Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-04 / 29. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1993. FEBRUAR 4., CSÜTÖRTÖK Önállóan, Áporkán í Példaértékű kiválás Az áporkai szövetkezet egyik műhelyében készülnek a cipőipari kellékek (Vimola Károly felvétele) Már több, mint egy hónapja annak, hogy megalakult az Aiionm t Mcz-T'gazdasági és Ipari Szövetkezet. A Kiskun Mezőgazdasági Szövetkezetből váltak ki — viták, perek nélkül, és ez sajnos elég ritka e téren — kölcsönös megegyezéssel, hangsúlyozva, hogy egyes üzleti, piaci érdekeket továbbra is közösen képviselnek. Tóth Vilmos, az áporkai szövetkezet elnöke elmondta, önállósodási törekvésüket az motiválta, hogy a helybéliek úgy érezték, a faluban nem történtek meg azok a fejlesztések, amire szükségük lett volna. Munkahelyek szűntek meg, egy helyi önálló téesz viszont érvényt tud szerezni a többség akaratának. Kérdés lehet az is, miért a szövetkezeti formát választották? Az elnök szerint a sok apró tőkerészből összerakottan mást nem tudtak elképzelni. A kiválást vagyonértékelő és megosztó közgyűlés előzte meg, amit állami közjegyző előtt lefolytatott licit követett. Igaz ugyan, hogy végül is a licitre nem került sor, mert a kiválást korábban ellenzőkkel sikerült megegyezniük. Az alakuló közgyűlésükön ezt követően jött létre az új szövetkezet, ami növénytermesztéssel, erdőgazdálkodással foglalkozik. Az állattenyésztést továbbra is közösen végzi a két szövetkezet, mert egy szakosított szarvasmarha-telepet nem lett volna szerencsés megosztani. V »«// fZAU-,. r\ 1 Ud£;a/.ai V IVZ a szövetkezet ipari tevékenységét vázolta. Fémtömegcikkeket készítenek, a cipő és bőrdíszműipar részére. Természetesen, ebben az ágazatban, is történtek változások, átszervezések, és így tovább, ami, érzékenyen érintette őket. Beszűkültek a piacok, csökkentek a lehetőségek, a szövetkezetnek alkalmazkodnia kell az új helyzethez. Tart az útkeresésük, aminek vége talán az lesz, hogy fel kell venniük a szatócsüzlet jelleget. Az idei évet vagyonvesztés és hitelfelvétel nélkül szeretnék végigvinni, a megteremtett munkahelyek megtartása mellett. Ez nem zárná ki azt, hogyha új ötletek merülnének fel, a gazdálkodással összefüggésben azt ne próbálnák megvalósítani. A kárpótlási törvény ez év közepére már tisztázza a tulajdonviszonyokat — a földlicitek jórészt már lezajlottak — így a megművelhető területekkel kapcsolatban megszűnhet a bizonytalanság. Szoros együttműködést kívánnak kialakítani a helyi önkormányzattal, a társközség termelőszövetkezetével, mert külön-külön nehezebb megbirkózni a feladatokkal, gondokkal. Sikerül-e mindent az elképzeléseik szerint megvalósítani? Ez az a kérdés, amire az idő hozza meg a választ. J. Sz. I. Honfitársaink Állampolgársága magyar A kosdiak gurulós málnát termesztenek Kösd környezetbarát községgé válhat, ha a településen élők többsége átáll a biotermesztésre — tudtuk meg dr. Múrai Gézától, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem adjunktusától, a Biokultúra Egyesület vezetőjétől. A biokultúra terjesztése szerepel a megye által meghirdetett Expo-programban, melyre Kösd is benevezett. A helyi önkormányzat egyik képviselője, Pákozdi Imre elmondta, hogy eddig mintegy negyvenen kezdtek vegyszermentes gyümölcstermesztéssel foglalkozni a faluban. A földdel rendelkező környezetvédők hamarosan csoportos társulási formát hoznak létre, ugyanis együtt könnyebben juthatnak a telepítésekhez szükséges hitelekhez. A Biokultúra Egyesület februárban és márciusban tanfolyamokat szervez Kosdon a biogazdálkodás iránt érdeklődőknek. A növekvő munka- nélküliség miatt egyre többen számítanak arra, hogy földművelésből fognak megélni. A biotermékeket egyelőre nyugati piacokon lehet jól értékesíteni, ott ugyanis már régóta a nem műtrágyázott, permet — illetve gyomirtó- szermentes területekről begyűjtött gyümölcsöket keresik. Tavaly például öt vagon- nyi málnát küldtek Németországba a kosdiak. Ha a biotermékek iránt itthon nagyobb volna az érdeklődés, a málna mellett zöldségfélékre, gabonára, sőt bioállattartásra is gondot fordítanának. T.