Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-30 / 74. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. MÁRCIUS 30:. KEDD Rút visszavonás tüze Bűn-e kereszténynek és magyarnak lenni? Quo, quo scelesti ruitis? (Horatius) Mintha valahol a mélyben volna valamiféle összefüggés a vasúti átjárók megszaporodott karamboljai és a hazai politikai spektrumok kétségtelen polarizálódási tendenciái között. Az előbbieket a gépkocsiban ülők türelmetlensége okozza, az utóbbiakat pedig ugyanaz, nagyobb dimenzióban: egy társadalmi méretű türelmetlenség. Egymásra torlódnak az ütközések, de nem a megszokott parlamenti párt- lemeztektonika érintkező-, illetve törésvonalain. A fő törésvonal ebben a pillanatban a nemzeti centrumon belül húzódik, melyről leválóban van egy magát magyar úf-ként meghatározó tömb. A leváló tömbön belül kirajzolódik egy mellékrianás. A vulkáni tevékenység súlypontja a társadalmi szférára helyeződött át; kisebbfajta szökőárt indított el egy népi-nemzeti extraparlamentáris sereglés Kisújszálláson, s még ennél is nagyobb szökőár indult — szokatlan nyersességgel — az izraelita hitfelekezeten belülről. Eközben morajlik a föld a helyüket kereső szántóföldi mesgyék alatt. Ez már nem az a nép, amely nem ment el szavazni az időközi választásokon. Ez már életjeleket ad magáról, akkor is, ha ezek az életjelek sokszor közel járnak ahhoz, hogy halálosak legyenek. Magyarország kezd magyar országgá válni — noha nem abban az értelemben, ahogyan mi, „kisújszállásiak” szeretnék. Abban az értelemben, hogy a Prokrüsztész-ágyban töltött negyven év zsibbadtsága után kezdünk önmagunk lenni — legalábbis a meghasonlásbán. Magyarország politikai térképe kezd kirajzolódni a hagyományos politikaiszellemi régiók határai mentén. Ez jó, mert élünk. S ez nem jó, mert ahogyan visszatér ereinkbe vér, visszatérnek az életveszélyek is, melyeket magunkban hordozunk. Lehet, hogy átszakítjuk a sorompókat, s addig rohanunk át tilosban a történelem vágányain, míg újabb csattanás tör újabb pozdorjává? Hány életo- dadobásunk van még? Számunkra ez az élet? Ez nyugtat meg afelől, hogy újra önmagunk vagyunk? * A Pesti Hírlap kezd kormánylap lenni (hála Istennek, mert ez nem Anglia és nem USA, ez Magyarország, a maga egész letagadhatatlan történelmével, és Magyarországon kell kormánylap, és kell ellenzéki lap, és minden irányzatnak kell hogy legyen lapja, és független lap is kell, de tízszeres felelősséggel), s két nap egymásután — nem első oldalon, de — ezzel a hatalmas, kétkolumnás címmel jelenik meg: „Csurka István a politikai hatalom megragadására készült és készül.” Ostrakis- mos előkészítése az agorán, s aki bejelenti, akinek a szövegéből ezt kiemelték, a miniszterelnök maga. Riadó. Egy író veszélyezteti a demokráciát, miként negyven éven át írók veszélyeztették a szocializmust. Kiskunmajsa sem feledtette, hogy Debreczeni képviselő úr Csurkát „neonáci”-nak minősítette. Most, fél év múltán, a miniszterelnök csatlakozik hozzá? „A hatalom megragadása” — 1933 óta — nemzetiszocialista fogalom. Machtergreifung. Magyarországon demokratikus és (tökéletlen, de mégis, a maga módján) alkotmányos politikai berendezkedés van. Alkotmánybíróság vigyázza, kínos pedantériával, a jogállamiság sérthetetlenségét. A kormány a parlamentnek szinte szolgálója. Hogyan lehetséges itt egy Machtergreifung? „A hatalom megragadásához” egy „berendezkedett” államban, ahol az osztozkodás a posztokon megtörtént, és ezt egy jól-rosszul működő igazgatás váltja mindennapi valósággá, fegyveres erő kell. A hatalom megragadása: ennek puccsíze van. S még akkor is: hatalmas támogatók kellenek hozzá. A húszas évek Rábájában a Confmdustria és a király. A harmincas évek Németországában Thyssen, Krupp, Hin- denburg és Papén. A hatalom megragadása: fasciók és rohamosztagok. Mi van ebből Magyarországon? Mi áll ebből rendelkezésére Csurka Istvánnak, a sokkal inkább érzelmi töltésű, mintsem racionális (és színlelni, hazudni képtelen) drámaírónak? A miniszterelnök túldimenzionál. S nem azért, mintha rémeket látna. * Az írók és filozófusok nem alkalmasak a hatalom gyakorlására, sem a politika kötéltáncaira. (D’Annunzio Fiumében.) Mindamellett a politikusok jól teszik, ha figyelnek az írókra. A politikusoknak ritkán van idejük és energiájuk, hogy észrevegyék a népek „tudatalattiját”, pedig abban kavarognak a történelmi óceánáramok. Nos, az írók ezeket jobban megérzik és felfogják. Ők viszont a maguk optikai csalódásának áldozatai: azt hiszik, ezeket a mélyáramokat közvetlenül és áttételek nélkül fel tudják hozni a felszínre, és sodrukba tenni egy egész országot a maga mindennapjaiban. A miniszterelnök mintha még mélyebbre tuszkolná Csurkát az irrealitásba, melybe a „Magyar Út” mindinkább túlméretezett politikai felduzzasztásával belecsúszik, hiszen mint „politikai vezér”, nem a saját lételemében mozog. Programjában valós és nem „lesöpörhető” nemzeti akaratok keverednek a kisem- mizettség érzéséből fakadó „csakazértis”-sel és hol naiv, hol patetikus képzelgésekkel. Végeredményben létrejöhet egy párt a Magyar Útból, a Magyar Demokrata Fórumból kiszakadván. Ez tragikus volna, de közjogilag még benne van a politikai pluralizmus kereteiben, és nem jelenti ;,a hatalom megragadását”. A jelenség viszont önmagában nem irreális: van társadalmi bázisa. S nem is csak az MDF elégedetlenjei között. Túl a Magyar Út körök kissé efemer, kissé felszínes pragmatizmusán, a magyarság legjobb szellemi erői közt is sokan látják úgy, hogy a kormányzat évekig „cunctator” volt, drága időt vesztegetett el, nehezen helyrehozható mulasztást követett el a sajtó és a tömegkommunikáció hatalmi funkciójának lebecsülésével és kiengedésével a kezéből, s makacsul nem ismerte föl az ökológiai romlás veszélyét. A médiaháború sok vesztett csatája, a bősi kudarc, a nyílt támadás a haza fogalma ellen a Fidesz belsejéből, a „Kirekesztők” megjelenése és a Landes- mann-hadüzenet után talán mégsem a túlságosan nyílt kártyákkal játszó politikus, de nem megvetendően problémaérzékeny Csurka ellen kellene megnyitni a főfrontot, akinek még saját táborán belül is kisebb a kompromisszum- és együttműködési készsége, mintsem egy miniszterelnököt veszélyeztető politikai vetély- társtól megkívántatnék. Vitathatatlan, hogy Csurkát hazaszeretete vezérli, bár mind jobban gyűlik benne a személyes sértettség és revánsvágy. Diagnózisaiban jórészt igaza van, ám a jól megválasztott akciók megtalálása és levezetése nem az ő kenyere. Politikai súlya már eltüntethetetlen, s amit képvisel, nem elhanyagolható társadalmi erő. (Ugyanezt nem lehet elmondani „nemzeti liberális” ellenfeleiről, akikre a közvélemény — jobbik esetben — úgy tekint, mint a fából való vaskarika asztaloskovácsaira.) * A múlt év augusztusában, közvetlenül a „tanulmány” megjelenése útán, éppen e sorok írója volt az, aki Csurkát figyelmeztette a politika természeti törvényeire, s aki óvott az MDF, „a nemzeti életakarat központja” széthasításától, Antall Józsefet pedig Atlaszhoz hasonlította, aki vállán tartja a magyar glóbuszt. Ám abban a dühödt össztűzben, mely erre közt következett, nem lehetett nem Csurka mellé állni, mert a tűz csak látszólag rá, valójában a nemzet ügyére zúdult. Azóta a baljós előérzetek igazolódtak: az MDF a kettészakadás küszöbére jutott, s a párharc két hőse (sok külső, sőt külföldi rájátszással) immár valóságos politikai ellenfelekké gerjesztette egymást. A századok mindig újjászülető, egymás ellen feszülő két magyaija: András király és Bánk, Rákóczi és Károlyi, Kossuth és Széchenyi, Ady és Tisza. Mindig mindkét fél meg volt győződve a maga magyar útjáról. Csakhogy a folyamatok kiszámíthatatlanok. Vajon mivé válnak a Magyar Ut körök? Csurka formálja-e őket, vagy a körök formálják Csurkát? Nem ejtik-e foglyul őt is, mint amiképpen a Magyar Fórumot bekebelezték? S ha lesz Machtergreifung-kísérlet, Csurkáé lesz-e az, vagy valaki másé, akinek ma még nevét sem ismerjük? S mi ebben a folyamatban a szerepe az „ideges” főrabbinak, s annak, ki az anyaméhben öli a holnapi nemzetet, s annak, ki — ha mégis megszületik — a gyermekszívből akarja kitépni a hazát? A politikai mozgástörvények könyörtelenek. Ha nem vállvetve a nemzet ellenségeivel, hanem lihegve egymással szegülnek mind keményebben szembe, életveszélyes akaratok lesznek úrrá a haza sorsán. Thürmer- és Landes- mann-csóvák repülnek a Magyar Út körök benzintavába, s ebben a gyújtogatásban elhamvadhat, mi Antalinak s Csur- kának egyaránt cél és az élet értelme. „Árpád és Bor vére között nem dönthet kard.” Csurkának vissza kell térnie a politikai vezérség ingo- ványából Szárszó örökébe. S ha Szárszó hívja Antall Józsefet, nem árnyékát kell odakül- denie maga helyett. Sok jó hagyományunk van ebek harmincadján. A legvészterhesebbel valóban szakítani kellene. El magyar (fogytán), áll Buda még, bár önmagából kivetkőzötten, de rút visszavonás tüzének fészkeit tapossuk el, míg nem késő. Sohasem szoktam kereszténységemet hirdetni, és sohasem magyarkodtam hosz- szú életem során, de azt a hisztérikus pánikkeltést, amely a keresztény és a nemzeti szó körül zajlik, felesleges, érthetetlen hangzavarnak tartom. A két háború között Szabó Dezső pel- lengérezte ki a keresztény kurzus szót, ennek árnyékában teltek a következő évek, míg azután a kommunista hatalomátvétel után minden rossz legrosszabbi- ka lett, és most is mindenki keresztény kurzussal riogat, a legtöbben teljesen tájékozatlanul. Persze a lényeg ebben a kérdésben, hogy ki milyen szemszögből nézi az eseményeket, és ki milyen adatokkal támasztja alá vagy vonja kétségbe az éppen felvetett kérdés igazságát. Például: az iskolák hatvan százaléka volt a negyvenes évek elején egyházi kezelésben, és most a rendszerváltozás negyedik, sőt ötödik évében két százalék ez a hányad. Mégis a magyar közélet képviselői és sajtóorgánumai az egyházi befolyás elhatalmasodása ellen fújták meg a harci riadót. Az elmúlt negyvenöt évben sem vonták azonban kétségbe, hogy ezekben az iskolákban milyen magas színvonalú oktatómunka folyt. Akkor kérdem, miért kell vészharangot kongatni, ha ez a százalékarányában jelentéktelen számú oktatási intézmény az egyház befolyása