Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-10 / 58. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1993. MÁRCIUS 10.. SZERDA „Amelyik nemzet nem becsüli a múltját, elveszíti a jövőjét” — olvasható a Rókáról készülő falumonográfiának a Rókái Baráti Rör által összeállított részletében. Találónak tartom ezt az értékmérő gondolatot a hiteles kókai falukép kialakításához. Mert van ennek a településnek valami sajátos atmoszférája, hangulata, légköre, tartása, ami feltűnik a kívülálló érdeklődőnek, találkozzon „Rókával” akár a helyi iskolában, temetőben, községházán vagy a Pincesor bármelyik hajlékában, falugyűlésen vagy március 15-i fáklyás felvonuláson. Ebben a Gödöllői dombság és a Tápióvidék határán meghúzódó, vasúttól kieső, alig négyezer lakosú faluban önálló története kerekedett a március tizenötödikék megünneplésének. A század elejétől a negyvenes évek elejéig-végéig ez a nap volt a kimagaslóan legnagyobb, az „igazi” nemzeti ünnep. A falu zászlódíszbe öltözött, a polgárok a községháza udvarán felállított viharágyúk dörejére ébredtek. Az „ágyúzás” a harmincas évek közepén szűnt meg, mert egy alkalommal emberáldozatot követelt a díszlövöldözés. Elmara15-én — a kókai 48-as Kör és a fiatalok ugyanis emléktáblát helyeztek el a kápolna falán, s rögzítették, hogy e helyről nézte hadainak egykori felvonulását Kossuth Lajos és kísérete. Ebből a történelmi epizódból — Magyarország kormányzójának ittjártából — alakult ki Kókán a ma is élő, gondosan ápolt Kossuth-kultusz, a hozzá kapcsolódó legendákkal együtt. Az általános iskola folyosói vitrinjének — s talán a várva várt leendő helytörténeti múzeumnak — féltve őrzött, de büszkén mutogatott kincse, ereklyéje a Kossuth-korsó. A Kossuth-korsó, amiből a kormányzó ivott dása az egész napos rendezvény eredeti fényén mit sem változtatott. A diákok ezután is az iskola udvarán a délelőtti órákban, a keresztes nővérek és a tanítók szervezte eseményen vettek részt. A felnőttek eközben a községháza udvarán gyülekeztek. Külön a tűzoltók, a 48-as Kör, Iparoskor és a különböző egyletek. A rezesbanda pattogós indulókkal csalogatta az embereket. A felvonulók sok-sok zászlóval, a szívük fölött nemzetiszínű kokárdával indultak a templomba. A Kossuth úton, amelyet mindenkor így neveztek, s a falu főútjának tartottak. A templomban részt vettek a szentmisén, majd a hősi emlékműnél folytatták az ünneplést. A műsorban közreműködött a dalárda, hazafias versek, ünnepi szónoklatok és a közösen énekelt márciusi dalok hangzottak el. A háború után a temetői kápolnához került át a megemlékezés súlypontja. A százéves évfordulón — 1948. március Több változatban forog a közszájon erről történet, annyi azonban bizonyos, hogy amikor Kossuth Kókán, a Margit- hegyen járt, épp arra tartott tele korsajával egy fiatal menyecske. Megkínálta a tiszteket. Krámer Iván, az eseményeket napjainkban is kutató, Kókáról elszármazott honvéd őrnagy tanulmányában Vuko- vics Sebőt, a magyar főhadsereg akkor kirendelt kormány- biztosát idézi: „Egy csinos menyecske vízzel szolgált mindnyájuknak. Kossuth és Görgey kölcsönösen mutatták be neki magukat. Kossuth mondá előbb: Tudja-e, hogy a magyar seregek fővezére ivott korsajából? Ez megint: Látta-e már Kossuth Lajost, s ha nem, most nézze őt!” A jó hideg víz annyira megízlett a kormányzónak, hogy később még egy kulacs vízért futárt küldött visz- sza Kókára. Ezáltal még híresebbé lett a falu eddig is nevezetes helye, a Beregkút, amiben a korsót megmerítették. A temető „aljában” lévő kút fölé Kossuth-emlékek nyomában Kókán Múltjukra építik a jövőt A kápolna és a temető a Margithegyen. Innen nézte Kossuth a hadak felvonulását Isaszeg felé Vimola Károly felvételei a kókaiak 1988-ban szép kovácsoltvas kupolát készítettek. Krámer Iván már említett tanulmánya azt is bizonyítja, hogy a kápolna falára tett emléktábla szövegében az időpont téves: Kossuth 1849. április 6-án járt Kókán. Ebből adódóan az isaszegi