Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-27 / 72. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. MÁRCIUS 27., SZOMBAT 13 Több makrancot a közéletbe! Minden pökhendi magabiztossága ellenére is csúffá tette az ellenzék legnagyobb pártjának vezető emberét, Pető Iván urat „a makrancos hölgy” (ahogyan az egyik újságíró Kéri Editet nevezte). Ha ugyan egyáltalán lehet „csúffá tétel”-nek nevezni azt, amikor az igazság kiderül. Mert kiderítik. Arról is, akinek ettől nem a legszebb ábrázata kerül napvilágra, és aki, mint ellenérdekelt, a csillagot is lehazudta volna az égről. A „makrancos hölgy” azóta még nagyobb fába vágta a fejszéjét. Az alkotmánybírák egyikének, Szabó Andrásnak a múltjáról állított ugyancsak nem hízelgő dolgokat. S bár természetesen most is őt vádolja a rágalmazással és perli az alkotmánybíró úr, az előző sikeres Kéri-akció után mégiscsak felötlik az emberben: nem állítaná Szabó Andrásról sem, amit állít, ha nem volnának a kezében bizonyító erejű, perdöntő dokumentumok. Hogy Szabó András indít rágalmazási pert? Mi mást tehetne? Legjobb védekezés a támadás. Jóslásokba persze nem bocsátkozhatunk a per kimenetelét illetően, de már most, úgy érzem, a rendszerváltozás kétarcúságának egy rendkívül pregnáns mozzanata érhető tetten ebben az újabb,- Szabó kontra Kéri perben. Mert ha nyitott szemekkel járunk ebben a világban, amelyben ma mindenki rendszerváltozásról beszél, akkor nem csodálkozhatunk még azon sem, ha nemcsak az ellenzék vezéralakját, hanem esetleg még az alkotmányosságot óvó legfelsőbb testület tagját is szoros érzelmi-rokoni szálak fűznék a bukott diktatúra legbrutáli- sabb „elit” erőszakszervezetéhez. Amin csodálkozhatunk és aminek örülhetünk (sajnos, hiszen ennek kellene természetesnek és magától értetődőnek lenni) az az, hogy ezt ma tüntetésen ki lehet kiáltani, bírósági tárgyaláson szemébe lehet mondani valakinek. S erre nem az történik, hogy az igazság szószólójának személyes, sőt testközeli ismeretségbe kell kerülnie néhány ilyen „elit”-személyiséggel. Hanem éppen ellenkezőleg: kiderül, hogy amitől a pártállam kitüntetettjei dölyfösek és felfuvalkodottak voltak, azt ma — végre — mint szégyenbélyeget takargatják, és első dolguk bírósági támogatást keresve azt kiáltani: nem igaz! Semmi közöm hozzájuk! (Bármekkora vagyont harácsoltak is belőle.) Mégiscsak változott volna valami itt, ezen a kis darab magyar földön...? Sajnos, van egy pár dolog, ami nem sokat változott. így például az sem, hogy az ilyenfajta leleplezésekhez még mindig, még ma is „civilkurázsi” kell. Amiből, úgy tűnik, most is azoknak van a legtöbb, akik úgy tértek vissza Kádár börtöneiből a civil életbe, hogy azóta sincs se egzisztenciájuk, se félelmük, se más vesztenivalójuk. Csak a becsületük (pontosabban: önbecsülésük) és a lelkiismeretük. Vajon mikor fog már eltűnni a magyar társadalomból ez a szégyenletes munkamegosztás? Talán majd ha az okai is megszűnnek. Még a „szent és sérthetetlen” Alkotmány- bíróságban is. Kiss István Budapest Nézegetem a tévét Juszt László műsorvezető jobb ügyhöz méltó buzgalommal próbálta március 2-án reggel a TV kettőn egymás ellen hangolni Pozs- gay Imrét, a rendszerváltozás előkészítésének talán legjelentősebb egyéniségét és Csurka Istvánt, akit az ellenzék a rendszerváltozás fenegyerekének szeretne beállítani és aki szerintük a demokrácia puszta létét veszélyezteti. Őszintén örültem, amikor láttam, hogy ez a nem különösebben jóindulatot sugárzó kísérlet Pozsgay intelligenciáján és Csurka visszafogottságán hajótörést szenvedett. Pozsgay demagógiamentesen és a tényeket a maguk valóságában véve szemügyre nyilatkozott — amint azt telte eddig is mindig — és most Csurka szavai is mentesek voltak minden szélsőségtől. Ez a párbeszéd bizonyította számomra, hogy a helyzet megítélésének különbözősége nem ok arra, hogy a gyűlölet és az alaptalan vádaskodás zsákutcájába tévedjünk. A vélemény- különbség természetes velejárója a közéletnek, és a másik embert vagy nézetet becsülhetjük akkor is, ha nem értünk vele egyet. Visszagondolva arra a Hőmérő-adásra, amelyben arról volt szó, hogy milyen jelképek veszélyesek a társadalomra és milyenek