Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-23 / 68. szám
_É PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. MÁRCIUS 23., KEDD 13 Globális tévedés A Pest Megyei Hírlap február 27-i számában Globális evangé- lizáló címmel jelent meg Pápai Szabó György írása. A cikk szándéka szerint „valós tájékoztatás” akart lenni, mégis, tévedései miatt, éppen az ellenkezője lett. A szerző által felhozott és újkeletűnek vélt intézmények ugyanis már 1990-et megelőzően is több éve fejtették ki tevékenységüket a Dunamelléki Református Egyházkerületben. így például Pécs-Kertvárosban 1986-tól, míg Százhalombattán 1982-től van gyülekezet. Az Őr- bottyáni Szeretetotthon kiépülése és gazdagodása pedig évtizedek óta folyamatosan — a lehetőségek keretei között — történik. Az előbb említettekhez hasonlóan, jóval 1990. előtt már működtek az egyházkerületben különböző segítő missziók, így például a dolgozatban említett menekültügyi, kallódó ifjúsági, kórház, börtön, továbbá az alkoholistákat és kábítószereseket mentő missziók. Tény, hogy ezek egy része dr. Tóth Károly püspöksége idején kezdte meg tevékenységét, vagy ezalatt erősödött meg. Gondoljunk csak az említetteken kívül a Presbiteri Konferenciákra, vagy az Ifjúsági Konferenciákra a Kálvin téren. Itt említem meg, hogy a szerző valószínű nincs tisztában dr. Tóth Károly püspöki szolgálata idejének kezdetével, s ezért fogalmazott a dolgozat második sorában pongyolán. Az elmondottakra vonatkozóan talán mentségére szolgálhat Pápai Szabó Györgynek az a tény, hogy ő maga csupán 1991-et követően került a Dunamelléki Református Egyházkerület személyi állományába, hiszen ezt megelőzően egy másik egyházkerület kisvárosában (Pápán) volt egyházi könyvtáros. Ezzel együtt azonban szükséges lett volna a fent említetteknek pontosan utánanézni, mert így a dolgozat nem egyéb, mint valós tények valótlan színben való feltüntetése. Az előbb említett mentség azonban nem fogadható el a cikk címével kapcsolatosan. Globális evangélizáció ugyanis nincs. Ez önmagában véve tévedés, Jézus Krisztus konkrétan és egyedien szenvedte el a kereszthalált — annak minden fájdalmával együtt — és nem globálisan, nem általánosan. Az ő váltsághaláláról szóló evangélizáció sem általános, sem globális. Tanítványait sem általában hívta el, hanem nevükön szólítva. A természetfilozófiák körében elfogadható lehet egy ilyen megállapítás, mint amilyet Pápai Szabó György tesz, de a keresztény tanítások ilyet nem ismernek. Végül a Reményik verssel kapcsolatos tévedésre utalnék. A versnek minden szakasza azzal zárul, hogy a költő parancso- lóan kiált az olvasó felé: „Ne hagyjátok a templomot, A templomot, s az iskolát!” Nem véletlen, hogy Reményik a templomot kétszer említi, míg az iskolát csak egyszer. A költővel együtt sokunknak — akik gyakorló lelkészek vagyunk — az a véleményünk, hogy az evangélizáció mindennél fontosabb, hiszen ez adhat lelki és anyagi erőt minden áldozatvállaláshoz, így például intézményeink fenntartásához is. Magam is mindent megteszek azért, hogy iskoláink, intézményeink minél nagyobb számban kerüljenek vissza egyházunk tulajdonába, viszont az evangélizáció jelentőségét mindennél fontosabbnak tartom. Mindenesetre örömmel olvastam volna arról a nagy munkáról, amely, akár a Lónyai Gimnázium, vagy egyéb más intézményünk visszaszerzése érdekében folyik. Az említett gimnázium vonatkozásában azért is szerettem volna bővebbet megtudni, mivel magam is több esetben tudomást szereztem arról, hogy püspökünk