Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-09 / 83. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP ÜNNEP ELŐTT 1993. ÁPRILIS 9.. PÉNTEK 9 Semmi köze a munkásmozgalomhoz Szép vecsési szokás a húsvéti tojásfutás A húsvét immár kétezer éve a keresztények legnagyobb ünnepe, amelyen Jézus Krisztus feltámadását ünnepli szinte az egész világ. Az ünnephez kapcsolódó szokások, vallásos szertartások már jóval a húsvét előtt: nagyböjt idején kezdetüket veszik. Ezek a szokások tájegységenként, az ott élő népcsoportonként, felekezeti hovatartozásként eltérőek. Egy azonban közös bennük: a feltámadott Krisztusnak örvendeznek, amit a református énekeskönyv 185. dicséretéből így énekelnek a hívek: „Krisztus feltámadott, kit halál elragadott. Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, aleluja.” A katolikusok feltámadási körmenettel és ehhez illő külsőségekkel, vallási szokásokkal emlékeznek e nagy ünnepen. A néprajzi kutatások szerint ugyanakkor — felekezeti különbségek nélkül — a húsvét a tavasz köszöntése is, amikor az étrend a nagyböjt elmúltával meglehetősen sajátosan alakul. A locsolási és hímeskészítési szokások pedig több száz éve természetes kísérői a húsvéti ünneplésnek. A hímest ősidők óta kékre, zöldre, pirosra, hagymalevélszínűre, pingáltra, s ki tudja még milyenre festik. Különösen a kedvesnek, udvarlónak festettek szép húsvéti tojásokat a leányok. S bár a húsvéti versikében a gyerekek még mindig azt mondják: „hol a tojás, piros tojás, tarisznyámba várom”, azonban ennek a piros tojásnak egyáltalán semmilyen köze sincs a munkásmozgalomhoz. Voltak azonban Vecsésen is, a monori járásban is, akik a híres vecsési tojásfutásnál pirosra festett utolsó tojás hagyományát a Tanácsköztársaságra, a kommunista mozgalom piros színeire vezették vissza, aminek nemhogy a fele sem igaz, de az égvilágon semmi igazságtartalma sincs. A járási lap 1978. március 26-ai számában egy vecsési tollforgató azt bátorkodta írni, hogy 1919-ben az I. világháborúból ittmaradt németajkú lengyelektől vették át a svábok a tojásfutás szokását, sőt a „Fejezetek a monori járás munkásmozgalmának történetéből” című könyvet citálva az egész szokást — a mindent megszépíteni akaró ideológia nyomán — munkásmozgalminak tünteti fel. A két utolsó tojás pirosra festését pedig — mit sem törődve az ősi szokásokkal — a tanácsköztársasági színekre vezeti viszsza. Állítólag emiatt az 1920-as években a csendőrök betiltották volna Vecsésen a tojásfutást. Erről csak annyit: így keletkeznek a téveszmék, a minden valóságalapot nélkülöző állegendák. Népszokásokat ugyanis nem lehet csak úgy egyszerűen diktatórikusán betiltani, de még elő se írni, hogy az új országhatárok miatt elcsatolt magyar területeken, vagy éppen Vecsésen egy adott időponttól másként ünnepeljék a húsvétot. Szerencsére a határon inneni és túli magyarság, a velük együtt élő népek, nemzetiségek nem törődtek az ideológiai sugallattal, s megtartották szokásaikat. Igaz, a szokásrendszer — mint a vallásos hit is — sajnálatosan megkopott, számottevően átalakult. Ehhez a „vas és acél országa”, de leginkább az erőszakos tsz-esítés és a nyomában átalakult paraszti életmód megváltozása adott lendületet. Öröm azonban, hogy ma is festenek hímest, főzik a húsvéti sonkát, s tájegységenként eltérő mértékben nemcsak a kisebb fiúk, de még a legények, családos férfiak is részt vesznek a locsolkodásban anélkül, hogy a munkásmozgalmi célokról valamit is tudnának. Sőt újabban a legtöbb munkahelyen is meglocsolják a kolléganőket, és még hímest is kapnak egynémely helyen. S nemcsak pirosat! Az idei húsvéton, úgy hírlik, ismét nagy előkészületek vannak a vecsési tojásfutás megtartására a Krakóban, az új Gazdakörben, a Jókai utcában. A különböző generációk, sőt az aszszonyok és az idősebb nemzedék is fogadkozik. hogy ekkora murit még nem látott Vecsés. Már zenekart