Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-04 / 29. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUÁR 4.. CSÜTÖRTÖK J3 A pomázi képviselő-testület 1 két és fél éve Néha felbukkan a lap hasábjain Pomáz neve. Néha pozitív, néha negatív kicsengéssel emlegetik a képviselő- testületet is. Mindez azonban csak olyan, mint egy mozaik cserepei. Én megpróbálom összerendezni ezeket a cserepeket. Két és fél éves működés után, mint a testület tagja, határozott véleménynyel rendelkezem magunkról, és talán nem érdektelen, ha véleményemet közreadom. Szomszédainkhoz képest, ahol gyakran működés- képtelen volt a testület, ahol gyakran mondanak le tisztségviselők, ahol gyakran vonnak meg bizalmat tisztségviselőktől, a mi testületünk működik. Nálunk az ösz- szetétel változatlan, a tisztségviselők ugyanazok, és talán szerénytelenség nélkül mondhatom, fejlődik a falu. Eseményekben bővelkedő', a személyeskedést sem nélkülöző választási küzdelem eredményeképpen alakult meg testületünk. Az MDF, az FKgP, a KDNP és a Pomáz Baráti Társaság választási szövetségre lépett abból a célból, hogy jelöltjeik ne induljanak el egymással szemben. így ez a szövetség a körzeti helyeket, kettő kivételével megszerezte. Ezen kívül az. MDF három, a FKgP kettő listás helyet is szerzett. Az MDF általában független jelölteket, az FKgP párttagokat indított. A három listás helyre is két függetlent és csak egy párttagot delegált az MDF. Az SZDSZ egy listás és egy körzeti helyet szerzett és ezeket egy párttag és egy független jelölttel töltötte be. Az MSZP az általa megszerzett egylistás helyre a népszerű, volt parlamenti képviselő körzeti orvost küldte. A váratlanul jó eredményt elért Fidesz a megszerzett két listás helyre két független személyt küldött. Tehát a 19 tagú testületben hat olyan ember van, akinek zsebében tagsági könyv lapul, a többi független személyiség. Ezen a hat emberen keresztül az országos politika éreztethetné hatását, ha ezek hajlandók lennének azt közvetíteni, de szerencsére ezt nemigen teszik. Egy-egy elszigetelt esettől eltekintve a testület tagjai Pomáz-pártiak, és ebből származik munkánk minden eredménye. Hogyan alakult ki ez a kedvező helyzet? Két tényező működött itt döntően közre. Az egyik tényező az volt, hogy az MDF a meglévő fölényét nem igyekezett kihasználni és független személyeket támogatott. Le- zsák Sándor szlogenje volt, hogy „hiteles embereket az önkormányzatokba!” Pomáz bebizonyítja, hogy a gondolat, noha a kényszer szülte, mert az önkormányzati választásokra elfogytak az MDF káderei, helyes volt. A kommuniális politika kérdései 99 százalékban nem politikai ügyek. A másik tényező a Fidesz önmérséklése volt. Kereshetett volna két politikai karrierre áhítozó fiatalt, de nem ezt tette, hanem felkért két nagy élettapasztalattal bíró hiteles embert és ezzel igen helyesen hozzájárult ahhoz, hogy testületünk jó irányba induljon el. Természetesen más szempontok szerint is lehet vizsgálni testületünk összetételét. 1929-ben született a testületünk négy tagja. Amikor a korelnököt kerestük, csak napok döntötték el, hogy ki viselje ezt a tisztséget. Heten vannak az ötven fölötti zónában és heten a harminc és ötven közöttiben. Harminc alatti tagunk egy van; az ambiciózus és tevékeny tűzoltóparancsnokunk. Meglepően magas az iskolai végzettség. Kevés kivétellel mindenki egyetemi vagy főiskolai diplomával rendelkezik. Négy humán diplomásunk, három orvosunk, egy közgazdászunk és nyolc műszaki diplomásunk van. Régi gyanúm, hogy a fővárosból menekülő értelmiség számos tagja talált Pomázon otthont. íme ez az összetétel azt bizonyítja. Nemzetiséginek a testület egy tagja vallja magát, de a nevek közel fele nemzetiségi származásról árulkodik. A testület tagjai egy-két kivétellel vallásukat gyakorló emberek. A tizenkilencből tizenhárom római katolikusát református és egy görögkeleti. A lakosság vallási megoszlása is ilyen arányú lehet. Qspomá- zi, tehát több generáció óta pomázi öt, a többi elsőgenerációs. Ez viszont azt jelzi, hogy az őslakosság egyelőre távol tartja magát a közélettől. A testület tagjai között hamar elkezdtek szövődni a baráti kapcsolatok szálai is. Ebben elsősorban a hasonló társadalmi háttér, a hasonló kulturális útravaló és az ezekből következő