Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-26 / 71. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. MÁRCIUS 26., PENTEK Herzl „Cionista irataidról A szántóvetők érdeme Viktor Klemperer (1881—1960) német irodalomtörténész — „árja” felesége révén —- jogfosztott és megalázott zsidóként Németországban maradhatott, s így végigélte a náci korszakot. Könyve, „LTI. Notizbuch eines Philologen", a világirodalom egyik legmegdöbbentőbb elemzése a nácizmus pszichológiájáról. Magyarul „A harmadik birodalom nyelve” címmel jelent meg 1984-ben, Lukáts János fordításában. A könyvben Klemperer aggódva ír a nemzetiszocializmus és a cionizmus szellemi rokonságáról. Íme, részletek a XXIX. fejezetből: ... Hitler Ausztriában csinálta végig a tanulóéveket, és amiképp „kinyilatkoztatását” onnan hurcolta be a birodalmi német hatósági nyelvbe, a Herzl-féle nyelvi és gondolati formákat is — az átmenet az egyikből a másikba alig vehető észre, különösen primitív természetnél — ott szedte magára, ha egyáltalán voltak ilyenek benne. Kevéssel e beszélgetések és töprengések után hozott nekem Se- liksohn két Herzl-kötetet: a „Cionista iratok”-at és a „Napló” két első kötetét, mindkettő 1920 és 1922 között jelent meg Berlinben, a Zsidó Kiadónál. Olvasásuk nagy megrázkódtatás volt számomra, a kétségbeesés környékezett. Az első naplóbejegyzésem ez volt: „Uram, őrizz meg barátaimtól! Ebben a két kötetben nem nehéz bizonyító anyagot találni mindahhoz, amit Hitler, Goebbels és Rosenberg felhozott a zsidók ellen, nem kell különösebb ügyesség ezek magyarázatához és kiforgatásához.” Később néhány jegyzettel és idézettel kiemeltem Hitler és Herzl hasonlóságait és eltéréseit. Hála Istennek, eltérések is voltak. (...) ... Herzl csak egy-egy pillanatra érzi magát a sors Isten- küldte emberének, és mindig újra megkérdezi magától, hogy vajon nem csupán jó fantáziájú újságíró-e, nem pedig a második Mózes. Szándékai közül egyetlen megmásíthatatlan van és terveiben is csak egy világosan végiggondolt: a nem-emancipált, a népnek megmaradt, a komolyan fenyegetett keleti zsidó tömegeknek hazát kell szerezni. (...) A faji diszkriminációval nem ért egyet, de a vegyes házasságot meg akarja tiltani, „bánatos örömmel” csügg a német nyelven, amelyet, mint minden nyugati dolgot, át akar menteni Palesztinába, de a zsidók népe a keleti gettólakók egyforma tömege által lesz széppé, stb. stb. Mindezekben az ingadozásokban Herzl nem lángész, de melegszívű és érdekes ember. Miután azonban Isten küldöttévé emelkedik és kötelezőnek érzi, hogy küldetéséhez felnőjön, a zsidó „messiás” gondolati, erkölcsi, nyelvi hasonlósága a németekéhez hol groteszk, hol megrázó lesz. „Kibontja a nemzetiszociális zászlót” a hét csillaggal... széttöri, ami szembeszegül vele, lerombolja, ami ellenáll neki. Ő a vezér, aki megbízatását a sorstól kapta, és megvalósítja, ami öntudatlanul szunnyad népe tömegeiben, akik a képlékeny tömegből őáltala lesznek néppé, és a vezérnek „keményen kell körülpillantania”. Mindenféle szabadgondolkodása és tudományos törekvése ellenére zarándokhelyeket kell teremtenie a tömeg gyermekhite számára, kihasználva saját dicsfényét is. Láttam és hallottam — jegyzi fel egy sikeres tömeggyűlés után —, hogyan keletkezett a legendám. A nép érzelmes, a tömegek nem látnak tisztán. Azt hiszem, nincs rólam világos elképzelésük. Enyhe köd kezd gomolyogni körülöttem, amely talán a felhőkig fog érni. melyekbe fellépkedek.” Minden eszközzel propagandát kell folytatni... (...) (...) A külső pompa és a harsány jelképek jó és nélkülözhetetlen dolgok, az egyenruhák, a zászlók és az ünnepségek fontosak. A kellemetlen kritikusokat az állam ellenségeiként kezelik. A szembeszegülést a rendszabályokkal „kíméletlen keménységgel” kell letörni, a másként gondolkodók gyanúsításait és gúnyolódásait nem lehet elnézni. (...) A csalogatás és a fenyegetés jól