Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-06 / 55. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. MÁRCIUS 6., SZOMBAT HAZA-TALALO * HAZA-TALALO Idegen csillagok alatt. Emigráns író a magyar nemesek „...Tudom, hogy egyszer majd olyan érdekes iesz Ma­gyarországon az emigrációs irodalom, mint a németeké volt a második világháború után. Akkor mi leszünk az egzotikum; hogy hogyan viselkedtünk mi, volt katonatisz­tek, árja párják, grófok és parasztok a menekülttáborok­ban, a hajófenéken és aztán az idegen csillagok alatt.” Domahidy András, Ausztrá­liában élő magyar író mond­ta ezeket a mondatokat 1986-ban, akkor, amikor mindez tettnek számított. Első könyvének hazai be­mutatójára akkor nemcsak megérkezett Magyarország­ra negyven év után először, hanem egyben beérkezett a magyar irodalomba is. Az ünnepi könyvhétre jött, a „ Vénasszonyok nyara" c. regényét dedikálta és őt ün­nepelte a főváros, olvasói­nak nagy tábora. A fiatal jogász, az ameri­kai fogságot is megjárt Do­mahidy, szatmári földbirto­kos, 1949-ben kényszerült emigrációba, pontosan ke­rek száz évvel később, mint dédapja, gróf Teleky Sán­dor, a negyvennyolcas sza­badságharc honvéd ezrede­se, Petőfi barátja. (A költő kohói kastélyában vendéges­kedett.) A különös párhu­zam felvillant az emberben egy nagy igazságot, amit 1986-ban leírni nem lehe­tett, nevezetesen, hogy olyan kiváló, értékes embe­reknek is el kellett hagyniuk az országot 1949-ben, mint a világosi fegyverletétel után 1849-ben. Az íróval az egykor elkezdett beszélge­tést természetesen ott folytat­tuk, ahol abbahagytuk. Emigráció és földi mása — Mi. egészen véletlenül együtt hajóztunk be Ausztrá­liába Radvánszky Jánossal (a felvidéki Radványból), Si- monyi Dénessel (a nógrádi Simonyiak közül való), a zemplényi Majláthékkal és Purglyékkal — Horthy Mik­lós kormányzó feleségének rokonaival. Később is ösz- sze-összejöttünk fehér asztal mellett, mert ennek a társa­ságnak Perthben jelölték ki a letelepedési helyét. Aláírat­tak velünk egy kötelez­vényt, miszerint két évig csak fizikai munkát végezhe­tünk. Az emigrációs sajtó­ból persze figyelemmel kí­sértük az otthoni eseménye­ket, s a hazai kiadványok is eljutottak hozzánk. Tehát tudtuk pontosan, hogy mi­lyen hamis képet festenek ró­lunk odahaza. Egyszer azt mondta Radvánszky János: Mi most még tudjuk, és csak mi tudjuk igazán, miért is hagytuk ott a hazát, a tá­jat, a várost, a kedves arco­kat; még elevenen él ben­nünk minden, de mi lesz tíz­húsz év múlva?! Hogyan is cicomázza föl a tényeket az emlékezés, a hazavágyó nosztalgia?! Kihívás lett számomra ez a mondat és ekkor, 1952-ben írni kezdtem. Itt­hon soha tollat nem fogtam volna, mert annál alázato­sabb vagyok és nyomasztot­tak a nagy árnyékok: Krúdy Gyula, Márai Sándor, a fran­ciák és az angolok... írtam tehát ostyasütő munkásként, hivatalnokként, könyvtáros­ként; írtam tíz éven át az első regényemet, abban a biztos hitben, hogy majd esetleg száz év múlva egy szorgalmas filosz fölfedezi a kéziratot, valahol a Széché­nyi Könyvtár egyik raktárá­nak mélyén... Mensáros például miniszter... Mindannyian megálltuk a helyünket. A fizikai munka után egyetemre ment, aki­nek nem volt végzettsége, vagy nem fejezhette be ott­hon a tanulmányait. Sőt, egy időben kilencen tanítottunk a különböző helyi egyeteme­ken, egyszerű előadói vagy professzori minőségben. Erőt adott, hogy már a mene­külésünk elején Bécsben hal­lottuk. hogy a magyar arisz­tokraták, földbirtokosok kö­zül sokan remekül boldogul­nak Nyugaton s a nagyvilág­ban. Persze többen fűbe ha­raptak, s akadtak olyanok is, akik