Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-24 / 69. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. MÁRCIUS 24.. SZERDA á A Gyimesektől Európáig Találkozás Kodály Zoltán nótafájával ..Felszökött a nap súgóra Minden ember ablakára. Én nem tudom, mi az oka. Az enyémre nem süt soha" — énekli Antal Zoltán szalagról, saját hegedűkíséret- tel, s miközben hallgatom, közelebb húzódom a karosszékéhez, hogy jobban értsük egymást. „A gyimesi csángó gyerek” — ahogyan Kodály Zoltán beszélt róla — most ismét Magyarországra látogatott néhány napra. Fiatal vendéglátói a tenyerükön hordják feleségével együtt, és viszik esténként taxival a táncházakba muzsikálni. A népzenére éhes és érzékeny fiatal közönség — milyen más társaság, mint a diszkók olykor vad kalózai! — nagyon várja őt a budapesti táncházakban. Hangszerét ugyan nem hozta magával (a román vámosok a határon elvették volna), de ez gondot nem okoz, hegedű akad... a legjobbat általában őneki teszik félre ilyenkor. — Gyimesközéplakon engem mindenki ismer — kezdi a beszélgetést —, de az egész Gyimesben is. Igaz, hogy már összevegyítették nagyon Gyimesbükköt, de nálunk még magyarok élnek, legalább kétezerhétszá- zan... Engem a nagyszüle- im neveltek, jó énekes volt nagyapám és nagyanyám is. Na, és a rokonok! Korán kezdtem el a muzsikálást. Tizenkét évesen már lakodalmakban játszottam, gardo- noztam. (A hegedű kontrája, a ritmust segíti.) — Hihetetlenül korán! — csodálkozom. — Éber voltam, tetszik tudni... Igyekeztem — mondja lendületesen gesztikulálva Antal Zoltán és nevet hosszan, miközben a saját éneke a szalagról betölti a szobát. — Volt egy jó közmondás nálunk: aki a nőt, a bort és a dalt nem szereti, az az életet nem ismeri és. nem érdemli! — (Sebes magyarost forgat a zenegép, s ez összevegyül Zoli bácsi nevetésével) — Nálunk a zenészek mind cigányok voltak, csak egyedül én csángómagyar. Nagyapám azért vett nekem hegedűt, amiért világtalan vagyok. Leljem örömem valamiben, és legyen megélhetésem is. Egyik komám, Pulika János (cigány muzsikos) tanított három hónapig a hegedű fortélyaira. Azután már egyeber volt... Táncolni úgy tudott, hogy a világon se tudott senki úgy! Koccintottunk is. Olyan vastag, sűrű borral, mint az olaj. — Hogyan lehet azt tudni, hogy jól táncol, ha nem látja az ember?... — Onnét, ahogyan lépik arra a nótára... Azt érezni lehet. Könnyebb muzsikálni, ha a táncos jól rálépik. Kodály Zoltán tapsolt is, amiAntal Zoltán örökbe fogadott fiával dűl boldogultam, ahogy tudtam. — Elég jó! belejött, ha késeibb még Kodály Zoltán is kíváncsi lett a játékára. Mi ennek a története? (A szeme helyett is az arca ragyog nagy boldogságban a kérdés hallatán.) — Sárosi Bálint — tetszik-e ismerni, a Rózsadombon lakik? — sokat járt nálunk Martin Gyurkával és Pesovár Ernővel. Már mindketten meg vannak halva... Azt mondták, jöjjünk ki egyet Magyarországra. „Bálint fiam, hívd a csángó gyereket is” —- mondta neki Kodály. Mentünk is minden nap hozzá a Zeneakadémiára. ahol szép nagy sz’obája volt. — Mit játszott a Mesternek? — Mindent, amit a Gyimesben megtanultam; lassú magyarost, sebes magyarost, Hejszákat, a Kettőst... Az öreg pedig mondta: Aha! Ez nyolc-nyolcados! Én csak játszottam, és Martin Gyurka táncolt... Jól emlékszem rá, finom fiatalemErdó'si Ágnes felvétele kor Martin táncolt, és folyton azt mondta; De jó! De szép! De jó!... Én akkor 26 éves voltam, és először jártam Magyarországon. Ez 1962-ben történt. Kodály fel is vette szalagra, és elküldette nekem. Sárosinak pedig nagyapám és nagyanyám énekelt... Meghaltak rég, én meg, ha kedvem tartja, hallgatom őket... 1940-ben, a