alá kerül, ami nyilván szükségszerűen maga után vonja, hogy magasabb szinten végzik a nevelőmunkát, mint a régi világi iskolák tették. Magam nem jártam egyházi iskolába, tehát nem hazabeszélek, de tisztán él az emlékezetemben, hogy milyen nagyra becsülték akkoriban az egyházi oktatási intézmények tevékenységét. A diktatúra éveiben a hivatalos állami magatartás a következetes vallás- és egy- házellenesség volt, és a múlttal semmilyen kapcsolatban sem levő újabb nemzedékeket az úgynevezett szocialista erkölccsel próbálták elkábítani, többé-ke- vésbé sikerrel. Az a bizonyos kettős nevelés, ami azokban az időkben volt szlogen, bizony nem is volt olyan nagyon kettős, hiszen a szülők jó része, legtöbbször jobb meggyőződése ellenére, a puszta létfenntartás parancsának engedelmeskedve, távol tartotta magát otthon is a felvilágosító munkától azzal a jól hangzó eszmei háttérrel, hogy nem akar a gyerek lelkében törést okozni. A volt állampárt munkájának egyenes folytatásaként az ellenzéki támadások másik kedvenc területe a hazafias nevelés problémaköre. Szerintük a felcico- mázott piros-fehér-zöld frázisok pufogtatása és bizonyos csoportok kirekesztése a társadalomból, igazi tartalmat nélkülöző felszínes görögtűz, és a hazafias nevelés csődjéhez vezet. Kétségtelen tény, hogy a legnehezebb a reális alapokon nyugvó hazafias nevelés és a csillogó hazafiaskodás között jó helyen meghúzni a határvonalat, és az igazi hazafiságot úgy tölteni meg tartalommal, hogy ez ne vezessen más népek és nemzetek elleni gyűlölethez, nem esve abba a hibába sem, hogy olyan érdemeket tulajdonítsunk magunknak, amilyenek talán nincsenek is, és esetleg különbnek kiáltsuk ki magunkat másoknál. A szocialista hazafiságra nevelés, amely azonos volt a nagy szomszéd dicsőítésével és a mindenek felett álló hazai párt eszmerendszerének szajkózásával, elferdített történelmi képet sulykolt be az iskolás fiatalokba a mi sokszor valóban szomorú múltunkról. Nem irigylem a mai történelemtanárokat, akik maguk is a régi eszmerendszeren felnőve csodálkozva látják, hogy mégsem minden úgy van, ahogy azt nekik annak idején mondták. Valahogy úgy érzem, hogy a keresztény és a magyar szavak használata ellen lázadó ellenzékiek voltaképpen ott folytatják, ahol az állampárt abbahagyta, és az olykor joggal támadható pántlikás hazafiság elleni fellépés voltaképpen magát a hazafiságot kérdőjelezi meg. Az pedig, amilyen csú- fondárossággal a keresztény szó ellen hadakoznak, a mindenható párt egyházellenes propagandájának változtatás nélküli folytatása. Arról már persze nem is beszélek, hogy ha valaki magát kereszténynek és magyarnak vallja hangosan, az csak jobboldali lehet, sőt kedvenc szavukat használva, fasiszta, akinek semmi köze a demokráciához. Én sem vagyok híve annak, hogy ezt a két szót is elkoptatott frázissá silányítsuk, de hogy a magyar és keresztény szó csak dühös támadásra szolgáltasson okot, vagy legjobb esetben ízléstelen csúfolódás tárgya legyen, ez azért erős túlzás. Szerintem demokráciáról csak akkor lehet beszélni, ha e két szónak megmarad eredeti jelentősége, és feleslegesen nem járatjuk le sem indokolatlan hangoztatással, sem ellenséges kipellen- gérezéssel. Szeretném remélni, hogy megünnepelhetjük 1100 éves fennállásunkat, és hosszú történelmünk örökségeként e két szó is megkapja a maga helyét hazafias nevelésünkben. Tiszay Géza Sándor András