meghasonlottak, és a bolondok házába kerültek. Vagy megmaradtak keserű embernek és sosem tudtak a fizikai munkából kikecme­regni. Azonban nem ez volt Domahidy András a jellemző. Akik értették a nagygazdaságot, vagy diplo­ma volt a zsebükben, bizto­san föltornázták magukat. Majláth Józsi például mi­niszteri tanácsos lett, többen egyetemi tanárként, vezető könyvtárosként mentek nyugdíjba. Mensáros Andor pedig miniszter lett, az első bevándorló miniszter Auszt­rália történetében. (O Mensá­ros Lászlónak, a most el­hunyt kitűnő színészünknek az unokaöccse volt.) A gondolat, hogy esetleg véglegesen hazajöjjünk, föl­hely tállásáról merült bennem is mostaná­ban, de elvetettük. Nem tu­dom, hogyan is volt Mikes­nél, de minálunk úgy ala­kult, hogy hozzánk édese­den Rodostó... Én kiírhat­tam magamból a szenvedése­ket. Még hálás is lehetek a sorsnak, mert azzal, hogy el kellett mennem, az életem érdekesebb lett. Ha gazdál­kodnék a nyolcszáz holdon — mert tegyük föl, nem vál­tozik a helyzet —, a kandal­ló mellett tűnődnék vala­min, no és persze, olvasnék is. Lehetett volna boldog élet az is, de kihívás nélkül. A Telekyek is feleltek negy­vennyolcban a nagy kihívás­ra... Rendhagyó, hogy író lettem, s már a negyedik könyvem jelenik meg itt­hon, de mentségemre szol­gál, hogy mindig rengeteget olvastam; már tizenhét éve­sen Proustot, majd Maupas­sant-t és az angolokat. Aldo- us Huxley A végzet bábjáté­ka című regénye talán végze­tes hatással volt rám. Ebben a regénybeli íróról azt mond­ja valaki; mindent úgy néz, úgy fogad és úgy él át, hogy egyszer majd fölhasználja a következő regényében. Ta­lán tudat alatt így néztem én is a világot?... Már az sem fáj... Sokan hihetetlennek tartják, hogy létrehoztam távol a ha­zától a sajátos stílust... Néz­ze! Én Arany János földjén születtem, Bihar és Szatmár az én pátriám, minden nyara­mat és minden karácsonyo­mat ezen a vidéken töltöt­tem a családom körében... Errefelé az emberek szépen beszélnek. Ha hazamegyek, ma is egy nap múlva már át­veszem azt a hanglejtést... Emlékszem, keresztapámnál Lázáriban, ha valamit nem tudtunk pontosan — azt pél­dául, hogy „fel” vagy „felfe­lé” —, a helyes kifejezésért szalasztott a könyvespol­choz: „Hozd csak ide Arany Jánost, majd megmondja O!” ...Lázári Nagy Béla, édesanyám ifjabb testvére volt, akinek a birtokát én örököltem volna, ha nem csatolják Romániához Szat­már megyének ezt a részét. Persze, akkor is elvették vol­na — mint tudjuk —, ha ma­gyar terület marad. Mint ahogyan Szamosangyalost is elvették, amit Miklós öcsém örökölt. Persze nekem, ha hiszi, ha nem, ez már nem fáj... Már az, hogy nem lettem földbirtokos... A legna­gyobb örömet az jelenti, ha itthon könyvvel jelentkezhe- tem, mert: csak mi tudjuk, hogyan viselkedtünk mi, ka­tonatisztek, árja párják, gró­fok és parasztok az idegen csillagok alatt... Ennyi az írói monológ; ta­lán mibennünk folytatódik. Ónody Éva SEPSISreNTOÍrtROY 1533. FEBRUÁR 26. 621. SZÁM . ■í/abadóiuvilnshnn 20 LGJ FJfifltvtfkn.-k 19 LFJ PÉNTEK Egy népújság Háromszékről Huszonöt évvel ezelőtt, egy lélegzetnyi szabadabb leve­gővétel idején lap született Háromszéken. Most, mind-, járt farsang farka után az ott­honmaradottaknak kedvük kerekedett koccintani a ne­gyedszázados évfordulón. Az újságírósors alakulására is jellemző, hogy a tizenki­lenc helybéli lapszerkesztő­nek, újságírónak és másféle lapcsinálónak közel harminc kisvárosi-nagyvárosi címre kellett postázni a meghívóle­veleket. Budapesten Csíki László, Czegő Zoltán, Vári Attila és Vörös Előd volt a címzett; Bortnyik György, Tömöry Péter és Tömöry Géza