is fogadtak a szervezők, s úgy tudni, hogy a tojásfelajánlások is megkezdődtek. Az eddigi ismereteim szerint a Kárpát-medencében egyedülálló vecsési tojásfutás tehát továbbra is szolgálja főként a helyi nemzetiségiek, a velük együttélő magyarok közösségi életének gazdagítását, néprajzi, kulturális értékeinek megőrzését és ápolását is. A következőkben a vecsési svábok tojásfutási szokásait szeretném feleleveníteni idős vecsésiek és mások visszaemlékezései alapján. A szokás néprajzi feldolgozása mellett igyekszem kitekinteni a századfordulót követő Vecsés társadalmára is. Pontos, megbízható információk a tojásfutás húsvéti szokás kezdeteiről nincsenek. Tény azonban, hogy Kővári (Keller) Ádám — közismert vecsési zenész — nagymamája, aki 1858-ban született, sokat mesélt az unokáknak a boldog békeidőkben, vagyis a kiegyezés körüli években már nagy népünnepélynek számító vecsési tojásfutásokról. Valószínű, hogy az országban egyedülálló népszokás Felső-Ausztriából került hozzánk Vecsés 1786. évi újratelepítését követő évtizedekben. A tojásfutásokat többnyire a falu italboltjai, kocsmái előtt, s legtöbbször éppen a nagyobb bevétel reményében, a kocsmáros kezdeményezésére a nagyobb fiúkból, huszonéves legényekből verbuválódott rendezőség szervezte. Ezek többnyire a falusi, krakói sváb és a közéjük fokozatosan betelepült felvidéki, erdélyi parasztgazdák fiai voltak, akik általában az adott kocsmák törzsvendégeinek számítottak. Az akkori kocsmán azonban nem szabad a mai értelemben vett, kizárólag italárusításra szűkített eladóhelyeket érteni. Ugyanis az egykori Czifra-csárda, majd későbbi utódai még jó ideig vendégfogadói — az italárusítás mellett tehát szálláslehetőséget, étkezési — alkalmakat is kínáltak az út vándorainak és a helybelieknek is. A századfordulón, még inkább az I. világháború után a vecsési egyházi egyesületek, körök mellett a nagyobb kocsmák a közszórakoztatást, sőt a kulturális élet fellendítését is segítették. Valójában a tojásfutás is a kulturális élet, a helyi néphagyomány részét képezte, s szerencsére képezi még ma is. Moravecz Ferenc 96 éves, idős vecsési, Andrássy-telepi fuvaros e gyűjtés idején még emlékezett rá, hogy az I. világháború előtt szinte minden kocsma előtt vasárnap délután a tucatnyi vecsési zenekar adott térzenét, s csalogatták a vendégeket az esti bálokba. Ez egyben a fiatalok nehéz hétközbeni munkája után csaknem az egyetlen szórakozási, ismerkedési lehetőség volt. Később, a két háború közötti időben fellendült gazdag vecsési színjátszás megteremtésében a helyi egyházak, népiskolák, egyletek mellett egy-egy kocsma és a Gazdakör is sokat segített. Ha ma valaki egy vecsési italboltban irodalmi délutánt, színjátszó estet akarna szervezni, vagy könyvet kérne olvasásra, bizonyára furcsán néznének rá a vendéglősök. Akkor — egyéb szórakozási lehetőség híján — ez természetes dolog volt. Sőt némely kocsmának olvasóköre, egylete is volt, és könyvet is kölcsönöztek. Akkor nemcsak a mindenáron való mértéktelen alkoholizálás miatt mentek tehát a kocsmába az emberek. A II. világháború előtt a Fő utcán a mai falusi (1. sz.) iskola tortatermének helyén álló Leimeter-féle kocsma, az abban vagy előtte az utcán játszó katonazenekarok vonzották a nézőket. Nem messze, ugyancsak a Fő utcán, a mai Halászkert-vendéglő helyén Darula Lizi néni kocsmája (egy ideig Sziedlkocsma) és az ott játszó Tagscherer zenekar kellette választékos dallamaival magát. A Jókai utcában a Kauremszki-kocsma állt, ami később „Kóbi”-féle italboltként lett ismert. Ez volt akkor a főként sváb Ófalu legfontosabb szórakoztatási központja a régi (háborúban megsemmisült) kultúrház mellett. Itt Hackl Tóni zenekara játszott rendszerint a táncos alkalmakon. A Ferenc utcában a Geringer-féle kocsma Schiller Mihály sramlizenekarától volt hangos. A Fő utcán még említést érdemel a Szopper-féle italbolt, a