Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-09 / 57. szám
14 PEST MEGYEI 1URLAP VELEMENY 1993. MÁRCIUS 9.. KEDD A Pest Megyei Hírlapban felvillantott értékek Levél a volt nyolcszázezresek táborából Szinte véletlenül került kezembe lapjuk február 13-i száma, benne Fábián Gyula írása Somogyi Imréről. Aktuális és szinte programadó írás a népi nemzedék már-már egészen feledésbe hulló alakjáról, mikor Kert-Magyarország gondolatát a történelem parancsára újra kell tanulnunk. Az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozom lassan húsz éve, de még „tapasztalt könyvtári rókaként” is majdnem egész napot kellett ráfordítanom, hogy előássam az előzményeket, a Virrasztók című sorozat korábbi darabjait. Nem csalódtam, megérte a fáradságot! lly- lyés Gyuláról, Karácsony Sándorról, Gellért Sándorról, Erdélyi Józsefről, Németh Lászlóról vallottak az általam megtalált írások a személyes élményekből fakadó forró szeretettel, mégis eszméltető józansággal, a nagy elődök gondolataiból mai helyzetünkre ébresztő tudatosítással. Számvetés ez a sorozat a múlttal, mégis előrelasztási kampány — bar szerény véleményem sze-' rint két és fél éve folyik, hol a fű alatt, hol nagyon is fű felett —, és máris dúskálhatunk az önjelölt és a pártok vagy különféle csoportosulások által javasolt miniszterelnökökben. Az ifjú demokraták hadarva harsogó vezére az első, a másik a mindent lefitymáló SZDSZ-elnök, aki kisebb vargabetű után foglalta el az elnöki posztot, és fennkölt mosollyal tűri, hogy leendő miniszterelnökként emlegessék. Nem lehet elmenni szó nélkül a politizálni kétségtelenül tudó Horn javaslata mellett sem, hogy a párt esetleges miniszterelnökjelöltje az a Németh Miklós legyen, akinek valóban kétségbevonhatatlan érdemei vannak a rendszerváltozásban, és az első szabad választáson a maga kerületében óriási fölénnyel lett országgyűlési képviselő. Anélkül, hogy érdemeit kisebbíteni akarnám, azért arról sem illik, megfeledkezni, hogy Németh Miklós milyen drámai hangon terjesztette elő az 1990. évi költségvetést, azt az alternatívát állítva az ország- gyűlés elé, hogy vagy elfogadják, vagy az ország gazdaságilag összeomlik. Szerintem józanul mérlegelve az adott helyzetet, az országgyűlés elfogadta a tekintés a jövőbe is egyúttal, mert a jövőt csak akkor építhetjük okosan, ha okosan értjük a múltat is, ha hű gazdái leszünk a bennünket megillető szellemi örökségnek. Könyvtáros vagyok és egyben bibliográfus is. Tudom, hogy a napilapok közleményei nyomtalanul hullanak ki szellemi életünkből, hiszen még a legmélyebbre ásó bibliográfiák sem tárják fel a nemcsak napi figyelemre méltó közleményeiket. Még a folyóiratok is sokszor temetőivé válnak fontos gondolatoknak, csupán szűk szakmai közönség körében tartják ébren a feléjük irányuló érdeklődést. Meggyőződésem, hogy Fábián Gyula egymást követő tanulmányainak csak egy részét sikerült összeszednem most és ott, ahol erre leginkább nyílik alkalom: a nemzet könyvtárában. Szívesen olvasnám pedig a többit is, és egyben mindent, hiszen egységes szemléletet, egyetemes látást és összefüggő gondoköltségvetést. Ha a mostani kormány nem is ilyen végletes hangnemben, de hasonló tartalmú előterjesztést tenne, felcsendülne az összehangolt ellenzéki kórus a kormány tehetetlenségéről, hozzá nem értéséről, koncepcióhiányáról és így tovább. Szólni kell még az MDF szárnyain a képviselőházba röpített csokornyakkendős milliárdosról is, aki most nem Vörösmarty téri koldusként, hanem az egyedül üdvözítő politikai irányzat megtestesítőjeként szerényen viselte el, hogy miniszterelnök-jelöltként essék róla szó. Nem hallottunk még a Pozsgay nevével fémjelzett politikai párt jelöltjéről, aki nyilván a párt elnöke lehetne. Bár ő nem szerepel név szerint a jelöltek között, meggyőződésem, hogy az átalakulás előkészítésében oroszlánrésze volt, és ha ő pályázna erre a posztra, mint ahogy szerintem