétlenen való szánakozás, kegyelem, gazdag javadalmazás valának. Tudósokat, vitézeket jutalmazott, magasztalt, kikhez beszélvén, kegyelmének ajánlásai között hozzájok csaknem a hízelkedésig leereszkedett. Az emberi erőtlenség által megesett hibákra szemét lehunyta, nehezen büntetett, örömmel kegyelmezett...” Nyelvtanulás és olvasás — művelődő magyar köznemesség... messze még az idő, hogy Bessenyeiék példáját odahaza kövessék. A magyar irodalom tetszhalott, a magyar nyelvet éppen a nemesség árulja el. Otthon, Magarországon a latin és a német nyelv lassan már fölébe kerekedik a magyarnak. Már a köznemesség is a főnemeseket majmolja. Mária Terézia nem azért hívja a nemesi ifjakat Bécsbe, hogy írjanak, verseljenek. De nem is tiltja az írást. És néhány nemesi testőr írni kezd. Nem francia nyelven, nem németül. A bécsi testőrkaszárnyában egyszer csak tollat ragad Bessenyei György. Lassan már egy évszázada, hogy poéta így zendítette meg a magyar nyelvet: A Tiszának partján virradok meg egyszer, Hol ifjú éltemben jártam sok ezerszer. Az ég boltozatját kékszín táblájával, Tüzesedni láttam napunk sugarával. Zendülnek az erdők sokféle hangokkal, Szólnak madarai a víg vadászokkal. Jajdulnak a kopók, hangzik a kürt messze, Bőgnek az élőfák. faldosott a fejsze. Az halász hajója harsog a vizeken. ken. Veszélyben van ekkoriban a magyar nyelv, mármár végveszélyben. A vármegyék a latint erőltetik, a kor szellemi egyeduralkodói, a jezsuiták szintén a latint és a németet. Sok helyütt az országban, ahol az „új ültetvények”, a telepesek vannak többségben, az ősi nemesi családok is idegen szavakkal keverik a magyart, s előbb-utóbb elcserélik németre, szlovákra. Berzeviczy Gergely, a ké- - sőbbi jfles közgazdász, Szirmay Antal, a későbbi író hat-hét esztendős korában még nem beszél az anyanyelvén. És ha a szüleik nem küldenék őket magyarlakta városokba, felnőttként sem beszélnének. Kivetkezni a nemzetiségükből — valóságos divat ez a főrendűek között. Az előkelőek az év nagyobb részében Bécsben laknak. Csak közel lehessenek az udvarhoz! Gyermekeiket — mintha szégyellni való lenne — tüntetőén nem tanítják magyar nyelvre. A múltra, a történelmi időkre sem kíváncsiak — végtére is ez a história tele van Habsburg-ellenes rebellisekkel... Kivétel csak a félreeső Erdély, ahonnan még a főnemes is nehezen jut el Bécsbe. Nehezen is juthat: ez egykor virágzó fejedelemség most szegény, mint a templom egere, a főnemeseknek sem telik költekezésre. Az új divat — a „náj módi” — itt is megjelenik, mégsem olyan fenyegető tolakodással, mint a Felvidéken vagy a Dunántúlon. Nem véletlen, hogy az erdélyi Barcsay Ábrahám kérdi meg versében: Avagy nem lehet-e nyelvünkön jajgatni, Vagy pedig szeretőt szívesen siratni? ...A közoktatás, a magyarországi tanügy rendezését már nem lehet halogatni. Vetélytársak vannak Éurópában — csak akkor bírja velük a versenyfutást a Habsburg-birodalom, ha nem zárkózik be a régi görög—latin művelődés bástyái mögé. Utat kell nyitni az új ismereteknek. Magyarországon jószerével csak néhány elfalazott dűlőút van. Egyetem? Egyedül Nagyszombaton, a latin nyelv egyeduralmával. Orvosi akadémia? Nincs. Jogakadémia? Az sincs. Középiskolák? Hatvankilencet lehet összeszámlálni. A jezsuita középiskolákkal együtt. Ahol nem a jezsuiták tanítanak, ott a tanári kar piaristákból vagy más szerzethez tartozókból áll. Mindenütt latint tanítanak, reál tárgyakat még elvétve sem. De nem is a közművelődés a célja a középiskolai oktatásnak, hanem a felekezethez való tartozás megerősítése. Nem gondolkodásra késztetik itt a diákot, hanem arra, hogy fogadják el vita nélkül a kész ítéletet. Népiskolák? Mintegy négyezret tartanak nyilván. Ha ugyan többségüket iskolának lehet nevezni. A tanítók? Általában kiszolgált katonák, jó eszű mesteremberek, akik egyúttal kántorkodnak is, gyakran a saját házukban tanítanak, s még jó ha ott. Nem a délelőttönként kihalt falusi kocsmában. Tanítani is csak akkor tanítanak, ha a szülők elengedik a gyermekeiket. Ha nem fogják be házi és mezei munkára. Nem kötelező az iskolába járás. Ezt a helyzetet ismerve bízza meg a királynő Örményi Józsefet és munkatársait a Ratio Educationis kidolgozásával. „A nevelés és az oktatásügy rendszabálya.” Kihirdetik 1777. augusztus 22-én, s ettől a naptól kezdve Magyarországon megnyílnak az elfalazott utak. Még akkor is, ha a Ratio Educationis nem nyújthat azonnali megoldást, csak kísérlet az oktatás megújítására. Mindenesetre a rendelet egységes tantervet ír elő és képzett tanítói, tanári kart. Nyolc tankerületet állítanak fel az országban, nyolc