nem, a pártatlan televízió egy kicsit elcsúszott bal felé. Ez természetesen nem csodálatra méltó, hiszen 45 évig sulykolták a társadalomba a baloldal jelképes magasabbrendűségét és a jobboldali szélsőség bűneinek határtalanságát. Hogy a jobboldali diktatúra fél évig tartott, míg a baloldali majd fél évszázadig, e mellett a tény mellett úgy siklott el a műsorvezető és a baloldalHISTÓRIA HARDI PÉTER Adalékok a tanácsköztársaság egyházpolitikájához VII. Köztulajdonban a könyvtárak és levéltárak A könyvtárak államosításáról szóló rendeletet április 28-án adták ki a tanácsköztársaság vezetői,1 a levéltárak köztulajdonba vételéről pedig a következő nap intézkedtek.2 Az addigi személyzetet hetibéresként alkalmazták. Állami kezelésben a műkincsek Az eddig tárgyalt rendeletek az egyházakat szellemi bázisuktól fosztották meg — szinte teljes mértékben. A következőkben az egyházak anyagi lehetőségeinek minimumra csökkentését elrendelő intézkedésekről lesz szó. A Forradalmi Kormányzó- tanács már március 22-én kimondta a muzeális értékű műkincsek szocializálását. Lukács György, helyettes közoktatásügyi népbiztos Pogány Kálmán művészettörténészt bízta meg a feladat elvégzésével.1 A műkincsek szocializálása természetesen sértette a hívek vallásos érzületét. Az esztergomi Főkáptalani Tanács ezt a Forradalmi Kormányzótanácshoz eljuttatott levelében az ország vezetőinek tudomására is hozta.4 Az ősi, illetve a gazdag egyházközösségek használati tárgyainak legalább egy része bizonyára műkincs volt. Ezek állami kezelésbe vételével nemcsak a szertartások váltak szegényesebbé, hanem pótlásuk is bizonytalanná vált, hiszen hamarosan vagyonuktól is megfosztották az egyházakat. Az oktatási intézmények elvétele A Forradalmi Kormányzótanács természetesen nemcsak magát az oktatást, nevelést vette ki az egyház kezéből, hanem köztulajdonba vette az összes e célokat szolgáló ingó és ingatlan vagyont is. Ide kapcsolódik a Közoktatásügyi Népbiztosságnak az a rendelete, amely szerint az összes kulturális és oktatási célokat szolgáló épületeket (iskolák, főiskolák, tanintézetek, múzeumok, laboratóriumok. diákszállók, intemátusok stb.) igénybe veszi. Evvel teremtette meg a Közoktatásügyi Népbiztosság az egyházi főiskolák használatba vételének „jogi alapját”. Például a négy református teológiai akadémia közül — Pápán az oktatás áprilisban megszűnt, a teológia helyiségeit a városi direktórium közművelődésügyi osztálya vette igénybe. — Budapesten szintén áprilistól szünetelt a tanítás. — Sárospatakon viszont rövi- debb szünet után, április 15-étől ismét megindult az oktatás a teológián, amely mint magánintézet folytatta munkáját. A tanévet a szokásosnál előbb, már június 2-án bezárták.5 — Debrecenben, a román csapatok városba érkezése, vagyis április 23-a után folytatódhatott az oktatás. Az új tanév megkezdése Debrecen kivételével teljesen bizonytalan volt, valószínűleg nem lett volna lehetőség rá. A nagybirtokok szocializálása A Forradalmi Kormányzótanács április 3-án kiadott, XXXVIII. sz. rendelete az ösz- szes nagy- és középbirtok megváltás nélküli lefoglalását írja elő. A rendelet 3. paragrafusa szerint a kis- és törpebirtokok magánkezelésben maradnak. A közép- és kisbirto- kok közti határ (bár hivatalosan nem határozták meg), általában a 100 hold volt. A maradék vagyon sorsa Az eddigi intézkedésekkel ellentétben kifejezetten az egyház ellen irányult a Közoktatásügyi Népbiztosság április 21-én kiadott rendelete, amely az egyházat a még megmaradt vagyonától fosztotta meg.6 A helyi munkás-, földműves- és katonatanács által kiküldött bizottságok (1. par.) leltár készítése mellett köztulajdonba vették az egyház teljes vagyonát, a templomok, a nyilvános kápolnák és rendszeres használatra szánt imaházak, a kálváriák, a szobrok, a haranglábak, a szertartáshoz szükséges felszerelések kivételével. Vagyis még a lelkészlakások sem maradhattak meg az egyházak tulajdonában! (Folytatjuk) Jegyzetek: 1. Tanácsköztársaság, 1919. május 6. 2. Tanácsköztársaság, 1919. május S. 3. A Forradalmi Kormányzótanács jegyzőkönyvei, 1919, 62. o. 4. Politikatörténeti Intézet Archívuma 601. f. 2/XXXVII-2777 A püspöki ruhák hiánya miatt a húsvéti ünnepek szertartásai is szegényesebbek voltak. 