csatához — s nem a hatvanihoz — felvonuló seregeit nézhette a híres Margithegyről. Ahol a negyvenes évek végétől a hetvenes évek elejéig nem rendeztek hivatalos ünnepséget, mígnem 1973-ban már nem lehetett eltitkolni az itteniekben gerjedő, de elfojtott elemi igényt a március 15-i megemlékezésre. A nevezetes márciusi napon emlékoszlopot állítottak a kápolna másik oldalán. Ettől kezdve ismét a legnagyobb ünnep lett Kókán — de messze a környéken is — a forradalomra, szabadságharcra való emlékezés. Dacolva az internacionalista szimbólumokkal, Kókán a kokárdát tűzték ki az emberek, lovas huszárok járták a falut, este fáklyák százai égtek, az emlékszolopnál műsor hangzott el, 48-as dalokat énekeltek. Mint régen. A kókaiak hazafias érzéseit a múlt rendszer sem tudta elkoptatni... Mint ahogy ez a falu sohasem mondott le 48-as eszményeiről, Kossuth Lajos emlékének ápolásáról. Jellemző történet Eördögh Kálmán múlt század végi kókai főjegyző esete, aki 1889-ben megszervezte a helyi önkéntes tűzoltó egyesületet. Amikor 1894-ben Kossuth Lajost hazahozták s itthon nyugvóhelyére tették, a kókai tűzoltók ott haladtak a temetési menetben. A falusiak ma is pontosan számon tartják, hogy a budapesti tűzoltók 70-en, a salgótarjániak 40-en, a kókaiak 30-an voltak. Azaz ők adták — méreteikhez képest — a legtöbb embert a nemzeti eseményre. Eördögh Kálmán sírját ma is ápolják a kókaiak, családjával tartják a kapcsolatot. A kápolna közelében gondozzák Moháry Gyula 48-as honvéd százados sírját, aki Kókán halt meg. A helytörténeti gyűjteményben található egy másik érdekes ereklye is: egy kókai ember fából faragott kulacsot Kossuth emlékére. Szélére köralakban ezt írta: „Éljen a haza!” Közepére a Kossuth-cí- mert, alája az 1891-es számot véste. A kulacs másik oldalán egy szőlőfürt látható levelével, s a szöveg: „Igyál, koma”. Mint egy igazi kókai kacsintás, biztatás — holott ugyanezen kulacs szélén körben egy láncot mintázott a mester, ami abban az időben jelkép is lehetett... Élő hagyomány Kókán 1848/49, Kossuth emléke, de a falu magyarsága a későbbi múltból is táplálkozik. Tóth Ferenc nyugdíjas sörgyári tűzoltóparancsnok hosszasan mesélt a falu kultúrtörténetéről, annak magasságáról és — szerinte — mostani mélységéről. A század elején ugyanis itt élt gróf Pálfi Pálné, aki nagybirtokosként, mecénásként — az a mecénásság ma is élő példa — sokat tett a falu fejlődéséért. Általa is lett Kóka a 30-as évekre a környék kulturális központja. A világháború után rövid időre ismét felpezsdült az élet, csúcsára jutott a kókai amatőrszínjátszás. Hogy aztán bekövetkezzék az ötvenes évek elsorvasztó kultúrpolitikája. Igaz, a hetvenes évek ebben is hoztak némi fellendülést, amivel a kókaiak megint különcködtek másokhoz képest — ám ez még korántsem volt az igazi. Aztán eljött a rendszerváltás időszaka. Aligha meglepő, hogy ekkor már Kókán Kos- suth-kör működött —- jóllehet, amint megtette a magáét, szét is esett. Megalakultak helyette a pártok, mellettük az ipartestület, a vállalkozók klubja. A kókai iparosok híre minden mást megelőz a környéken. Beleszólnak a község életébe — nem véletlenül lett polgármester Papp János vállalkozó —, gyakorolják a már emlegetett mecénási hagyományokat. Terepjáró autót vásároltak a kiváló Éaluvédő Egyletnek, sőt maguk is szép számmal benne vannak. Anyagilag támogatják a megyehíres nyugdíjasklubot, a helyi fiatalokból álló, egyre nagyobb nevet kivívó „Tápió- gypngye” néptáncegyüttest, sportkört. A nyugdíjasok egyébként saját klubpincét tartanak fenn, ők rendezik — némi bevételért — a községi vásárokat. Egész délutánt betöltő kultúrműsorukat meg kellett ismételni, mert a közönség nem fért be egyszerre a művelődési házba. Mostanában bontogatja szárnyait a Faluszépí- tők Égylete. Helybéliek faragták, állították fel a falu közepén Széchenyi István 200. születésnapján a Széchenyi-kopja- fát. A kókaiak magyarsága nem áll meg a falu határainál. Több tízezer forinttal