hasonló gondolkodásmód volt a döntő. Miután az eddigiek általában a kedvező képet erősítik, meg kell emlékeznem vitáinkról is. Mi az, vagy mik azok, amelyek megosztanak bennünket? Legelső vitáink a bizottsági szervezet megalkotása körül robbantak ki. Akkor még hatalmi kérdésnek fogtuk fel a bizottsági elnöki megbízásokat és a bizottsági helyeket. Most már tudjuk, hogy csupán a munka kérdése. Éles viták alakultak ki a jegyzői állás betöltése körül. Időben nem ezután jött, de ide tartozik a hivatal átszervezésének kérdése. Megfogalmazott ellenvélemény ugyan nem volt, de a testület egy kis része közömbösséggel tüntetett a külföldi partnerkapcsolatok megszervezése, az utcanév-megváltoztatások megvitatása és a jelvények és kitüntetések megalkotása vitáiban, Sokáig volt döntő egy-egy gondolat fogadtatásában, hogy ki volt a kezdeményező. Egy darabig emlékeztek az emberek a választási programok megfogalmazásaira és próbálták magukat ahhoz tartani. Ennek jegyében folyt az iskolafejlesztési vita. Állandóan érezhető volt egy olyan törekvés, hogy a túl érzékeny és túl befolyásos tagokat a többiek igyekeztek az átlagszintre visszaszorítani. Szinte egységes elítélést vont maga után, amikor valaki külső fórumok igénybevételével akart eredményt elérni. Példa erre a Majdán Pola és az önvédelmi vita. Nem arat rokonszenvet a pénzügyi és műszaki döntések szakmaiságának a túlhangsúlyozása. Végül legfrissebb vitánk az önkormányzat in- gatlanvagyonával való gazdálkodás kérdése. Vannak, akik vitatják, hogy felhasz- nálható-e az ingatlanvagyon jelen fejlesztési elképzelések finanszírozására. Sajnos ezek a viták nem aratnak tetszést a gyakran pártállami nosztalgiákkal rendelkező külső szemlélők körében. Ebben a dologban osztozunk az országgyűlés sorsában. Az is, talán, világrekorder az egységnyi idő alatt meghozott törvények mennyisége dolgában, mégis számosán vannak, akiket megzavar a viták hangja és a külső kísérőjelenségek. Többször kellene mutatni a televízióban, hogy hogy működik az angol parlament, ahol a középütt lévő nagy asztal mérete úgy van meghatározva, hogy az ellenfelek ne érjék el karddal egymást. Sajnos a demokrácia időigényes, a demokrácia nehézkes, de az emberiség nem talált még ennél jobbat magának ki. Turcsányi Sándor Pomáz A felingerlődött Szalai odament az alvó emberhez. Belé- kapaszkodott az alvó, öreg oroszlánnak a sörényébe. A lefityegő. horkoló arcot így akarta egyenesbe rántani. Még azt is mondta elvetemüli, cinikus durvasággal: — Farkasharapást a szőrivel, reakciót a hajtincseivel... És hajgyökerestől fogjuk kiirtani a reakciót... Olyan reakció következett erre. melyet leírni se erőm, sem kedvem nincsen. Egymást cibáló magyarok látása éppen olyan fájdalmas, mint az öregek s fiatalok mindennapos veszekedése. Abban a zalai kis faluban, amit a TŰZMADÁRTÓL kaptam, amikor menekülő népemmel hozzászaladtam, már ezeréves volt a „villanyvilágítás”, persze, csak égiháború idején, amikor az igazi villám világított. Szárított macskabőr összedörzsölésével, vagy eleven kandúrnak a visszafelé való cirógatásával a legkisebb bakonyi iskolában is tudott villámot generátorozni a szegény iskolának szegény tanítója. Abesszíniában a macskaféléket „igazi” oroszlánoknak tartják. Nem tudom, hogy az afrikai tanítók tudnak-e oroszlán bőréből villámot gerjeszteni — de azt biztosan tudom, hogy egy álmából felriasztott és üstökön ragadott oroszlán sem tud nagyobbat ordítani, mint Máthé András, az öreg mozdonyvezető, amikor a kötekedő suhanc a hajába és a bajuszába kapaszkodott: — Mit akarsz velem...!? — bömbölte féktelen áradással — de akkorra már a levegőbe is emelte Szálait a két fülénél fogva, mint valami rugdalózó belga nyulat. Szálainak pedig a megfeszült füleiből szivárogni kezdett a vér. Mintha a magasba tartott suhanc lett volna az az állványos orvosságtartó készülék, amit az orvosok újabban a reménytelen betegek ágyához helyeznek az operáció után. — Mikor a vér megindult a Szalai füleiből, ugyanakkor két kövér könnycsepp is eleredt kék szeméből. A vércsöppek keresztül folytak a Máthé öklein, amikor a fiút a magasba tartotta. Az ökleiről a kabát ujján keresztül befolytak az inge alá. A könnyek, melyek olyan kövérek voltak, mint a hólyagos, nyári zápor csöppjei a sáncban — ezek