5. A Sárospataki Református Kollégium Története Budapest, 1981. 195. o. 6. Tanácsköztársaság, 1919. április 27. szimpatizáns nézőközönség, mint jelentéktelen apróság mellett szokás. Azt hiszem, egy kicsit el kellene gondolkozni azon is, hogy az eltiltásra szánt jobboldali jelvények, amelyek puszta megemlítése is óriási érzelmi viharokat kelt, annyival veszélyeseb- bek-e, mint a vörös csillag és a vörös zászló, amelyeket sok évtizeden keresztül kellett elviselnünk. E két jelkép, bárhonnan is ered, és bármilyen tartalommal is töltötték meg kezdetben, egy olyan ország lakóinak, amelyet a világ legnagyobb hadserege évtizedekkel a háború után is még megszállva tartott, a megaláztatás és az elnyomás jelképévé vált. Lehet, hogy a Marx által elképzelt, valóban a nép érdekét szolgáló eszme sok pozitív vonást tartalmazott, de amikor az eszmét büszkén vallók kezébe került a hatalom, a világtörténelem legkegyetlenebb diktatúrájának légkörét teremtették meg. A diktatúrát együtt szimbolizálták az épületekre szerelt ormótlan vörös csillagok éppúgy, mint a nemzeti ünnepeinken vérvörösen lobogó zászlók. A szélsőjobboldali pünkösdi királyság szimbólumai a felejtés homályába süllyedtek, de a vörös csillag és vörös zászló a ma élők hosszabb vagy rövi- debb életének állandó kísérője volt. Árnyékukban dolgozták ki a megfélemlítés tökéletes eszközrendszerét, hogy tízmillió ember szüntelenül dicsőítse a felszabadító Szovjetuniót és a mindenható pártot. A hatalomhoz való ragaszkodást, sőt még a kegyetlenséget is, amelynek segítségével az uralkodó réteg fenntartotta magát, voltaképpen meg tudom érteni, egyvalami előtt azonban tanácstalanul állok: a népboldogító eszme vezető emberei, akik között nyilván voltak világosfejű politikusok is, soha nem unták meg a silány talpnyalást, és valóban elhitték, hogy a szolgalelkű lihegés őszinte érzéseket takar? Lehet, hogy van olyan a tízmillió magyar között, aki őszintén sajnálja a diktatúra jelképrendszerének felszámolását, de a tömeg ellenszenvvel, legjobb esetben közönnyel tekint ezekre a jelképekre. Ezt az egész gondolatsort azzal zárom, hogy a Hőmérő-adás közönségéhez hasonlóan nem vagyok híve a jelvények törvényes úton való eltiltásának, de ha már ez a gondolat felvetődött, a legminimálisabb követelmény, hogy ne csak a szélsőjobboldal jelvényei kerüljenek indexre, hanem legalább ennyire a szélsőbaloldal relikviái is. Tiszay Géza Budapest Elveszik a reformátusok templomát Cegléden A reformáció alföldi mezővárosainkban gyorsan terjedt, a lakosság túlnyomó többsége az új hit követője lett. így volt ez Cegléden is. Ä reformáció diadalát elősegítette, hogy 1545—-1548 között Szegedi Kis István, a 16. század egyik legkiemelkedőbb reformátora, későbbi püspök volt az iskola vezetője és a város lelkésze. Cegléd földesurai, a klarissza apácák a török hódoltság időszakában nem tudtak beavatkozni a város ügyeibe, a magisztrátus és az egyháztanács közösen munkálkodhatott Cegléd érdekében. A török kiűzése után, a 18. század elején azonban változott a helyzet, az egykori hódoltsági vidéken is jelentkezett az ellenreformáció. A földesúri hatalmát ismét gyakorló apácarend katolikusok betelepítésével próbálta megtörni a helység reformátusainak erejét. A század közepén 4679 református mellett már 2511 katolikus élt a településen. Az óhaj, hogy plébániájuk legyen, végső soron jo'gos volt, a módszer azonban, ahogyan ezt megteremtették, már nem. 1746-ban alakult meg a katolikus plébánia a váci püspökség és az apácák akaratának megfelelően. A katolikusok rövidesen panaszkodni kezdtek, hogy a város temploma eredetileg az övék volt, a reformátusok csak levették. A püspökség segítségével és a Helytartótanács döntésével végül visszakapták a templomot, a reformátusoknak 1753. március 27-én el kellett hagyniuk. Az ellenreformáció jegyében született az a döntés is, amely megszüntette a protestánsok felsőbb iskoláját a városban, csupán alsófokú működhetett tovább. Cegléd reformátusai azonban nem hagyták, hogy templom nélkül maradjanak: nagy áldozatokkal a következő évben elkészült új gyülekezeti épületük. Pogány György
