Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-06 / 31. szám
g! PEST MEGYEI HÍRLAP HITÉLET 1993. FEBRUÁR 6., SZOMBAT 9 Ti vagytok a föld sója Ételeink ízesítőanyagai között leggyakrabban a só szerepel. Az íz nemcsak az evés örömét jelenti, a sónak van más jelentése is. Jó „ízű” a nevetésjó „ízű" a társas együttlét. Félreértés ne essék — csak a jó emberi kapcsolatnak az erkölcsi jó az igazi „íze”. Az ószövetségi időkben a legyőzött, földig lerombolt városok földjét sóval hintették meg. (Bir. 9,45.) így tették a legyőzőitek földjét terméketlenné. Ebben az esetben rosszra használták a sót, ártottak a legyőzöttnek. Ezzel szemben Jézus kinyilvánítja a Hegyi Beszédben a hallgatóinak: „Ti vagytok a föld sója”. (Mt. 5,13.) Ezzel határozza meg tanítványainak, követőinek küldetését! Jó „ízt” vinni egyéniségükön keresztül felebarátaik, az emberek közé. Legyek bárki, de ha nem ezt teszem, akkor íztelenné válók, mert nem akarom a másik ember életébe vinni, hacsak egy kis időre is, az öröm ízét. Jézus nem azért emelte ki tanításában, — „Ti vagytok a föld sója" —, hogy valami feljebbvalóságot hirdessen ember és ember között. De tanította, hogy az emberek éljenek szeret etben, egyetértésben, egymás tisztességes szolgálatában — családban, országban és világban! Gondok között segíteni egymáson! Szükséges, hogy megfontoljuk Szent Pál apostol tanítását: „Beszédetek legyen mindig szíves, sóval ízes, akkor majd helyesen tudtok felelni mindenkinek”. (Kol. 4,6.) Kezdjek el ízesítő sóvá lenni! Tóth József plébános Budajenő Látogatóban Budajenó' katolikus plébániáján Tanul, hogy taníthasson A budajenői katolikus plébánia az egykori kastély hátsó szárnyán működik. Hatalmas kertje a hegyekre néz. Bejáratánál szép faragott kódis-ál- lás véd az éső elől, falusi hangulatot árasztva. Belül tágas előcsarnok, barátságos, nagy szobák dúsan faragott, antik bútorokkal berendezve és igazi kis barokk szobrokkal díszítve. Könyvespolcai zsúfolásig töltve könyvekkel, lemezekkel, kazettákkal. Egy kul- túrember otthona — gondolom, amikor leülök Tóth Béla plébános úrral beszélgetni. És azonnal adódik a kérdés: jámak-e ide gyakran a helybéliek, hogy érezzék a környezet nevelő hatását. — Sokan felkeresnek ügyes-bajos dolgaikkal, és én igyekszem mindig itthon várni őket — mondja a plébános. — Egész pályám alatt ha kétszer mentem szabadságra, hogy soha ne találják üresen a plébániát. De össze Az idén már építkezik a Református Nószövetség Az emberek igénylik az együttlétet A Református Nó'szövetség nagy hagyományokra tekint vissza hazánkban: 1938 óta — a szerzetesrendek szétveréséig, az egyházi iskolák és szervezetek államosításáig, illetve feloszlatásáig — sok ezer fiatal lány és asz- szony lelki, teológiai, s gyakorlati nevelőjeként, útmutatójaként működött hazánkban. A több mint negy- venesztendó's kényszerszünet után jogutódként 1991-ben alakult meg a Református Nó'szövetség. — Az egykori Országos Református Nőszövetség Ravasz László kezdeményezésére jött létre — meséli Ve- resné Simon Ida, az újjáalakult szervezet Dunamelléki területi egyesülésének főtitkára. Akkori vezetője, Zsin- delyné Tüdős Klára egy személyben testesítette meg a hívő reformátust és a világi segítőt. Az egykori szervezet alapvetően karitatív jellegű volt. Emellett jelentős szerepet vállalt a református vallásé vidéki asszonyok és lányok szellemi továbbképzésében, teológiai ismereteinek gyarapításában, sőt még háztartásvezetési, gazdálkodási segítséget, tanácsokat is nyújtott a jelentkezőknek. Természetesen egy ilyen jellegű keresztyén szervezettől soha nem állt messze a társadalmi jellegű feladatvállalás sem: az ostrom után például — ahogyan az emlékiratban olvasható — körmükkel kaparták ki a romokból akkori helyiségeiket. A demokratikus rendszer- váltás hozta meg a reményt az újraalakuláshoz. A Református Nőszövetség 1991 novemberében tartotta alakuló gyűlését. Az első, az alapok lerakására szánt esztendő eredményes volt. Ezt a hamar nyolcszáz főre duzzadt taglétszám igazolja. 