erejét nem kímélve, milyen óriási energiát fektet ebbe a munkába. Úgy gondolom azonban, hogy a cikkíró azzal maradt adós, amit tájékoztatásként elmondani szeretett volna. dr. Kis Boáz református lelkész Fülembe forró ólmot öntsetek...? Mindig öröm „régi ismerősöket” újra felfedezni. Mint most is, hisz a levélíró neve ismerősen cseng számomra egy a rendszerváltást és a református egyházban történt általános tisztújítást megelőző időben írt harcos cikkéből, melyet egyik egyházi lapunkban tett közzé. A cikk a református egyházban az általános tisztújításért, s a megújulásért küzdő Református Megújulási Mozgalom debreceni konferenciája után született, s hogy finoman fejezzem ki magamat — a mozgalom és annak célkitűzései iránt kevés jóindulatról és megértésről tanúskodott. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, s történt a nagyvilágban s idehaza egy s más. Csak dr. Kis Boáz nem esett ki a jelek szerint régi szerepköréből. Igazán megértem, hogy az igazságra oly érzékeny korunkban nem túl kellemes némelyeknek szembesülni azzal, hogy a „tájékoztatást” a múlttól eltérően nem szűkkeblű egyoldalúsággal kezelik és értelmezik. A tájékoztatás nem egyenlő azzal, amit a levélíró hallani akar. Reflektációm nem valaki ellen szólt, hanem egyházunk mellett, s minden sorában igaz és valós módon. Mondanivalóját még csúsztatásokkal sem lehet semmissé tenni. Bár a levélíró reakciója egyáltalán nem meglepetés számomra. Az írás egyáltalán nem kívánta minősíteni dr. Tóth Károly — nyilván sok pozitívumot is tartalmazó — egykori egyházvezetői ténykedését. Az általam felsorolt példák és tények nem ellene irányultak, hanem egyházunk megújulásáról és gazdagodó életéről tettek bizonyosságot, egyáltalán nem tagadva a folytonosságot és a folyamatosságot. Ám itt nem erről volt szó, hanem egy véleményre kellett reflektálnom, mely egyházunkat is igaztala- nul elmarasztalta. Hisz kétségkívül hamis az a beállítás. mintha a történelmi felekezetek csak „vagyonvisszaszerzés- sel” lennének elfoglalva, ahelyett, hogy evangélizálnának, mint a példaképül állított ki- segyházak, illetve szekták. S ehhez az égvilágon semmi köze dr. Tóth Károly püspöksége kezdetének, sem az én Pestre kerülésemnek. Másrészt azért a dunántúli kisváros „némileg” nagyobb, mint az a település (Csákvár), ahol a levélíró lelkészkedik. S ott sem csupán „egyházi könyvtáros” volna (bár az ELTÉ-n szerzett bölcsészdiplomámat, s a tudományos gyűjteményekben végzett munkámat nem szégyenlem!), hanem élethivatásomnak megfelelően mind- végig gyülekezeti lelkipásztor is, s itt Pesten sem szakadtam el a gyülekezeti szolgálattól, az igehirdetéstől. Bár, ismétlem, nem értem, hogy került a csizma az asztalra? Azonban nemcsak az, hanem az evangé- lizációval kapcsolatos okfejtése is (teológiailag is!) logikátlan. A missziói parancs így szól: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket!” Globális, univerzális, az egész világra kiható örömhírt és megváltást hozott Jézus Krisztus. Ő az egész világ (kozmosz) megváltója: „Én vagyok a világ világossága”. (János ev. 8:12) A hitben a Szentlélek által ez az örömüzenet személyhez szóló, egyedi üzenetté válik, s az Imitatio Christi-ben (Krisztus követése): életgyakorlattá, amikor is óemberünket levetve megszületik bennünk a krisztusi új ember. Én arról beszéltem, hogy az egyház nem csupán az evangélizációs héten, s nem csupán a szószéken, egyes templomokban evangélizál, hanem folytonosan, egész lényével, önnön valójával evangélizál