ezt nem kockáztatja meg, nem lehetne szemére vetni. Őszintén sajnálom, hogy annak idején a szabaddemokraták által kikényszerí- tett népszavazás eredményeként lekerült a napirendről, hogy ő legyen az új köztársaság elnöke, aki először merte kimondani nyilvánosan, hogy 56-ban népfelkelés és nem ellen- forradalom volt. Nem esett szó arról latsort fedeztem fel a már elolvasott írásokban, amelyek egymást erősítik és együtt hatnak igazán. De a Pest Megyei Hírlap jó néhány havi anyagának számai már a kötészet előszobájában várják sorrakerülé- süket, hogy könnyen pusztuló papírjukat megóvhassuk az időtől. Ez is a könyvtár feladata! De ezért hónapokig (sőt néha évekig) hozzáférhetetlen az anyag. Köszönöm Önöknek a lapjuk által követett szerkesztői elveket, az irodalmi és a kulturális rovatban mindig csak az igazi értékre törekvő tanulmányok sokaságát, amelyek közül, most csupán szinte példaként ragadtam ki azt a sorozatot, ‘amely szívemhez talán legközelebb áll. Bp. 1993. febr. 28. Tisztelettel köszönti Önöket Dr. Heltai János (Országos Széchényi Könyvtár tud. szaktanácsadó) sem, mint ahogy ez az Össztűz adásában kiderült, pontosabban nem derült ki, hogy a létminimum alatt élők kit javasolnak miniszterelnöknek. El kell ismerni, hogy a nevükben nyilatkozó elnök, aki nem lesz a párt "tagja, csak a szervezésben vesz részt, ami érdekes fából vaskarika, még csak sejtetni sem engedte, hogy kire gondol, sőt a találgatás lehetőségét is kizárta, amit javára lehet írni. Sok az eszkimó és kevés a fóka, éppen ezért nagy kár, hogy a demokrácia rosszul beidegzett szabályai szerint egy országnak egyszerre csak egy miniszterelnöke lehet, mert a felsorolt bőséges kínálatból minden jelölt bizonyára a maga személyét tartja a legmegfelelőbbnek. A kérdés csupán az, hogy a választásra jogosultak, akiknek a kedvét sikerült elvenni a szavazástól, a választás előtti véget nem érő szóáradatból mit fognak meghallani. Nem tudhatjuk, hogy a szavazók közül, hányán fognak helyesen dönteni, és hányán akadnak olyanok, akik az olcsó demagógia bűvöletétől elvakítva nem veszik észre, hogy a rosszul értelmezett szabadság szükség- szerű következményeként zátonyra futtatják a demokrácia törékeny hajóját. Tiszay Géza Bevezetés keretében, ki kell mondani: nem kell, hogy eretnekségnek számítson a helytelen útról a társadalmilag kipróbált, helyes útra való visszatérésünk. Ugyanakkor úgy is fogalmazhatunk, hogy mindez nem téveszthető össze a ka- méleonsággal... Jómagam, az úgynevezett fordulat éve előtt, mint ifjú, vidékről — BESZ- KÁRT-hoz kerültem, és részt vettem a „fényes szelek” felforgató mozgalmaiban. E mozgalmak idején, és azok egyenes folyamataként sodródtam az intemaci- onálódó hadseregbe. Az esetemben is az történt, hogy a 70-es évek derekától növekvő sebességgel jutottam el ahhoz a választóvonalhoz, amivel visszfordít'hatatlanul lehullt a hályog a szememről. Szerencsémnek tartom, hogy most részt vehetek a visszafordító folyamatokban is. Az eltelt emberöltőnyi idő bebizonyította, hogy életünk kereteit a fantazmagóriára, az utópia homokjára építettük és vele együtt az egész államgépezetet, valamint felépítményeinek működését is ezek a körülmények határozták meg. A demokráciának és a néphadseregnek kikiáltott megtévesztéseket is ezek motiválták. Ezért is vált a fiatalok számára egyre „gyűlöltebbé” a rendszer hadserege, és ezért vált a nemzedékek számára élménytelenné, sivárrá, ugyanakkor kitüntetővé, ha kimaradhattak a sorból... Az ötvenes évek elején, a „Soha egy riasztó, becsületes, Egy szabadító vagy keserű ének.” (Ady E.: Kétféle velszi bár- dok) Batsányi szerint: A bárdok vagy bárdusok olyan különös rendbéli emberek voltak az északi népeknél, kik (az arra érdemesek) jeles cselekedeteket énekelve magasztalták. Ilyen „különös rendbeli" magyar ember — 168 aláírással — adott ki nemrég nyilatkozatot, a rádió és televízió nagyon időszerű