Á. „Én, Kinde Kálmán esküszöm, hogy a magyar hazához és népéhez hű leszek. A Magyar Köztársaság alkotmányát és törvényeit tiszteletben tartom. Erőmhöz és képességeimhez képest erősítem és védelmezem állami, gazdasági és társadalmi rendjét.” A váci házasságkötő-terem dobogóján Moys Csaba alpolgármester szavait ismétli egy népes csoport. Kéthetenként kerül sor az ünnepi szertartásra. Magyar nyelvű emberek válnak hivatalosan is magyar állampolgárrá. Az elmúlt két évben közel kétszázan kapták meg a hivatalos iratot. Az asztalon címeres magyar és városi zászló. Megható pillanatok. Felhangzik ä magyar himnusz. Valami kaparja, szorítja a torkunkat. Aztán egymáshoz koccannak a pezsgőspoharak. — Tisztelt magyar honfitársaim! Most már így szólítom meg önöket — mondja az alpolgármester. — Hivatalosan is magyar állampolgárok lettek. Ámbár magyarok voltak már születésük percében is. Őszintén kívánom, hogy találják meg a számításukat ebben a hazában. Azt kívánom: Jöjjön el mindnyájunk életében az az idő, amikor útlevél nélkül utazhatunk, s önök is hazalátogathassanak a szülőföldjükre. — Erdélyből jöttünk át a feleségemmel — mondja Kinde Kálmán, aki arra is esküt tett, hogy hazaszerető állampolgárrá nevelik a kettejük között mocorgó kisfiút. Mátyás neve mellé már az kerülhetett az anyakönyvbe: Született Magyarországon, Vác városában. Ez is régi álma volt a fiatal házaspárnak. Mint a férj mondja, két és fél évvel ezelőtt a nyolc évig dédelgetett tervét valósította meg. A rendszerváltás után is úgy látta: neki jönnie kell. — Sokáig nem volt olyan érzésem, hogy el akarok jönni — mondja á felesége. — Egyszer aztán rám szóltak az utcán: Hogy képzelem én azt, hogy magyarul beszélek? Ekkor azt mondtam magamban: Márpedig az én gyerekem magyarként fog felnőni, és ezért senki sem szólhatja meg. Döntöttem. Magyarországon szülessék gyermekünk. — Úgy gondolom, hogy itt Erdélyért is többet tehetünk — vélekedik Kálmán. — Azt, hogy valójában mit, még nem tudom, de nem felejtem el a szülőföldemet. Az egyetemista házaspár kollégiumban lakik, ám bizakodó. Talán lakás is lesz, a Házat Hazát Alapítvány segítségével. Parajdi János és felesége Székelyudvarhelyről érkezett. Parajdi úr középiskolai tanár volt, ma a váci Tragor Ignácz Múzeum történész munkatársa. Klára asszony textilmérnök. Otthon a ruhagyárban dolgozott. Vácott a Kötöttáru- gyárba került. Két és félszobás lakást hagytak hátra. Amit lehetett, értékesítettek ahhoz, hogy itt másfél szobában új életet kezdhessenek. — Nézze, uram — mondja kis, csendes szomorúsággal a hangjában a mémöknő. — Mi egészségügyi okok miatt jöttünk ide. Az otthon tapasztalható kórházi viszonyokban nem bízhattam. — Nekünk a feleségemmel már nem volt maradásunk Marosvásárhelyen — panaszolja Virág Géza gáz- és vízvezeték-szerelő. — A négy gyerek még a forradalom előtt átjött, utána mi is áttelepültünk 1990-ben. Háromszobás lakást hagytunk ott. Most szükséglakásban élünk. — Mi, akik mindig itt éltünk, s természetesnek tartjuk, hogy magyarul beszélhetünk, arra vagyunk kíváncsiak: kit, milyen indítékok mozdítottak el távoli otthonából — fordulok most a házaspárhoz és Virág úrhoz a kérdésemmel: — Életmentés, életmentés — ismételgeti a csendes szavú barna asszony. — Különben én nem jöttem volna. Jasi- ban végeztem az egyetemet. A kifejezetten román tengerben. Sem ott, sem kettőnk munkahelyén nem bántottak meg bennünket. Ehhez persze eredményeket kellett felmutatni. Talán valamivel többet, mint a román embereknek, de ehhez már gyermekkorunk óta hozzászoktunk. — Azután, hogy a gyermekeink eljöttek, sok kellemetlenségem volt, minden lépcsőn visszazuhantam — mondja Virág Géza. — Már régi törvény, hogy akinek a hozzátartozója