küldetése szerint. A testet öltött Igében kapott örömhírt hirdeti, azaz evangélizál iskoláival, a családban, a gyülekezetben, s iskolában folytatott keresztény szellemű nevelőmunkával, szociális- és szeretetszolgálatával, sokszínű missziós tevékenységével. Ezt nem látni: oktalanság. S az egyház a mindent átfogó szolgálatát az evangélium egyetemességének realitásában végzi. (János ev. 3:16) Igen, Jézus az egész világ üdvözítője (I. János 4:14), O az, aki elvette a világ bűneit. Természetesen ez a legegyetemesebb evangéliumüzenet is mindig a legszemélyesebb Jézus Krisztusról. Hamis rabulisztikával sem lehet kiszakítani az evangélizá- ciót az egyház igehirdető, bizonyságtevő életének egészéből, s azt bármilyen érdekeltségből az egyház küldetésének bármely alkotórészével szembefordítani, mert ez „globális tévedés” felsőfokon. Ahogy Reményik versének matematikai „elemzése” is az. Nem követelhető meg senkitől egy cikk előítéletektől mentes, pontos elolvasása és értelmezése. Ám azt tudomásul kell venni: a történelem kerekét nem lehet visszafelé forgatni! Az igazság követelménye alól nem mentesít annak meg nem hallása! Pápai Szabó György HISTÓRIA HARDI PÉTER Adalékok a tanácsköztársaság egyházpolitikájához III. A Vallásügyi Likvidáló Hivatal helyettes vezetője, Apáti György szintén kilépett piarista szerzetes, s felsőkereskedelmi iskolai tanár volt. A „politikai irányításban főnökével együtt vett részt, s az adminisztratív ügyekben is intézkedett, bár rendelkezései a hivatal vezetőjének jóváhagyása alá kerültek" ! Kirchmeyer Józsefet, posta és távirda-alkalmazottat mint politikai megbízottat rendelte a Vallásügyi Likvidáló Hivatalba a Budapesti Munkás és Katonatanács.* 1 2 Ő is részt vett a politikai irányításban. A Hivatal személyi állományába tartozott még Mogán Ákos (református lelkész), aki a kilépett papok részére szervezett propagandatanfolyam vezetője volt. A tanfolyam állandó előadója Szalay Károly református gimnáziumi tanár. Faber Oszkár hivatalba lépése után kijelentette, hogy a volt Vallásügyi Minisztérium „a régi értelemben vett adminisztrációt nem folytathat.”3 Utasításokat adott, „melyek alapján az egyes ügyosztályok ügykörüket a lehető legrövidebb idő alatt liquidálni voltak kötelesek. Az osztályok működése ezen rendelkezésnek megfelelően körülbelül 3-4 hét alatt teljesen megszűnt" f A volt Vallásügyi Minisztérium egyetlen funkciója az egyháznak az élet minden területéről való visszaszorítása lett! A minisztérium által kezelt vallási, tanulmányi, egyetemi, ás más alapok uradalmait Faber már április elején átadta a Földművelésügyi Népbiztosságnak.1 Az egyház és az állam szétválasztása A tanácsköztársaság minden további egyházpolitikai intézkedését, illetve rendeletét az egyház és az állam szétválasztására vonatkozó rendeletével kívánta megalapozni. Ezt a Forradalmi Kormányzótanács Szántó Béla helyettes hadügyi népbiztos követelésére elvben már az I. ülésén elfogadta. Azt, hogy a tanácsköztársaság vezetői mit értettek az egyház és az állam szétválasztásán, megtudhatjuk Fá- ber Oszkárnak és Landler Jenőnek a rendeletet értelmező körrendeletéből, amit felvilágosítás céljából a megyei, s rajtuk keresztül a községi direktóriumoknak küldtek meg.4 Az egyházak magántársulatoknak tekintendők, s ezért (a törvény értelmében) hitközségenként szervezkedhetnek. Velük az állam sem kormányzati, sem közigazgatási szinten nem foglalkozik. Igazságszolgáltatás terén is csak akkor, ha a proletariátus érdekei ellen vétenek. A