Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-03 / 52. szám
fjj PEST MEGYEI HÍRLAP SZŰKEBB HAZÁNK 1993. MÁRCIUS 3.: SZERDA 5 Szeretni kell az új hazát Székely honfoglalók Szentkirályon Ha az utazó egy megállóval Dány előtt leszáll az autóbuszról és a kövezetlen úton a dombok felé veszi útját, méltán hiheti, hogy kihalt települést fedezett fel. Szentkirályon ilyenkor, déltájban, nagy a csönd. Ember nem jár a kis település egyetlen utcáján, csak lompos, haragos ebek ugatnak az ismeretlenre. A félig kész házak között látni egy-egy levakolt épületet is. Az egyik soron még ott áll néhány öreg épület, itt laknak az „őslakosok”, az egykori tanyán élők. Az újakban csupa Erdélyből áttelepült vagy menekült család éldegél. Autótemeto a faluszélen A csöndet halk nyikorgás töri meg, az egyetlen mozgékony pontnak tűnő udvar az autóbontó, amelynek egymásra halmozott roncsai meg-meginganak a szélben. Ilyenkor tör fel a nyekergés. Az udvar temetői hangulatát már az országúton haladva is lehet érzékelni, de így, testközelben még szomorúbb képet ad. Az egymásra dobált egykori kocsikat négy valódi nagy kutya őrzi, a gazda nincs otthon. Kézzel írt üzenet lóg a kapufán, melyet elolvasva megtudhatjuk, a kisvállalkozó „rögtön jön”. Nem tudni, kinek szól, vagy mikor függesztették ki, de nem sokan tolonganak a bejáratnál. Mivel mégiscsak ez az egyetlen porta, amely életjelt ad, ott ácsorgunk, hátha arra téved valaki. A kutyák farkasszemet néznek velünk, nem engednek közelebb. Hirtelen a négylábú hadsereg tombolni kezd. Azonnal dühös női hang csattan fel, mindenféle borzalmas fenyítést helyezve kilátásba. Úgy tűnik, a lompos csapat ért a szóból, utat nyitnak a falu utolsó háza felé haladó, kendőbe burkolt női alaknak. Megszaporázzuk lépteinket, utol kell érnünk, mielőtt bezárja a kaput maga mögött. Szerencsére meghallja közeledésünket, és nyájasan mosolyog. Színes pont a sivár környezetben. A fiatalasszony, Babos Edit alig múlt húszéves. Székelyföld szívéből, Kéz- divásárhelyről költöztek át Szentkirályra, két apró gyerekkel. Amikor az okról kellene beszélni, keserűség és düh villan fel szemében. — Tetszik tudni, jó helyem volt otthon, az uramnak is biztos állása volt, de olyan környéken laktunk, ahol mi voltunk az egyetlen magyar család. Nem szeretném részletezni, mit jelentett ez. Legnehezebb a gyerekeknek volt. Nem tudtak beszélni románul, és ez a szomszédok szemében megbocsáthatatlan vétek volt. Egyszerűen nem bírtam tovább. Megtárgyaltuk Bencével, a férjemmel és döntöttünk. Elhagyták Székelyföldet, de útjuk nem vezetett egyenesen Szentkirályra. Először Komárom megyében próbáltak szerencsét, de ott a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal (KEOKH) dolgozói nem nézték jó szemmel őket. Akkor döntöttek úgy, hogy Dány mellé költöznek, ahol már lakott egy unoka- testvérük, családostul. Mivel a négy évvel ezelőtt elindított, erdélyieket segítő és támogató akció lezárult, már nem tudtak olcsón házhelyet vásárolni, Nagy család, nagy üröm mégis itt maradtak, mert otthon érzik magukat. — Legalább vannak mellettünk rokonok és régi ismerősök — mosolyog a fiatalasszony. Igaz, nincs még házunk, de van hol laknunk. Széttárja