átalakulása alkalmából, a sajtószabadságot féltve. Az elmúlt közel három év során ezek a fennkölt megnyilatkozások meglehetősen elértéktelenedtek: noha a régi urait szolgáló sajtó mindvégig kellő hírverést csinált nekik, de ma már az átlagpolgár legyint a patetikus aggodalmakra. Arany János — az elnyomás sötét éveiben — a hajdani, már-már mitologikus velszi bárdokat énekelte meg, akik „lángsírba menszemélyzeti szervek elterjesztették rólam, hogy ku- lákcsemete vagyok... A pártból ugyan nem zártak ki, és a beosztásból sem mentettek föl, mert a felgyorsult események másfelé sodortak... Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején játszott szerepemről annyit, hogy az 50-es évek végével úgynevezett politikai műn-1 kás lettem. Kulákságom „rangja” viszont mindvégig elkísért — amit az „előmenetelemben” jelez, a 20 évig tartó őrnagyi szolgálatom (1966-tól 1986-ig) és az, hogy nem éppen előnyös kondíciók mellett nyugdíjaztak. Katonaörvosi segédlettel „komplex” technikai és taktikai vizsgálat alá vontak, hogy elterelő diagnózist szolgáltassanak szolgálatból való felmentésemre, annak ellenére, hogy a SOTÉ-n a belklinika vizsgáló és gyógyító professzora, olyan következtetést vont le, hogy „normál megterhelés mellett, további tek”, de nem éltették a zsarnokot. Fél évszázaddal később Ady keserűen ír a kétféle bárdokról, azok közül is a hatalom talpnyalóiról. Ez utóbbi kategória jut eszünkbe, ha azokra az írókra gondolunk, aki a megkövesedett rádió- és televízióvezetés évei alatt a legtöbbet szerepeltek, akik azt megelőzően ugyanúgy szerepelhettek, ezsel nem csekély megélhetési forrást is szerezve maguknak. Ha mégis akadt közöttük kevéssé támogatott, akkor a régi kultúrpolitika kacsintása mellett utazhatott külföldre, vagy folytathatott ingajáratot a külföldi és a magyar főváros között. Folyt a dári- dó tehát, kaptak szereplést, kiadót, dicsőséget e bárdok. Velük szemben találjuk azokat a százakat, ezreket, akik a kiszolgáló szerepet töltötték be a kultúrpolitikában, vagy még azt sem, s a régi rend összeomlásakor azt hihették, hogy rájuk is jobb napok virradnak. Ők nem a kizárólagos hatalmat, nem a kizárólagos szemunkavégzésre alkalmas” vagyok. Nyugdíjaztatásom körülményei miatti fellebbezésemet annak idején az Aba utcai katonai bürokrácia elutasította. Az ismét nevet változtatott pártot még utolsó kongresszusa előtt elhagytam. Véleményeimet a Népszabadság szerkesztőségének megírtam, de ezek valamiért ott nem jelentek meg, más orgánumok (Pesti Hírlap, Esti Hírlap, Magyar Fórum, Heti Magyarország, Pesti Riport stb.) közreadták írásaimat. Örömömre szolgál, hogy részt vehetek a visszahúzódó sajtóorgánumok ellensúlyozásában, az új tájékoztatási gyakorlat kialakításában. A vákuumlovagoknak üzenem, hogy köpönyegforgatástól mentesen vessenek számot személyes történelmük zsákutcáival, és lépjenek gazdag történelmünk országújának párhuzamos mezsgyéire. Gyöngyösi József nyugdíjazott honvéd őrnagy replést kérték, csupán az esélyegyenlőséget, azt a lehetőséget, hogy ők is szóhoz jussanak. Az elvakult hatalom akkor, s a közelmúlt három évben annak folytatói azonban még ezt sem adták meg nekik. Mi sem lenne könnyebb, mint a 168 borongós irodalmár nyilatkozatára — mondjuk — 169 másik, egyenlőséget követelő író aláírását közzétenni. Minthogy a 168 aláírás olcsó légbuborékként röppent fel, majd pukkadt szét, nem érdemes aláírásokat gyűjteni. Meg kell hagyni a 168 bárd- nak az újabb szereplés lehetőségét. Készítsenek kimutatást, hogy e közszolgálati médiumoknál az elmúlt három év során mennyit szerepeltek, mennyi honoráriumot vettek fel, s tegyék melléje 168 tetszés szerint kiválasztott, az aláírók közt nem szereplő magyar író honoráriumjegyzékét ugyanezen két médiumnál. Akkor látni lehet, kinek miért kell ma aggódnia. Harsányi László Miniszterelnök-bőség Még el sem kezdődött a váTardi Sándor grafikája 168 magyar bárd