járultak hozzá a Don-kanyar-kápolna megépítéséhez — egyben megalakították a volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségének helyi csoportját. A Vöröskereszt gyűjtésében a jugoszláviai menekültek megsegítéséhez az átlagosnál jóval több pénzt, ruházatot, vegyes élelmiszert adtak. No meg tíz mázsa libazsírt: merthogy itt működik a jó hírű magán baromfi-feldolgozó, amely külföldre is szállít húst. De nehogy kihagyjuk a malmot: híresen jó lisztet őrölnek benne, s tulajdonosa immár ugyancsak kókai ember. Ezt itt így tartják számon: kókai ember vette meg, nem valaki kívülálló... Hogy van-e kókaiság? Varró István iskolaigazgató — Tóth József nyugdíjas tanárral, Tóth Ferenccel, Belovai Józseffel egyetemben ugyancsak kutatja a falu múltját, s a Kókai Hírmondó nevezetű helyi újság fűszerkesztője — erre a kérdésünkre inkább kókai fur- fangról, vállalkozószellemről beszélt. — Míg a szomszédos dányi ember műveli szorgalmasan földjét, addig a kókai ingázik naponta Pestre, ahol tűzoltó, rendőr, fűtő, huszonnégy-negy- vennyolcas műszakbeosztásban portás. Aki hazajön, s itthon csinálja tovább a szőlőjét. Akkor is főzte a pálinkát, amikor szigorúan büntették: főzte, mert van benne valami rebellis magyar magatartás. Itt mindig is sok volt az iparos, az ipari növényeket termelő gazda: dohányos, lencsés. Mondják is: a kókaiak kétszer ették meg a lencsét. Nem haragszunk érte, mert leginkább arra utal, hogy megfogja a pénzt a kókai ember. Spórol, üzletel — a vérében van. Hazafiság? Lokálpatriotizmus? Ez a falu színmagyar, színkatolikus település. Ahol nem volt Sztálin meg Rákosi utca: ellenben mindenki büszke volt arra. hogy saját kókai születésű papja tevékenykedett János atya személyében. Sajnos meghalt... A mi történelmünkben egyszerre jelent meg a magunkra utaltság és az igazi, példamutató elődök egymást váltogató generációja. Ezekből alakult ki — ha az egyáltalán — a kókaiság... Találkoztam Kókán egy emléklappal, amit az első személyi igazolványok mellé szoktak itt adni. Rajta a falu örök szimbólumaival: Kossuth-korsó, hősök szobra, katolikus templom, Kossuth, Görgey, Damjanich fényképe, s a szöveg: ...Ne feledd, kókai vagy! Itt születtél. Szüleid itt tanítottak az első szóra... Tóth Ferenc SZÚKEBB HAZÁNK KINCSE A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata. Kóka, mint régi középkori település a török megszállás alatt is lakott hely volt, de a Rákóczi szabadságharc idején a magyar lakosság nagy része elmenekült. Helyébe sziléziai németek telepedtek, később pedig a magyarok egy része is visszatért. írott források szerint a falu középkori kőtemploma 1740-ben még állt, de 1777-ben már meglehetősen romos volt, és a helyiek Károlyi Antal földesúrtól várták a helyreállítását, ami azonban évekig halasztódott. 1803-ból fennmaradt egy váci kőműves rajza a régi templom újjáépítésére, és ez a bizonyítéka, hogy a régi templom gótikus lehetett. Fennmaradt egy másik alaprajz is 1822-ből, amely viszont már egyházi rendhez tartozó építész terve. Némi módosítással feltehetően ennek alapján épült fel a templom Haag Ádám kőművesmester kivitelezésében. A klasszicista stílusú új templom bizonyára felhasznált valamit a gótikus templom falaiból, de hogy mennyit, azt csak régészeti feltárással lehetne megállapítani. Az egyetlen homlokzati-tornyos r. k. templom a széles utca tengelyében igen hatásos elhelyezésű. Homlokzatait falpilléreken nyugvó, klasszikus arányú párkány zárja le. A bejárati homlokzat kiemelt részén a párkány fölött háromszögű timpanon emelkedik, és ez az elrendezés kisebb léptékben megismétlődik a kapukeret oromzattal ellátott kialakításában is. Ez adja meg a templom klasszicista jellegét. Belül, a csehsüveg-boltozatos hajót bábos korI lát választja el az ugyancsak boltozott szentélytől. A szép arányú, műemlék jellegű templom nem kimagasló műalkotás, de a klasszicista stílus tiszta képviselője, ezért érdemel hangsúlyozott megbecsülést. Pamer Nóra