karjait, mintegy bemutatva birodalmukat. Omladozó épület, két szobával, főzőfülkével. A vécé az udvar másik végében. Lepusztult környezet, de a fiatalasszony optimista. — Az uram nagyon ügyes, pár hét alatt rendbe tudja hozni a házat. Már most sokat javítottunk rajta, még vakolat sem borította, amikor december elején beköltöztünk. Megcsináljuk, és meg is fogjuk venni. — Eladó? — Igen. A házi néni azt ígérte, 600 ezer forintért a miénk lehet. — Megér ez ennyit? — Nézze, igaz, hogy nagyon elhanyagolt, de helyrepofozzuk. — Nem sok ez a pénz érte? Hiszen szinte semmi sincs itt. — Dehogy nincs. Először is, a két gyereknek fedélre van szüksége. Másodszor meg lesz rá pénzünk. Otthon gyönyörű lakásunk van még mindig, és házhelyet is vásároltunk. Ezeket mind eladjuk, és hiszek abban, hogy ebből a faluszéli udvarból olyan palotát varázsolunk, amilyet megálmodunk. — Az a gazdasági épület — világosít fel Babos Edit. — Érdemes benézni. Olyan gyönyörű kismalacaink vannak; hogy az valami mesés. Huszonkettőt vettünk január elején. Felneveljük őket és eladjuk — ez még ma is jó pénzt jelent. — Kinek adják el? — Nem vagyunk ám olyan távol a világtól. Már idén is rengeteg ember járt a faluban, mind disznót akartak ölni, de hát sajnos nem volt elég. De most felkészültünk. Unokatestvére- mékkel együtt — akik itt laknak két házzal lennebb — úgy döntöttünk, ezzel foglalkozunk. Már meg is vannak a maszekok, akik fölvásárolják őket. A fiatalasszony hite csodálatra méltó. Újabb példája annak, hogy meg lehet élni bárhol, ha kemény munkát vállalunk. Bizton tudni, nem vallanak kudarcot: már csak azért sem, mert nincsenek magukra hagyva. A már többször emlegetett unokatestvér háza teljesen ellentéte az Editééknek. Magas, büszke, kétszintes épület, gondosan kimért kerttel. A kapu még hiányzik, de itt nem szokás félteni a háztájit a szomszédtól. Itt senki nem lop a másiktól. Sántha Albertné, Ibolya, a rokon, nevető arccal fogad, első látásra kitűnik, jól érzi magát. Az elsők közt érkeztek, lassan már négy éve. Megszokták, itthon vannak. — Nem volt nehéz egy aránylag nagy városból ideköltözni egy eldugott, alig fejlődő településre? Kérdésemre csak nevet. — Ugyan, itt sem vagyunk isten háta mögött. Közel van Dány, Isaszeg, és Pest sincs távol. Bármikor bemehetünk, de minek? Nemrég nyílt egy kis vegyes bolt, apró, alig egy- szobányi helyiséggel, de ami nekünk kell, megkapjuk itt. Csak akkor megyünk a városba, ha el akarunk intézni valamit. — Hol dolgoznak az emberek? — Valamelyik közeli városban. A férfiak pedig állandóan úton vannak. Oda mennek, ahol éppen szükség van rájuk. Szinte mindennap dolgoznak, ha mást nem, hát kőművesmunkát találnak állandóan. Tudja, kell a pénz, nem volt olyan egyszerű ezt a házat felépíteni. — Úgy tudom, önök kaptak segítséget. — Természetesen, másképpen nem is sikerült volna. Nagyon olcsón, húszezer forintért kaptuk meg a telket, az építkezésnél a rokonok és az ismerősök mind itt voltak. Mondhatnám, hogy egyáltalán nem volt drága a beruházás, de hazudnék. Most havi 18 ezret törlesztek, nem kis ösz- szeg. Mellette három gyereket nevelek. Az éppen gyeden lévő fiatalasszony szeretettel legelteti szemeit a népes gyerekseregen. Szeretnének