városi székhellyel. Pozsony, Besztercebánya, Győr, Buda, Pécs, Kassa, Ungvár, Nagyvárad. Minden tankerület élére tanügyi főigazgatót és népiskolai tanfelügyelőt állítanak. Mit s hogyan tanítsanak? — ezt természetesen a bécsi elképzelések szerint határozzák. Mária Teréziának nyilván nem az a szándéka, hogy a magyar nyelvű műveltséget fejlessze. Ezt a szabályzatkészítők sem titkolják. Magyarországon hét nyelvet beszélnek — jelentik ki —, a magyar egy közülük. Annyi a joga az iskolában, mint a szlováknak, a szerbnek, a románnak vagy a ruténnak. Annyi joga már nincs, mint a németeknek. Mert a vezető nyelv ezentúl a német. Az a cél, „hogy rövid idő múlva az egész országban elterjedjen és köznyelvvé váljon,” Köznyelvvé és a művelődés „kútfőjévé”. A latin maradhat, csak az egyeduralma szűnik meg. A magyar pedig lassan majd elsorvad magától. Kínálják hát a műveltséget a Habsburgok, de nem hátsó gondolatok nélkül. Még a nagyszombati egyetemet is áthelyezik Budára. Most már lehet egyetemük a magyaroknak — mindegy az, hogy hol felejtik el a nyelvüket, Nagyszombaton vagy a régi fővárosukban... Mégsem válik be a számításuk. Pedig még a tudó és látó magyarok is attól tartanak, hogy beválik. Nekikeseredve mondogatják: „Ami volt, az már elmúlt. A németség mindent feldúlt!” Ez a dúlás nem az embereket, az anyanyelvet pusztítja ki! Korai a kesergés. A nemzetek is lehetnek találékonyak. A magyar az 1700-as esztendők utolsó harmadában az. Hasznosítja a jót, amit Mária Terézia új oktatási rendje ad. Művelődik, okosodik. Ismerkedik a tudományokkal, a művészetekkel, amelyektől eddig elzárták. És miközben művelődik, pallérozódik, arra ébred rá, hogy: az anyanyelv kincs. Minden nemzet a saját nyelvén hozza létre az értékeit. Bessenyei Györgyék is ezt értették meg Bécsben, a királyi palotában forgolódva, a világirodalom alkotásait forgatva. Francia, német, angol írók döbbentik rá a testőr-írókat, hogy „Nagyon megszűkültünk magyarság dolgában.” És kiadják a jelszót: kiemelni a magyar nyelv ..drága gyöngyszemeit vastag szemetes porából.,. Kiemelni a feledésből a múlt nagy alakjait. A spártai királyról, Ágisról ír verses játékot Bessenyei György, de megírja Bécsben Hunyadi László tragédiáját is. Mikor emlegette magyar író utoljára a hős Hunyadiakat? És ennek az írónak pártfogói is vannak, a királynő közvetlen közelében. Nélkülük aligha írhatna. Segítő őt Grass Frigyesné bárónő, Mária Terézia udvarhölgye, segíti Nicky Kristóf, a királynő titkos tanácsosa. Végül még Mária Terézia is támogatja! Mi több, Bessenyei, Báróczi Sándor, Barcsay Ábrahám — a nemesi testőrök — nincsenek egyedül. Egyszer csak jelentkezik egy huszár őrmester, Kónyi János, aki lefordította franciából az Erkölcsi meséket. Jelentkezik vidéki kúriájából egy nyugdíjas tábornok, Orczy Lőrinc. Annak idején Hadik Andrással sarcolta Berlint, most verseket ír. Jó verseket, mestere a nyelvnek. Egy kapitány, gróf Teleki Ádám Corneilletől fordítja magyarra a Cidet. És közben megítéli, megveti azt, aki tagadja a magyarságát. Nem lehet, hogy valaki, aki itt született: „a maga nyelvét ne tudja, vagy ha tudja is, de semmit szépnek és jónak ne állítson. valami magyartól vagy magyarul készíttetett.” Pozsonyban egy nagykőrösi iskolaigazgató — Losonczy István — verses történelem- és földrajzkönyvét nyomtatják ki: „Hármas kistükör, mely a szent históriát, Magyarországot és Erdélyországot annak földével, polgári állapotával és históriájával... a nemes tanulóknak summásan és világosan előadja és kimutatja.” Jelentkeznek a paptanárok, a szerzetesek. Ä kassai professzor, Baráti Szabó Dávid. Az egykori jezsuita. Hazafias verseket ír ő is. Éppen úgy, mint Révai Miklós, a piarista paptanár, vagy a pálos rendi Kreskay Imre. És az ugyancsak pálos rendi Ányos Pál, aki arról vall. hogy nem bír felhevült szívével: A Magyar íróknak gyullaszt serénysége. Kik tollával újul nyelvünk ékessége. Hidd el, alig hittem szikrázó szememnek, Midőn fényét láttam született nyelvemnek. A volt jezsuita, Baráti Szabó Dávid a magyar ifjúságot ébreszti: Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz. Bessenyei pedig megírja a Magyarság-ot: „Akkor fog a magyar nyelv hazánkbul kihalni, amikor a magyar parasztaszszonyok... megszűnnek magyarul beszélni. Míg pedig a magyar parasztasszonyok magyarul fognak beszélni, addig az uraknak sem lehet a magyarságot elfelejteni.” A dátum: 1778. Bessenyei György körül gyülekeznek a Hazafiúi Magyar Társaság tagjai. (* Részletek az író Félhold és kétfejű sas című könyvéből, amely a könyvhéten jelenik meg a Tankönyvkiadónál.)