visszacsatolás után persze, négy éves koromban már jártam itt. Nagyapám kihozott, hogy operálják meg a szememet. Addig csak rövidlátó voltam, és nem világtalan. De az operáció nem sikerült. Emlékszem akkor már, az Erdélyi bevonulót el tudtam fújni: „Elhangzott a szó, Zeng az induló... Édes Erdély itt vagyunk, Érted élünk és halunk...” Budapest törvényszéki elnökének énekeltem, mert ő is ott volt abban a kórházban. Húsz pengőt adott. „Elfújod-e még egyszer?” — kérdezte, és én újból elfújtam. Még- egyszer adott húsz pengőt. Sose felejtem el. Nagy pénz volt az akkor. Még levelet is írt nagyapámnak, amikor hazamentünk. „Kedves Imre Gazda! Azért küldöm a borítékban ezt a negyven pengőt, hogy kétszer fújássá el a kicsi Zoltikával az Erdélyi bevonulót... S veszem úgy, mintha én hallgatnám.” — Kiknek, milyen híres embereknek muzsikált még Zoli bátyám? — Soknak, csak eszembe jusson: Domokos Pál Péternek, aki 1958-ban járt nálunk, a kolozsvári Jagamas Jánosnak is, és bizony sokszor Kallós Zoltánnak. Ő ebben az időben a közeli Felsőlokon tanított, és kul- túrház-igazgató volt... Nagy barátságot kötöttünk... Kallós hívta volt ki legelőbb Martinékat 1958-ban, majd 1959-ben és 1960-ban. Ezután jöttünk volt mi, mert 1961-ben megérkezett a meghívó levél. Úgy emlékszem mindarra, ami Magyarországon akkor velem történt, mintha ma lenne. Később is kértem, 1987-ig, többet nem engedtek ki. Hiába kértem — nem és nem. (Anyám közben kétszer is jöhetett.) Be-beadtam Szere- dába a kérést, de ők örrök- ké visszavették az utam. Közben a szalag Antal Zoltán keserveséhez ér. Elhallgatunk, de ő a szalaggal énekel: „Olyan bú van a szívemen Kétrét hajlott az egeken, Ha még egyrét hajlott volna Szívem ketté hasadt volna... Műdal nincs a repertoárjában. Véletlenül sincs! Fals hangot nem fog. Antal Zoltán hegedűjéig nem ért fel az olcsó, a talmi. A gyimesi csángó magyar nem távolodott el önmagától, nagyszülei örökségétől. Úgy ért el Európába, ahová most sokan a magyar kultúr- kincs nélkül oly nagyon sietve nem érkeznek meg. Ő biztosan sosem mondta, hogy oda akar jutni. És nem csak Kodály által. De rég megérkezett: így, két botjára támaszkodva is, bőrmellényben, öreg kucsmáját a fejére igazítva. Ónodv Éva Ki mit tud? Cegléden Magasra helyezték a mércét A ceglédi Kossuth Művelődési Központ színháztermében hétvégén megtartott Ki mit tud? regionális döntője körülbelül fél házat vonzott. Alighanem sokakat a gyönyörű tavaszi napsütés inkább a hobbikertekbe csalogatott. Kár, hogy a csaknem négyórás, színvonalas versengésre elsősorban a családtagok, rokonok, barátok voltak kíváncsiak. Pedig a nyolc kategóriában fellépő harminckét előadó és együttes derekasan kitett magáért. Olyannyira, hogy a színpadról a nézőtérre — miközben megállás nélkül peregtek a műsorszámok (semmi üresjárat nem idegesítette a publikumot) — az egykori sikeres Ki mit tud?-ok hangulata áradt. A néptáncegyüttesek, népdalosok igazán magasra tették a mércét. A tápióbicskei, kókai és tápiómentei lányok és fiúk nemegyszer fergeteges tempóban táncoltak. A népdalénekesek tisztán, ízesen, vidáman daloltak. A versmondók népes táborában azonban csak egy-két előadó produkciója sikeredett igényesre. A táncdalénekesek közül Gyúró Tamás tudta igazán magával ragadni a közönséget. S annyi komoly műsorszám után valóban felüdülés volt hallgatni Szabó Ispán Róbert humorista szellemes, laza szövegét. Végül is a zsűri — Hars György (elnök) újságíró, a korábbi Ki mit tud?