1993 már a régi-új szervezet életében az építkezés éve lesz. — Hiszek abban — mondja a főtitkár —, hogy az emberek nagyon igénylik az együttlétet, egymás társaságát. Az elmúlt negyven esztendő politikai kényszere alatt szinte valamennyi társadalmi, egyesületi, egyházi szervezkedés megsemmisült, az emberek elveszítették közösségtudatukat, sőt az ilyen jellegű érdeklődésüket is. Pedig csak együtt lehet értelmes célokért lelkesedni, s azokat eredményesen megvalósítani! Az újjáalakult szövetség — a hagyományokhoz hűen — a keresztyén hit és az életvitel megsegítését, az egyháztagság elmélyítését, a már eddig is folyamatosan végzett egyházi munka további segítését (imaszolgálatot, család- és ifjúsággondozást, a magányosok vigasztalását, a menekültek segítését stb.) és evangéliumi szellemű közösségek építését tűzte ki céljául. — Az „építkezés” komoly gyakorlati munkát ad nekünk — folytatja Veresné Simon Ida. — A szövetség vezetőségét már megszerveztük, most országos hálózatunkat kell kiépítenünk. Egyelőre valamennyi tagunk az országos szövetséghez tartozik, de úgy gondoljuk: a tevékeny munkát jobban segítené, ha valamennyi gyülekezetben megalakulna a hasonló szervezet. Ebben az építkező munkában nagy segítséget kapunk a helyi lelkészek feleségeitől. Nemcsak azért várjuk el támogató együtt- munkálkodásukat, mert rajtuk keresztül élő kapcsolatot tudunk kialakítani az egyházunkkal, hanem azért is, mert ők ismerik legjobban a helyi körülményeket, illetve rajtuk keresztül juttathatjuk el legközvetlenebb úton céljainkat a már meglévő, illetve leendő tagokhoz. A konkrét idei tervekről elöljáróban annyit mondott el a főtitkárasszony, hogy két országos vezetői konferenciát és továbbképzést is szeretnének szervezni. Emellett folytatnák, s ahol szükséges, erősítenék a gyülekezeti női bibliakör foglalkozásaikat is. — Ezek a rendezvények azért is olyan fontosak számunkra, mert egyrészről erősítik a református női azonosságtudatot, másrészről pedig megerősítenek bennünket abban, hogy amit teszünk, azt valóban jól tesszük — fejezte be a „bemutatkozást” a főtitkár. (mailár) * Szerkesztőségünk a Református Nőszövetség megyei rendezvényeiről rendszeresen tájékoztatja olvasóinkat. nem járunk a falubeliekkel. Budajenő lakói a fővárosba ingáznak dolgozni. Itthon várja őket a második, sőt a harmadik műszak. Ami kevés idejük marad, azt egymással töltik. — És a gyerekek? — Sajnos, nem sikerült őket magam köré gyűjteni. Az elődöm fiatalember volt. Sátorozott, kirándult a fiatalokkal. Körülötte nagy élet folyt. Én már ehhez öreg vagyok. Három éve, amikor idejöttem, szilveszteri mulatságot rendeztem a gyerekeknek. Alkoholt ittak, és úgy viselkedtek, hogy elment a kedvem az efféle mulatságoktól. Most jobbára csak a hittanórán találkozom velük. A hittanórára mintegy hetven iskolás jár a többezres településről. De templomba már ritkán mennek el. És idén csak hatan lesznek első- áldozók — említi a riasztó adatot Tóth Béla. — Most érett be az elmúlt negyven év gyümölcse — mondja. — Úgy érzem, ezzel a közönynyel nem tudok megbirkózni. Persze ez nem azt jelenti, hogy