a könnyek a fiú arcán megfagytak, megállották. Nyöszörgő, bocsánatkérő hangon rimánkodta: — Kezitcsókolom, keresztapám. Ne bántson András bá'! Máthé mozdonyvezető csak most ismerte meg a keresztfiát, egy veszprémi vasutasnak eltűnt gyermekét. A fiút REGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 66. rögtön leeresztette a földre. Most már nem kiabált, hanem szelíden, nagyon szomorúan kérdezte: — Béla, hogy kerültél te ezekhez a züllött gazemberekhez? Aztán nem is várva a feleletet, elkezdte a keresztapai fejmosást. Kezdte visszaszédegetni a keresztvizet:-— Te Béla — monda —, a cigányt meg lehet érteni. A telepítési mániába szenvedő legislegöregebb József főherceg idején azoknak ingyen sem kellett se az új ház, se az ingyen osztogatott és még fel is szántatott birtok. Még csúfol- kodtak is a földeket osztogató, porciózó mérnökökkel. — Tudod-e, fiam — a cigányból sose lesz paraszt, amíg a világ világ lesz. — De lám — folytatta Máthé —, lám a világ mekkorát változott. Most már döcögve szaladnak Romániából, Jugoszláviából és északról is kommunista párti- gazolványérl a szegény dádék. Még az emberevő kassai cigányok is hazájukból kivert, szorgalmas, derék svábok vagyonából szeretnének szalonnázni. Meg kell érteni ezt az étvágyat is. Sőt az elkeseredett zsidót is meg lehet érteni egy kicsit, aki a minap Telavivból ezt a levelet írta az egyik újságnak: „Mindenkimet elvesztettem, a végén az eszemet és lelke- met is elvesztettem. Bosszút esküdtem. Farkas lettem az egyik pesti rendőrlaktanyában. Amíg le nem ülepedik a keserűségem, le nem hül a haragom, ki nem elégül a bosszúvágyam, addig én kommunista és rendőr maradok. Bűnös, vagy nem bűnös, — de én addig boldog nem leszek, ameddig néhány aktát le nem zárhatok és néhány koporsót le nem pecsételhetek. Akkor aztán szervusztok kommunisták, szervusz Ország, szervusztok koporsók!” — Mindent és mindenkit meg lehet érteni, Bélám, csak téged nem, a magyar vasutas fiát! Gyere, hazaviszlek! Béla szemei gyöngyöztek, de ugyanakkor mutatóujját a szájára tette s a fejével a lépcsőbejárat felé intett, ahol két fegyveres detektív, úgy látszik, őt is sakkban tartotta. Szalai megszólalt csendesen: — Halkabban, András bácsi... engem őriznek. A markukba kerültem, fegyveresen kísérnek mindenhová. Engem is meg lehet érteni, András bácsi! Nézze! Felhúzta mindkét karján az ing- és kabátujját, megmutatta az injekciók és a farkasfecskendő szúrásait. Ezeket mondotta csendesen: — Ezzel a fehér tintával írják a farkasok dalát, az ember- kergetés himnuszait és énekeit. A meséket a Volgáról, amit meg akarnak fordítani, hogy melegvízű beltenger legyen belőle. Ezzel a kábító orvossággal írták a Sztalin-him- nuszt, ami benne van már a naptárakban és az olvasókönyvekben. Maga Rákosi Mátyás repül vele Moszkvába. A szavalókórust is repülőgépen viszik. Moszkvában akarják elszavalni a világtörténelem legegyügyűbb versét és a legrondább hízelgést, ami valaha elhangzott ezen a szomorú földön. Nem valószínű, hogy Ádám és Éva leváltása után a Paradicsomot úgy átvizsgálták volna a haragos angyalok, mint ahogyan a gyorsvonatot szokták átvizsgálni a vágállomá- son, mielőtt átvenné azt az új személyzet. De, ha történetesen találtak volna valami firkálást valamiféle falon, amiért Ádámot a fülénél fogva kellett volna visszahozni, hogy azt lenyalja, vagy lekaparja, úgy ez az irka-firka nem lehetett volna felháborítóbb és ostobább, mint a Rákosi Mátyás versikéje, amit Sztálinnak küldött a Vörös Paradicsomba. Ettől az együgyű verstől kapta meg Szalai Béla a gyógyító csömört, ami visszasegítette őt eltékozolt Édesapjához. Itt a vers. Korán reggel felébredvén, Kelet felé tekintek én, Arra vörös az ég Alja, arra lakik Sztálin maga, Az Emberiség édes Apja.” Rákosi versikéjére csak annyit mondott a szegedi tanár: — Ez nem vers! — Ez váladék...! — Takony!... — kiáltotta egy szabadkai menekült, Halász Imre, a vén veteményező a kültelki utcából, a „Gubica- ulicából”. — Ösmerem én Róth Matyit, kölök-korából. Én hordtam az apám káposztáját az aptya bóttyába... Ösmerem én. Örökké folyt az orra. Lefittyönt harisnyában hurcolta a palatáblát. De akkó a szalámit még se nem ötté, se nem emlegötte. Hát csak ilyen verset tudott kihúzni az orrá- búl az a Róth? (Folytatjuk.)