papok megmaradhatnak lakásukban, őket a községekből kitiltani nem lehet, a vallásgyakorlatot nem függeszthetik fel. A vallásfelekezetek magántársulatokká nyilvánításából pedig az következik, hogy „a tanácsköztársaság a vallásfelekezeteknek semmi néven nevezendő anyagi támogatást nem nyújt, s eltöröltetnek a felekezeti célokra való összes kényszeradózások is.”5 ■ Az egyház és az állam szétválasztásának fenti értelmezése több kérdést vet fel. Vegyünk ezek közül egyet: Mit jelent például az, hogy az egyházak hitközségenként szervezkedhetnek? Fáber Oszkár Vörös Újságnak adott nyilatkozata szerint „Ha az egyes hitközségekben nem lesz annyi hívő, amennyi a pap eltartását és a templom fenntartását biztosítani tudja, az egyház- közösség magától megszűnik és a templom természetesen más rendeltetésnek fog szolgálni."6 A hitközösségenkén- ti szervezkedés megöli tehát a szórványokat, a missziói, a magukat teljes mértékben eltartani nem tudó gyülekezeteket. Kérdéses az is, hogy a hitközségek megalkothatják-e a felsőbb igazgatási szerveiket. A tanácsköztársaság ideje alatt ezek mindvégig megmaradhattak, hallgatólagosan elismerték létjogosultságukat. Ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az egyház hitközségenkénti szervezkedési lehetősége lehetetlenné teszi a lelkészutánpótlást! S országos szervezet nélkül szinte lehetetlen a lap- és könyvkiadás is. (Folytatjuk) Jegyzetek: 1. Politikatörténeti Intézet Archívuma I/I920-IV-13-3714 2. Politikatörténeti Intézet Archívuma I/1920-IV-13-3714 3. Politikatörténeti Intézet Archívuma 605.f. II/5a 4. Bellér Béla: A Tanácsköztársaság egvházpolitikájáról Világosság, 1962. 7-8. sz. 97—101. o. 5. Politikatörténeti Intézet Archívuma 601.f. 2/XXXVII-2770 6. Vörös Újság 1919. április 25.2. o. László mester végrendelete 1277. március 23-án készítette el végrendeletét László mester, esztergomi prépost, aki 1265—1275 között a Csepel szigetén létrehozott is- pánság főesperese volt. László mester a magyar egyházi hierarchiában előkelő helyet foglalt el. Csepel szigete — a középkori forrásokban „magna insula” (nagy sziget) — királyi tulajdon volt, 1215 óta külön ispán igazgatta. Hatalmas erdők borították akkor Csepelt, vadban bővelkedett, így nem csoda, hogy királyaink kedvenc vadászterülete volt. Csepel egyik mellékszigetén, Cswron Szent Eustachius (Lesták) tiszteletére 1264-ben alapítottak templomot, László mester ennek volt főesperese. Érdemes megemlíteni, miért éppen Szent Eustachius, vagy magyaros tonnában Lesták tiszteletére alapította IV. Béla az intézményt. Traianus császár idejében élt Piacidus, egy római egység parancsnoka. Egyszer vadászat közben szarvast pillantott meg. Üldözőbe vette, majd közeiébe érve agancsai között megpillantotta a „szent keresztet a nap fényénél tiindöklőbb alakban, s Jézus Krisztus képmását”. Piacidus a jelenet hatására megtért, a ke- resztségben az Eustachius nevet kapta, s hitéért vértanúként halt meg. Az Árpád-ház eredetmondájában — mint ismert — szintén felbukkan a szarvas, sőt a váci székesegyház alapításakor — a Képes Krónika szerint — egy szarvas mutatta meg Gézának és Szent Lászlónak a helyet. Mezey László megállapítása szerint királyaink családjuk ősi eredetmondáját a keresztény legendákhoz kívánták közelíteni és Szent Eustachiust különösen tisztelték. A vadászatot különösen kedvelő és a szigeten gyakran megforduló IV. Béla ezért alapította meg a templomot Csuton és tette vezetőjévé kipróbált hívét és diplomatáját, László mestert. Pogány György