reménytelennek találja a helyzetét. Olvas, tanul, hogy alaposan felkészülhessen prédikációira. Mert vasárnaponként 100-150 ember mindig részt vesz a misén. Rövid, tartalmas prédikációkat tart Tóth Béla, hogy taníthassa őket. Ezt tartja legfontosabb feladatának. És megpróbálja megfiatalítani az elöregedett képviselő-testületet. A megújított testülettel együttműködve talán sikerül megmozgatnia a helybélieket. A faluközösséget származásuk tartja össze. Főként svábok és Érdélyből települtek laknak itt. Utóbbiak három hullámban érkeztek: 1922-ben, 1946-ban és legutóbb 1989-ben. A család fele, a barátok otthon maradtak. És állandó a jövés-menés Hancsovszki János felvétele közöttük. Most éppen a gyer- gyóditrói templom harangjára gyűjtenek. Ez a kapcsolatápolás tartja össze a közösséget. És teremt kapcsolatot az egyházközséggel is, akik segítenek a gyűjtésben, a vendégek elszállásolásában. Tavaly Tóth Béla plébános is velük tartott a busszal, amelyik a zenekart és a rokonokat vitte Erdélybe. S hogy mit csinált a plébános úr kevés szabadidejében, ami a zsúfolt napi programok után megmarad? Legszívesebben zenét hallgat. Kedvenc időtöltéséhez azonban nem sikerült a helybélieket partnerül megnyernie, bárhogy próbálkozott is. A zene mellett marad az olvasás, és a kissé félszegen említett írás. Hangulatainak, egy-egy emberi sorsnak, természetélményeinek megörökítése: egy szerető, érzékeny ember vallomásai. D. Veszelszky Sára Egy lelkipásztor élete Erdélyből jött világszem léló' derűjével Magas, vékony református lelkipásztor érkezett a hatvanas évek elején Budaörsre. Arcán a komolyság derűjét hordozta. Szavában áldás élt. Látogatta a családokat, hívta a híveket a templomba. Jó szóval, gyöngéd invitálással. Régen hiányzott már a református gyülekezetben az erős, szervező akarat. A lélek intő szeretete. Elődje, a nyugalomba vonult kedves tiszteletes szerencsétlen sorsú volt, korán elhagyta egyházközségét, de a hazát is. Szórványokból jött Viczián János, türelme ott edződött nyíltságra, érzékenysége valós megértésre. Józan akarásra. Eladta a Templom téri egyházi telket — azon istenházát emelni meggondolatlan ábrándozás volt amúgy is, inkább a régit bővítette, tette bensőségessé. A kertben harangot állíttatott föl, lágy hangja a szelekbe kapaszkodott áhítattal. János Erdélyből hozta humorát, világszemlélő derűjét. A jót kereste s látta meg először, a hibákat csak azért vette számba, hogy javíthasson rajtuk. Huszonöt-huszonhét évvel ezelőtt alapította meg az ifjúsági csoportot. Postaládánkban találtam meg egy nap találkozóra szólító levelét. Nekem, a katolikusnak is küldte. S a meghívók szerte a faluban gazdára találtak. Olyanok is jöttek, akik az egyháztól távol álltak. Zsidó barátunk szintén testvérünkké vált. A munka láza és az áldott csönd váltogatta egymást a tünékeny években. Megkapaszkodtak egymásban, összeforrva erősödtek. A ház pincéjében először társalgó alakult, később pedig ima- és hittanterem, majd olvasó és játékszoba létesült. Féltékeny és durva esztendők vették körül János tevékenységét, aki bátor humorral, szilárd hittel nézett szembe a nehézségekkel. Győzte a jóért, állta a rábízottakért. Tanulás, művelődés alkalma volt számunkra összejöveteleink ideje. Megállt az idő, mikor meghalt. Úgy éreztük akkor. Beleborzongunk most is nemegyszer árvaságunkba. Hiánya tétovaságainkra mutat rá. Tizennyolc éve ment el. Amit ránk hagyott: örökségünk. Emléke közénk telepszik. De int is szigorú határozottsággal: serkenjünk föl hitünkben. Amit ő már bizonyosságban őriz. Földes-Bangha Károly