-ok főszerkesztője, Berki Tamás dzsesszénekes, Fenyő Gábor, a fesztiválzenekar szólamvezetője. a Szentendrei Kamara- zenekar karnagya, Nagy András László rendező és Páljfy Gyula folklórkutató, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének munkatársa — Cegléden még könnyű helyzetben volt. Nem is fogta vissza magát. Örömmel juttatott tovább tizenöt fellépőt — egy híján az indulók felét — a megyei döntőre. Az április végi megmérettetésre a következők készülhetnek: Bakos Beáta modern tánc, Boglárka népdalegyüttes, Ga- ramszegi Anett népdalénekes, Gyúró Tamás táncdalénekes, kókai lány népdalegyüttes, kókai fiú néptáncegyüttes, kókai (lány és fiú) néptáncegyüttes, Káté Lilla versmondó, Lakatos Gabriella versmondó, Pántlika népdalegyüttes, Rajfael Henrietta népdalénekes, Szabó István Róbert humorista, tápióbicskei nép- táncegyüttes, tápiómentei néptáncegyüttes és a Terno Trajó cigányfolklór együttes. f. Erdélyi színfoltok „A magyarságot ugyan politikai határok szétszabdalják, ám kultúrája, művészete, történelmi sorsa egy és oszthatatlan” — hallottuk minap az Erdélyi Művészetért Alapítvány festészeti tárlatának megnyitóján. A Lakiteleki Találkozó szellemét öt éve vállaló alapítvány ezúttal nyolc erdélyi festőt, grafikust hívott meg, hogy munkáikat kiállítsák, s általuk valljanak arról a tájról — és a táj népéről —, amely (és nem csupán Nagybánya révén) sok esetben szülőföldje volt a magyar piktúra meg-meg- újuló reneszánszainak. És természetesen nem csupán annak... Hajdú Demeter Dénes rövid bevezetőjét követően Kányádé Sándor költői képekben és példálózásokban gazdag megnyitóbeszédét csodálhatták az érdeklődők, hogy utána Kilyén Ilka marosvásárhelyi színművésznő vers és népdalbetétjein töprenghessenek el. Általuk többértelműb- bé vált a rendezvény amúgy találó címe — Edélyi színfoltok. A kiállított 28 munka a kortárs magyar festészet egyik vonulatából, a népi hagyományokból építkező, a tipikusan erdélyi szín- és formaérzékenységről árulkodó vonulatból állt össze. Erdélyi viszonylatban ebbe a vonulatba Mohy Sándor „magányos kubizmusától” el egészen a Márton Árpád képviselte intellektuális népiségig, (a föld-színű barnából építkező) művészetfelfogásig életművek egész sora belefér. PálI Lajos összetéveszthetetlen köröndi világa ugyanúgy, miként Botár Edit őszi verőfényeket megragadó pasztelljei. Ami a „képek mögött” húzódik meg: a sors, inkább az erdélyi, amiként somogyi színfolt az Egri József képvilága, avagy szentendrei a Bar- csay Jenő nevéhez fűződő festészet. Ennek a tárlatnak valójában akkor van értelme, ha az Erdélyben élő magyar képíróban nem a percenként felbuggyanó meghatottságot figyeljük, hanem a művészet füzéhez közeledő, vagy már régesrég mellette álló embert, aki — Ká- nyádi verség paraftazáiva — „belső tájként” kuporgatja lelkében Erdélyt. Bágyoni Szabó István Páll Lajos: Erdélyi táj Folytatódik a Bartók-ciklus Folytatódik a párizsi Chate- let színház Bartók-ciklusa. A színház több mint 20 koncerten ismerteti meg ebben az idényben a párizsi közönséget a nagy magyar zeneszerző műveivel. Vasárnap zsúfolt ház előtt Bartók Két zongorára és ütőhangszeffek- re írt szonátáját és a Mikrokozmosz több — a szerző által két zongorára átírt — darabját szólaltatta meg a nagynevű párizsi együttes, az Intercontemporaire több szólistája. A művészek koncertjükön — Mary von ne Le Dizes hegedűművésznő közreműködésével — a kortárs magyar zeneszerző, Kurtág György néhány alkotását is előadták. A Bartók sorozat keretében a héten három hangversenyen adja elő a neves vonósnégyes, a Tokyo kvartett Bartók mind a hat vonósnégyesét. Április végén kerül bemutatásra a Chatelet színházban a Kékszakállú herceg vára. amelynek előadásán Judit szerepét Marton Éva, a világhírű magyar operaénekesnő alakítja.