Telepi úton pedig a Téhölyvendéglő (ma művelődési ház), de egyikben sem voltak húsvéti mulatságok. A Téhöly-vendéglő amúgy is távol esett a svábok által lakott Falutól és Krakótól. Kertekalján a Szép utcában a Brunner-féle italbolt volt a búfelejtő, ahol a Brinner-trió jazz-zenével szórakoztatta a vendégeket. Ez a kocsma főként a borgőzös verekedésekről lett inkább nevezetes. A Krakó (Krokauer) nevű településrész telkeit a múlt század közepén parcellázták, azonban ott még az I. világháború után is csupán a Ferenc utca volt jobban kiépülve, a Mátyás utcában pedig csak itt-ott volt egy-egy ház. A ottani, későbbi híres kocsma: a Kátai-féle italbolt azonban majd csak a háború utáni években létesült. A front után a régi Gazdakör is fontos szerepet kapott, ahol előbb Szieber (Szegedi) Tóni és zenekara, majd Kővári (Keller) Ádám és fúvószenekara játszotta a talpalávalól. A II. világháború előtt a Krakóban élő, szokásaikat, hagyományaikat hűségesen ápoló, időközben azonban fokozatosan keveredő lakosság főként a Leimeter- és a Darula Lizi-féle kocsmák törzsvendége volt. Mivel azonban e két kocsmában nem volt minden vasárnap táncmulatság, a krakóiak a Szép utcai Brunner-kocsmában is otthon érezték magukat. Itt minden vasárnap össztánc volt, minden húsvét másnapján locsolóbált rendeztek, tojásfutást azonban itt nem szerveztek. A sváb fiúk az üllői, Halom-pusztai juhállási — többnyire cseléd —- fiúkkal egy-egy lány miatt vagy csak azért, mert idegenek voltak, ölre mentek a Brunner-kocsmában, sőt olykor a bicska is főszerephez jutott. Kővári Ádám emlékei szerint, ha egy lányt kétszer lekért egy üllői vagy halomi fiú, a svábok székkel leütötték a lámpát, és a sötétben csépelték az idegeneket. A verekedés sokszor csak akkor maradt abba, ha a csendőrök szuronya, kakastolla megjelent az ablak alatt. Akkor azonban valami hasonló történt, mint amikor a kotlós jelez a csibéinek a vércseveszély idején, s elszeleltek a fő verekedők. Az előbbi kitérőre azért szántam néhány mondatot, hogy a vecsési szokásokban is könnyebben eligazodjunk. Ugyanis a tojásfutást sem rendezték minden kocsma előtt. Egy-egy húsvét hétfő délután általában 4-5 helyen tartották ezeket a rendezvényeket. Minden kocsmáros a törzsvendégeiből 10-15 fős rendezőgárdát alakított, tagjai a bálok mellett a tojásfutások szervezői is voltak. Fizetségük az volt, hogy belépődíjat nem fizettek, és a rendezvény másnapján a kocsmáros számlájára ingyen ehettek és ihattak, természetesen megfelelő mértékkel. A tojásfutás szervezése már hetekkel húsvét előtt elkezdődött. Olykor a mezei munka közben, ebédnél vagy a Lanyi-tavi lófürösztésnél, a virágvasárnapi, nagypénteki miséken tanácskozták meg a fiatalok a tennivalókat. Mindenekelőtt a kocsmárossal egyeztették a báli belépődíjat, és rezesbandát fogadtak. Még a 20-as évek elején is külön szereztek egy mókamestert, aki a közönség szórakoztatásáról gondoskodott a maskarákkal együtt. A maskarák többnyire csak farsang idején, de az idős vecsésiek szerint a régebbi tojásfutásokon is rendszeresen megjelentek. A háború utáni húsvét másnapi rendezvényeken már csak ritkábban mókáztak. Ezek többnyire a felismerhetetlenségig összemaszatolt, összekormozott férfiak voltak, akik cigányasszonyt, terhes asszonyt, kövér feleség mellett vézna férjet, kancsal vagy ferde csípejű feleség mellett bárgyú, nagyothalló, pontosabban mindent félrehalló házastársat vagy bolondos házaspárt alakítottak, és olykor nyomdafestéket is alig tűrő mutatványokkal szórakoztatták a hatalmas nézősereget. Egyébként a tojásfutások hagyományai, műsorai, külsőségei olykor az egymáshoz közeli kocsmáknál is eltérőek voltak. Az alapgondolat: a versengve szórakoztatás szándéka, a nemzetiségi tudat erősítése azonban közös volt valamennyiben. Külön gondoskodtak a szervezők tojásfelelősökről, s itt néhány dolgot érdemes megjegyezni. Az