adagoltan egymást egészíti ki: senkit sem kényszerítenek közös emigrációba, mindamellett a vonako- dóknak, a visszahúzódóknak a szemére vetik, hogy a nép Palesztinában fogja „igaz barátait megkeresni, azok között, akik az ügyért küzdöttek és szenvedtek...” Az ilyen általános fordulatok és hangsúlyok mindkét vezérnél (Hitlernél és HerzI- nél — a Szerk.) közösek, így Herzl többszörösen is rettentő fegyvert ad a másik kezébe. Rotschildot arra akarja kényszeríteni, hogy vagyonát fordítsa a zsidó nép javára. (...) És mi lesz az összezsúfolt zsidó néppel — és mindig ez: egyetlen egység vagyunk, egy nép vagyunk! — hogyan fog helytállni és érvényt szerezni magának? Úgy, hogy pénzhatalomként kapcsolódik be a háborúzó európai hatalmak békekötéseibe. Ez annál megvalósítha- tóbb, minél biztosabb az, hogy a zsidó állam létrejötte után is lakik elég zsidó az európai külföldön, akik ezután a saját hazájukra támaszkodhatnak, ugyanakkor kívülről segíthetnek is neki. Micsoda értelmezési lehetőség kínálkozik a nácizmus számára! És egyre csak a személyes rokonság, a kettő nyelvi egy- behangzása. (...) A kettő újra meg újra megegyezik — gondolatilag és statisztikailag, pszichológiailag, spekulációban, politikailag — és mégis milyen ellentétes következtetésre jutnak! Mindabból, amire Herzl a népi egységet alapozza, csak egyetlen illik teljesen a zsidókra: az, hogy az ellenfél és az üldöző ugyanaz. Hitler éppen ebből a szempontból mossa össze a különböző nemzetek zsidóit „világzsidósággá”. Ő maga, üldözési tébolya és mániájának önmagán túllépő ravaszsága, megvalósította mindazt, ami korábban csak elméletben létezett és több hívet szerzett a cionizmusnak és a zsidó államnak, mint maga Herzl. Ismét csak Herzl: kitől kaphatott volna Hitler fontosabb és használhatóbb segítséget céljaihoz? Az bizonyos, hogy a náci doktrínát a cionizmus ismételten bátorította és gazdagította, de nem mindig egyszerű megállapítani az egyezéseket, tehát hogy mi az, amit a „Führer” és a „Harmadik Birodalom” egyik-másik társalkotója átvett a cionizmustól. A nehézség ott van, hogy mindkettő, Hitler és Herzl nagyrészt ugyanabból az örökségből él. A nácizmus német gyökereiről már szóltam: ez az ostoba, eltorzult romantika volt. Hozzátenném: az elgiccsesedett romantika mindkét „vezérnél” szellemileg és statisztikailag egzakt módon megtalálható. A Herzl-témáról Elsával is beszélgettem. Kevés szimpátiát érzett vele szemben, semmi különös vonzalmat nem érzett iránta. Túlságosan „vulgáris” volt neki és túl kevéssé szellemes. „Számomra a cionizmus szellemi vezérsége a lényeges és az ma kétségtelenül Martin Buber kezében van. Martin Búbért tisztelem...” Buber annyira romantikus és misztikus, hogy a zsidóság lényegét az ellentétre változtatta. (...) Buber számára... a zsidó misztika a lényegi, az alkotó elem; a zsidó ráció csupa megmerevedés, elfajzás. (...) Rosenberg és Buber stílusa között többértékű a rokonság — a földművelést és misztikát a nomádság s a racionalizmus fölé helyezni, mindez Rosenberg szívéből is szól — nem hangzik ez ugyanolyan meglepően, mint a rokonság Hitler és Herzl között? A jelenség megnyilatkozása azonban mindkét esetben hasonló: a romantika, nemcsak az elgiccsesedett, hanem a valódi is, legyőzte az időt; ebből a forrásból táplálkozik mindkettő, a bűntelen és a méregkeverő, az áldozat és a hóhér... (V. Klemperer: A Harmadik Birodalom nyelve — Tömegkommunikációs Kutató- központ kiadása, Budapest, 1984. 