Németországban ve­hette kézhez a Háromszék cégjelzéses borítékját. A kiemelt nevek az ott­hon élőké mellé illesztve azt is jelzik, hogy a hatvannyol­cas romániai megyésítés utá­ni időkben, Király Károly kurta háromszéki „királysá­gának” hónapjaiban a tolifor­gatók fiatal csapatai sereglet­tek vidéki vívódásaik színte­reiről Sepsiszentgyörgyre, hogy lapot csináljanak, a kul­túra, a magyar közművelő­dés más sávjain legyenek szószólói a magyarságnak, s alkotói a magyarságtudat­nak. Ez viszont azzal is járt, hogy már a kezdet kezdetén nem egy tájlap született, ha­nem az erdélyi régió tágabb terein is ismert és becsült néplap, amelyet a diktatúra keményedé esztendei sem tudtak egészében lényaló szolgává alacsonyítani. Akik pedig külső-belső kényszer miatt eltávoztak, azok is vitték magukkal az itthon idegeikbe ivódott kül­detéstudatot, elhurcolták in­nét az emésztő honvágyat, a társkeresés itthoni igényét is. Ez is az oka-foka annak, hogy úttalan utakon vergőd­ve is itthon termettek erre a koccintóra, mert itt is, ott is vallani kell, miszerint élhet valaki folyamatosan idegen­ben és másutt, úgy is haszná­ra és épülésére lehet az övéi­nek, amiképpen élhet otthon is száz esztendeig, és ott is árthat. Az itthoniak, nyilván inkább az ártalmak elkerge- tésére vállalkoztak, különö­sen azóta, hogy az „öreg” Megyei Tükör ’89 decembe­rében fejlécére tűzte a Há­romszék nevet, színéül vá­lasztotta az addig (nyomdák­ból is) száműzött zöldet, az erdélyi reménység színét, és súlyos anyagi terheket meg kockázatot is vállalva rész­vénytársaságot és alapít­ványt hozott létre, és min­den állami támogatástól (és elvárástól) függetlenítette magát. Ez kis pénzzel, de egy néplap szerkesztéséhez elengedhetetlen erkölcsi tő­kével, sok hitellel nem, de hitelességgel társul. A férfi­korba jutott lap erre koccin­tott azon az estén. Sylvester Lajos *Sylvester Lajos erdélyi köz­író. Több éven át a sepsi­szentgyörgyi székely szín­ház igazgatója. Nevéhez fű­ződik többek között a Sepsi- szentgyörgyön elindított or­szágos színházfesztivál gon­dolata, valamint a Tamási Áron-színművek következe­tes műsorra tűzése. Nemrég Szentendrén találkoztunk vé­le, ahová csángó-székely tán­cosokat kísért el egy régi far­sangi csángó-bálra. (A szerk.) Vagyont érő kolibrik Érdemes volt kilátogatnia egy amerikai turis­tának a bristoli bolhapiacra, ugyanis fillére­kért jutott hozzá egy kisebb vagyont érő mű­tárgyhoz. Az illető az autók csomagtartójából kínált árukat szemlélve fölfigyelt egy kisméretű, ra­gyogó színekkel festett képre, amely kolibri­kat ábrázolt. A festmény valahonnan ismerős­nek tűnt neki, így habozás nélkül leszurkolta a vételárat: két egész fontot. A képről később egy becsüse megállapítot­ta, hogy az nem más, mint Martin Johnson múlt századi amerikai festő „Rubin torkok al- mavirágokkal” című alkotása. Johnson egyik kedvenc témája volt a kolibrimadár. A becsüs véleménye szerint a festmény valódi értéke 34 ezer font. Koncert Budakeszin A XVI. kerületi zeneiskola tanárai rendeznek koncertet szombaton este öt órakor a budake­szi Erkel Ferenc Művelődési Házban. Prog­ramjukon a Grieg-év jegyében a zeneszerző három művét is megszólaltatják. Az esemé­nyen díszvendégként részt vesz a norvég nagykövet és a kulturális attasé. Tulok András fotókiállítása Tulok András Budaörsön élő fotóművész 3rd Di­mension című kiállítása tegnap nyílt meg a Gaz­dagréti Közösségi Ház galériájában. A Tavaszi Fesztivál keretében rendezett tárlatot március 31-éig tart nyitva. A művész minden pénteken 14-18 óráig személyesen fogadja látogatóit.

Next

/
Thumbnails
Contents