I. világháborút követő években olykor már virágvasámap — tehát a húsvét előtti vasárnap — szekérre ültek a baráti társaságok legényei és sorra járták a falu, a Krakó főként sváb családjait. Mások szerint többnyire nagypéntektől, újabban azonban már csak az ünnep alatt gyűjtötték a legények a főzetlen, nyers tojásokat. Olykor azonban a záptojást vagy a kotló alól kikerült tojást is odaadták a gyűjtőknek a hecc kedvéért. Természetesen a tojásgyűjtő legények csak a lányos házakhoz mentek, azok közül is elsősorban a baráti társaság legényeinek kedveseihez, legfeljebb azok barátnőihez, akik általában 2—10 tojást adtak a jókora szakasztó- vagy vesszőkosárba. Ha valamelyik lányos háznál gyűjtöttek a legények és nem tudtak nekik tojást adni, az, főként a Krakóban, szégyennek számított. Mégse igen éreztették a lányokkal, mert a nincs mindenütt a legnagyobb úr volt már akkor is — mondták az idős adatközlők. Ez a gyűjtés azután húsvét másnapján is folytatódott. mert egy tojásfutáshoz általában 300—320 tojás kellett. S ha nem gyűjtöttek eleget, a rendezőknek kellett a zsebbe nyúlni és megvásárolni a hiányzó tojásokat. Mivel tojásfutást rendszerint a Krauremszki- (Kóbi), a Darula Lizi- és a Leimeter-féle kocsmák előtt, majd a II. világháború után a régi Gazdakörnél és főként a Kátai-féle krakói kocsmánál tartottak, bizony ügyeskedni kellett, hogy a népszokáshoz szükséges tojásdarabszám, vagyis az Eierlaufen (svábosan: Árlaufen) alapfeltétele a konkurencia mellett biztosított legyen. Aztán voltak, akik a pántlikás, gumikerekes stráfról (kocsiról), a vízzel telt kádról (hordóról, dézsáról), az érintett útszakasz lezárásáról, az utca feldíszítéséről, a „versenypálya” előkészítéséről, s természetesen a tojáfutásban főszerepet játszó csapatokról gondoskodtak. Az útlezárásra többnyire a Fő út menti kocsmáknál a folyamatosan növekvő közúti forgalom, majd a nagyközséget átszelő 4. sz. út szélesítése, a tojásfutáshoz túl keskenyre zsugorodott hely miatt volt szükség. Ä Leimeter-féle kocsma előtti tojásfutást ezért már a két háború között is a Fő utca temető felöli oldalán, az egykori piactéren rendezték. A régi piacteret a sváb parasztgazdák fiai előre felboronálták, rendbe tették, előkészítették, s itt volt a nagy versengés. Akik ott győztek, azoknak a tekintélye a falusi lányok előtt is megnövekedett. Érdemes megjegyezni, hogy a rendezők-(szervezők) az 5-10 tagú versenyző csapatot szándékosan úgy választották ki, hogy a nézősereget már a külső megjelenés önmagában is szórakoztassa. így kerültek a csapatba a kövérek, a soványok, a járáshibások, s főként azok, akikről már az előző évekből tudták, hogy a neveltetéssel, mókázzással még a könnyeket is kicsalják a nézők szemeiből. Ebben a maskarák is segítségükre voltak, s olykor nem lehetett tudni: a versenyzők mókázásától vagy a maskarák adomáitól visítanak az eladó lányok, a tojásfutásnál nézelődő falu apraja-nagyja. (Csak megjegyzem: akik jó nevettetők voltak, azokat olykor a sváb lagzikba is meghívták ilyen megbízatásokkal, sőt ma is meghívják, hogy lehetetlennél lehetetlenebb ötleteikkel szórakoztassák, „megfektessék” a násznépet.) Valójában a húsvét másnapi tojásfutási vigalom egy sajátos tavaszköszöntés volt, amikor a parasztok amúgy is ráértek, s később a fővárosi ipari üzemekben, gyárakban munkát vállaló vecsési emberek, családtagok is csatlakozni tudtak hozzájuk. Meg aztán a hosszú, a vallás által szigorúra méretezett nagyböjt után valóban örömmel, vigalommal, mulatsággal lehetett a feltámadást, a tavasz igazi beköszöntését üdvözölni. S ehhez az egész esemény alatt a felfogadott zenekar húzta — pontosabban fújta — a polkát, keringőt, a szép indulókat. A tojásfutásnál tehát rosszkedvű embert aligha lehetett látni. Egy időre mindenki elfeledte a szegénységet, a gondokat, a nehéz munkát, s felszabadultan ünnepeltek az emberek. Orosz Károly