még többet, de egyelőre nincs tervbe véve újabb baba. Meg kell élni, és ha nem elég a fizetés, keresnek mellékmunkát. — Büszke vagyok arra, hogy olyan gyönyörű malacokat nevelünk, amilyeneket nem sokan a környéken. Biztos vagyok abban, hogy pár év múlva Szentkirály mintatelepülés lesz, és nagyon sokan vágynak majd idejönni lakni vagy éppen üdülni. Nem tudni, hogy Ibolya mire alapozza hitét, mert pillanatnyilag a két tucat bekerítetlen épületen kívül semmi sincs. Tanyasi postafiókok, egy máshol régóta nem látható tekerős telefonkészülék, egy elhagyatott autóbontó és a tulaj házába szinte beépülő mini ABC. Ennyi a kínálat. Az itt lakók magukban imádkoznak, ritkán járnak templomba, akkor is közösen. Összetartanak, nem zárkóznak el a magyar őslakosoktól. El akarják kerülni az összetűzéseket. Nem hiába hangsúlyozzák, hogy magyarok ők is, mostanában többször megtörtént, hogy másoknak tekintették őket, valamiféle betolakodóknak. Ibolya elégedett. — Magyar állampolgár vagyok, soha nem tettem semmit, ami ártana a hazámnak, és ugyanolyan rangú polgár akarok lenni, mint azok, akik itt születtek és nőttek fel. A barátságos családtól elszakadva ismét ránk tör a település nyomasztó légköre. A kutyák ugyanúgy ugatnak, de mintha már nem lenne olyan támadó a fellépésük. Lehet, hogy már tudják, nem akarunk senkit bántani. Búcsúzóul szeretnék egy pillanatást vetni a falu temetőjére. Hiába. Itt még nincsenek saját halottak, nincs még parcella. Csak az autóbontó halálra ítélt roncsai nyikorognak szívettépően. A kapu gerendáján cetli lebeg: „Rögtön jövök.” Papp Antonella Az egyház erkölcsi hátterével Hiába csináltak volna „forradalmat”... A ceglédi Mészáros Lőrincz Általános Iskola a képviselő-testület januári határozata alapján visszakerül a katolikus egyház tulajdonába. Ennek kapcsán az intézményben értekezletet tartottak, amelyen részt vett a tantestület, valamint a szülői munka- közösség néhány képviselője. A csaknem négy órásra terebélyesedett eseményre meghívták Mácz István polgármestert, Kiszel Mihály katolikus plébánost és Farkas Istvánt, a kecskeméti Piarista Gimnázium igazgatóját. Varga Sándor igazgató bevezető gondolataiban nem titkolta, görcsös félelem bujkál a kartársakban. Számos megválaszolatlan kérdés mozaikjaiból áll össze az egyetlen nagy dilemma: hogyan tovább? Az igazgató rámutatott, azt mindannyian tudták, hogy a katolikus egyház visz- szakéri iskoláját. Arról viszont utólag értesültek, hogy az önkormányzat visszaadta az intézményt. Farkas István előadásában megjegyezte, hogy az alaptalan félelmeket — egy átállás valóban hoz efféléket — ki kell irtani. Megállapította azt is, hogy a negyvenéves nevelésből kimaradt az erkölcs. Rámutatott, megszenvedni egy iskola profil- váltását biztos, hogy nehéz, ám az, hogy minden maradjon úgy, mint eddig, az egyszerűbb, de erkölcstelen. A gimnáziumi igazgató kitért arra, hogy egy katolikus iskolában csak az taníthat, aki tiszteli a keresztény értékrendet. Felvetődött az a kérdés, mi lesz azokkal a pedagógusokkal, akik nem tudnak azonosulni ezzel az elvárással. Mácz István cáfolta, hogy a tantestület mindenről csak utólag tudott. Mondván: az igazgatóval többször beszélgettek