207—214. o.) A hajdani propagandát, amely a szovjet kolhozokat a mezőgazdálkodás legtermészetesebb és legfejlettebb formájának igyekezett feltüntetni, magyar földön csak kevesen vették komolyan. A fogalomnak mindig is volt egyfajta pejoratív kicsengése, ami a parasztság lelkében évtizedek alatt kínzó kövületté változott. A sztálinyecek korszaka után pedig már a toliforgatónak is vigyáznia kellett: furcsán nézett rá a hatalom, ha gyanús buzgalmában a magyar szövetkezeteket a nagy szomszéd „mintagazdaságai- val” próbálta egy kalap alá vonni. Manapság viszont számíthat rá, hogy az önkinevezte történészektől részesül goromba kioktatásban, ha netán kevésbé árnyaltan nevezi nevén azt, ami voltaképpen a szovjet jelenlét megszűntével omlott össze az összes többi országra erőszakolt intézménynyel. Ám azt el kell ismerni, hogy a nyilvánvaló összefüggés ellenére is tévedés a kolhozt a magyar téeszekkel azonos fogalomként használni, hiszen a szovjet minta eredeti formájában sosem tudott meggyökerezni nálunk. Per...Mármint a politikáról. Prepotens az az ember, aki — vétkessége esetén — ahelyett, hogy meghunyászkodna — ahogy a szólás mondja: —, még neki áll feljebb. Parasztos egyenességgel — és magyarul: szemtelen. Ezt az individuális tulajdonságot manapság néhány politikai tényező, csoport szinte felveszi magára, miközben politikai harcát folytatja a hatalomért, a közhangulat megnyeréséért, — adott esetben — választási sikeréért, vagy fordítva: az ellenzék lejáratásáért, stb. stb. Nos, a különböző érdekeltségű szociális csoportok küzdelme a politikai karrierért rendjén való is volna (az egyéni karrieristákat nem vesz- szük ide, mert azok mindenhol, mindenkor akadnak; az ő képletük etikai; politikailag indifferens), ha a mérkőzés kard ki kard folyna, a politikai illem- és párbajkódex szerint, hozzávetőlegesen korrektül, fair-play — magyarul: becsületes — módon és eszközökkel. Ámde napjaink politikai dzsiu-dzsikujában némelyek enyhén szólva becstelen eszközökkel és módozatokkal élnek — prepotensek, azaz: szemtelenek. Rögvest itt van példaként az alapképlet: adva van égy, 45 esztendő alatt gazdaságilag a „sárga földig” rombolt ország. Három éve politikai demokrácia van, egy nemzeti múlt- és feladat- vállalású, európai dimenziókban számolva pedig keresztény kultúra- és erkölcsbázisú (tehát nem felekezeti értelemben vett!) kormánnyal. Az átállás a kommunista tervtébolyról a piacgazdaságra kínkeserves és a lakosság keményen megszenvedi, tesze a lényegen, mármint a magyar téeszek lényegén, mindez nem sokat változtat, még akkor sem, ha egyesek kemény ténykérdésként kezelik a dolgot. Csakhogy a tények, a fogalmak pontosságára oly kényesen felszisszenők jól tudják, hogy a különbségtétel semmi egyebet nem szolgál, mint a sztálinista rendszernek a magyar paraszttal szemben elkövetett bűnei súlyának enyhítését, hacsak a gondolatiság szintjén is. S egyúttal azok erényeit dicsérni, akik ugyan furkósbottal megsürgetve, de mégiscsak a magyar sajátosságokat tiszteletben tartó, „elfogadható” mezőgazdasági struktúrát teremtettek. Háztájival, a hetipiacolás szabadságával. Az utóbbi két intézmény nélkül valóban nehéz volna belátni, milyen tragikus sorsra jutott volna a magyar paraszt. Azon csodálkozom csak, hogy még ma is vannak, akik hiszik, hogy az akkori államhatalomban a magyar tanyákkal, magyar falvakkal szembeni, úgymond szociális érzékenység munkált, holott csak a lenini tanítást követte: adj a mező- gazdaságnak némi kapitalizhát elégedetlen, mert az ún. rendszerváltozástól jobbat várt. Bizonyos politikai tényezők éppen erre játszanak. Nem azt mondják tehát, amit — ha „fair” módon játszanának — mondaniuk kellene — hogy ti, kedves elvtársak, hölgyeim és uraim, vitézlő magyar nemzet, mi voltunk azok, akik egy idegen nagyhatalom fizetett ügynökeiként, zsoldosaiként, janicsárjaiként mindent elkövettünk 45 éven át, hogy Önök tönkremenjenek és lehetőleg egy szálig kipusztuljanak az egész Kárpát-medencéből, merthogy mi annyira gyűlöljük Önöket, hogy még a „magyar” szótól is kiveri hátunkat a víz, tehát minket szidjanak jelenlegi kínjaikért: a drágaságért, a munkanékülisé- gért, az alacsony bérekért és nyugdíjakért, ne pedig azokat, akik szinte a biztos parlamentáris vereséget előre tudva és vállalva kamikáze-kato- naként hozzáláttak