róla, hogy az egyház visszaigényli az iskolát. Ez az évnyitón is elhangzott. A képviselő-testület január végén tárgyalta az ügyet. Azóta egyetlen észrevétel nem érkezett a polgármesterhez, hogy a tanári kar vagy a szülők tiltakoznak a döntés ellen. Azok a pedagógusok, akik nem tudják vállalni a keresztény értékrend tiszteletét, levélben jelezzék a polgármesteri hivatalnak. Azt is fel kell mérni, hogy hány szülő akarja máshová átíratni gyermekét. S csak ezután lehet intézkedni. Ehhez kapcsolódva az egyik szülő megjegyezte, a képviselő-testület döntése előtt kellett volna felmérni, hogy szükség van-e az egyházi iskolára, s megkérdezni a szülőket és pedagógusokat is. A polgármester megismételte: a tantestület nem utólag értesült a döntésről. Az ülés jegyzőkönyvét elküldték a köztársasági megbízottnak. Amennyiben bárki úgy érzi, hogy jogsértés történt, forduljon a magasabb állami szervhez. Varga Sándor hangsúlyozta, tájékoztatta a tantestületet, amely nem olyan vérmérsékletű, hogy vasvillát ragad. Hiába csináltak volna „forradalmat”, akkor is ekként dönt az önkormányzat. Egyszerű dologról van szó: a tanári kar, a „kaszás nép” elvárta volna, hogy a hatalom betartsa a játékszabályokat. Éspedig az 1991/20-as törvény szerint, amely kimondja, hogy egy ekkora döntés előtt ki kell kérni a szülők és nevelők véleményét. A létesítmény funkciója kapcsán Kiszel Mihály leszögezte: mivel az egyház visz- szakérte az épületet, köteles az intézményt működtetni. Amennyiben ezt a lépést nem teszi meg, nem lett volna alkalom a visszaszerzésre. A plébános a fokozatos bevezetést tervezte, ám a törvény miatt ezt nem lehet megvalósítani. A pedagógusok állásával kapcsolatos aggodalmakat Mácz István azzal igyekezett eloszlatni, hogy az ön- kormányzattal kötött megállapodás szerint az egyház- község — az átvételkor — az intézmény valamennyi határozatlan idejű munkaviszonnyal bíró pedagógusával hasonló szerződést köt. Akinek pedig korlátozott időre szól a megállapodása, azt annak lejártáig alkalmazzák. A polgármester kérte a tanárokat, hogy maradjanak mindnyájan, mert szükség van rájuk. Kiszel Mihály megnyugtatásul hangsúlyozta, nem kér senkitől kereszt-, valamint egyházi házassági levelet, sem világnézeti nyilatkozatot. A keresztény értékrendet kell elfogadni, mert ez az európaiság kritériuma. Egyébként azt kell csinálni, amit eddig; az egyház erkölcsi hátterével. Arra a kérdésre, hogy az új tanévtől ki ül az igazgatói székbe, egyik vendég sem kívánt felelőtlenül nyilatkozni. A tantestületnek be kellett érni azzal, hogy a kinevezésről egy testület dönt, amelyben ott lesznek a tanári kar, a szülők és az egyház képviselői. F. F. * Tegnapi lapszámunkban Nincs erkölcs tízparancsolat nélkül címen riportot közöltünk a ceglédi Mészáros Lőrinc nevét viselő iskola jövőjéről. A cikk megjelenése után tudtuk meg: mindaz, amit lapunkban közzétettünk, korrektül ugyan, de megkésve jelent meg, hiszen az egy-két héttel ezelőtti állapotot tükröz. Azóta az érintettek közötti tárgyalások más helyzetet teremtettek. Ceglédi tudósítónk fenti írása a jelenlegi állapotokat tükrözi, de végérvényesnek ezek sem tekinthetők, mert az ügy még nem jutott teljességgel nyugvópontra.