a haza felépítéséhez... Ó, nem! Ők éppen ezeket a katonákat jelölik meg a bajok, kínok és keservek okozójaként. Őket állítják a nép elé felelősül, bűnösökként. És — sajnos — azt is ki kell mondani, hogy nincs is nehéz dolguk. Ugyanis egy ép, egészséges öntudatú nép „kézből” visszaverné manipulációikat s tudván tudná, hogy ők a bűnösök — a büntetlenül és prepotens módon közöttünk grasz- száló bűnösök. A nép azonban ezt nem tudja. Ugyanis e zsoldoshad nem csupán a nemzetgazdaságot tette tönkre uralmának évtizedei alatt (bárcsak ezt és eny- nyit tettek volna!), hanem elpusztította — a gazdaságnál must, hogy ne legyen nagyon elégedetlen. Az engedmény taktikájára nagy szükség volt, hiszen a magyar parasztot még a legsötétebb ötvenes években sem lehetett orosz muzsik módjára kezelni. Más fából faragták, mások voltak hagyományai. És ami nagyon fontos, több volt a reménysége, amit mesterkélten tápláltak a szigorúan a megyehatár közé szorított, de az azon túl lévők számára már megvalósíthatatlan ígéretes példákkal. Csak hát hamar belátta azt minden földművelő, hogy a szabadabb gazdálkodást megtestesítő, úgynevezett harmadik típusú szövetkezetek is csupán időlegesnek tekintett eszközei a gazdaságpolitikai taktikának. Hiszen a stratégia egészen más céllal működött: apródonként felszámolni, lehetetlenné tenni mindazt a struktúrát, ami idegen a kolhoztípusú gazdálkodástól. Nos, éppenséggel a taktikai elemek élték túl a koncepciót, és nem fordítva. Ez is a szántóvetők, a földtől örökké remélők érdeme és egyúttal korszakos bizonysága: nem ők szorultak tudati, gazdasági átnevelésre. Miklay Jenő tapasztaltnál ezerszer alaposabb munkával — a magyar- ság-és kereszténytudatot is, minek következtében a nemzet nem érti, hogy voltaképpen mi is történik vele, ennek következtében pedig rosszul ítél. Ellenségben barátot, barátban ellenséget, tükörbe, nézvén pedig semmit sem lát. Nos, ez a helyzet és állapot a politikai prepotencia gyümölcse. Másik példa. Vannak, akik „keresztény kurzus”- ról kiabálnak és húzzák a vészharangot, hogy itt a világ vége! (Amikor kellett volna, akkor nem óbégattak, sőt: üdvözölték az akkori „kurzust”.) Mocskolják az egyházakat, s ugyanolyan hévvel tiltakoznak gyermekeink erkölcsi nevelése ellen, mint amilyen hévvel elődeik irtották azokat, akik a magyar gyermekeket az erkölcsi Jóhoz próbálták elvezetni. Miféle prepotencia a 45 esztendőn át tűzzel-vassal irtott, mártírok tucatjait a nemzetnek adó egyházakat, papjaikat és híveiket szidni, rágalmazni és minden eszközzel akadályozni a 100%-ig kirabolt egyházak javainak néhány százalékos visszaadását?!... Mi ez, ha nem prepotencia?!... Nem kell hívőnek, csupán jóérzésű embernek, „fair” játékosnak lenni ahhoz, hogy ilyen fokú szemtelenségek láttán felkiáltsunk: Ácsi! Ez már nem politikai küzdelem — ez erkölcstelen, cinikus visz- szaélés a kollektív tudatától megfosztott, immáron a kollektív önkiirtás útján járó szerencsétlen néppel szemben! Hol ennek a vége?... Lesz-e vége egyáltalán?... Kajetán Endre Viktor Klemperer könyve, 280 oldalon, a nácizmus leleplezése. Mint ilyen, a német zsidók roppant szenvedéseiről és megaláztatásairól szói Ez az egyetlen fejezet foglalkozik a cionizmussal és a Hitler—Herz szellemi rokonsággal. Távol legyen, hogy egyetlen részletnek közlésével az író mondanivalójának egészét meghamisítsuk. A fentieket szándékosan ragadtuk ki a könyvből, hogy megvilágítsuk annak az évek óta folyó magyar- ellenes rágalomhadjáratnak és gyűlöletkeltésnek a gyökereit, melyet egy maroknyi náciszellemű, perverz kalandor folytat a hazai sajtóban és tömegkommunikációban, a „vértelen átmenet" lelkiismeretlen vámszedőjeként. Eszébe se jusson senkinek ezt a Sturm-Abteilungot testvéreinkkel, a magyar zsidókkal azonosítani. A Klemperer-részletet a szerkesztőségnek én nyújtottam át közlésre. Sándor András Néhány szó a prepotenciáról