átjön, azt leléptetik. Itt jól érezzük magunkat. Ha csak egy falatot eszünk naponta, akkor is érezzük, hogy azt nem méregzacskóba nyeljük. Szóval, hosszú ezt elmondani. — Milyen érzés volt meghallani: magyar állampolgár? A tanárfeleség ajkán csak egy szó bukik ki halkan: — Sírtam. Kovács T. István Kapitányváltá Cegléden A Ceglédi Rendőrkapitányság korábbi vezetője dr. Ricza Ferenc alezredes saját kérelmére nyugállományba vonult. Utóda Dávid Lajos őrnagy 1993. február 1-ig a Nagykőrösi Rendőrkapitányság közbiztonsági osztályvezetőjeként dolgozott. Dr. Komáromi István ezredes, a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság vezetője a személyi változással kapcsolatban elmondta, hogy dr. Ricza Ferenc húsz évvel ezelőtt őrmesterként kezdte a pályáját, és végig Cegléden teljesített szolgálatot. Jogi képesítést szerzett. Sokat tett a kapitányságért, különösen az anyagi-technikai feltételek megteremtéséért. Tevékenységét többször elismerték, s ezt alezredesi kinevezése is tűk-, rözte. Az utóbbi időben azonban nagy pszichikai megterheléssel végezte munkáját, és ezért azzal a kérelemmel fordult a főkapitányság vezetőjéhez, hogy leszereléséhez járuljon hozzá. Mivel huszonöt év munkaviszonya van, méltányosságból teljesítették a kérését. Dávid Lajos őrnagy 44 éves. Pályafutását, mely egyenesen ívelt felfelé, járőrként kezdte Cegléden. Tíz esztendeje tiszt, időközben elvégezte a Rendőrtiszti Főiskolát. Három évvel ezelőtt került át Ceglédről a Nagykőrösi Rendőrkapitányságra közbiztonsági parancsnoknak. Céltudatos, következetes, népszerű vezetőnek ismerik. Kitűnt jó szervezőkészségével, fogékonyságával az új dolgok iránt. Minden minősítése kitűnő. Csemő községben, ahol önkormányzati képviselő is, lakik a családjával. Dávid Lajos őrnagy megbízott kapitányként tevékenykedik, mert a pályázati rendszerről szóló törvény alapján a poszt betöltésére pályázatot hirdetnek és csak annak elbírálása után történhet meg a kinevezés. Téves címzés A harag, mondják rossz tanácsadó. Sőt, néha teljesen elvakítja az embert. Az olyankor elszabaduló indulatok sok kárt okozhatnak, s főleg akkor, ha oktalanul zúdulnak valakire, vagy valakikre. Olyanok, mint a szándékosan vagy véletlenül a szántóföldeken hagyott aknák voltak azelőtt: bárkit megsebesíthettek, elpusztíthattak volna, aki arra jár, de törvényszerű, hogy a csatazajok elükével először a szántóvető bátorkodott ki a földjére. Az egykori szántóvetők, kisbirtokosok, majd bérmunkássá hajlított egyenes derekú parasztok (és utódaik) mostanában mintha megint ilyen aláaknázott parcellák, egybeszántott bálák végében méregetnék, ami a múltból a jelennek megmaradt, hogy milyen jövő csírázik ki belőle. Bizalmatlanul nézegetik a földet, és gyanakodva méregetik egymást. Kávai tanár-ismerősöm meséli: ők néhányan a kis faluban mindent megtettek, amikor a mezőgazdaság átalakítását szolgáló törvények megszülettek, hogy felvilágosítsák az érintetteket a lehetőségeikről, a tennivalóikról. A kárpótlási jegyek benyújtásával, az eddigi árverésekkel náluk viszonylag kevés gond volt. Most mégis akadnak — jogosult, de mindebből kimaradt — sértődött és haragos emberek — mondja. Nem nyújtották be időben kárpótlási igényüket, nem jelentették be a termelőszövetkezetnek kiválási szándékukat. Hiszik (elhiszik), hogy „azok” megrövidítik őket. Ezek a valóban becsapott emberek először azt hitték el, hogy ha kilépnek a téesz- ből, s kiviszik a földjüket, akkor elveszítik szerény nyugdíjukat is. Utána azt hitték el, hogy a kárpótlási jegy majd semmit sem ér. Majd, hogy úgysem lesz mivel, kivel a saját földjüket megműveltetni. (Csakis a té- esszel!?) Újabban azt igyekeznek egyesek bebeszélni nekik, hogy csak akkor tudhatják biztonságban a földjüket, ha a volt kolhoz jogutódjának — és vezetőinek — használatában hagyják... Bár lehet, hogy ezt már nem hiszik el fenntartás nélkül. Mert közben rájöttek, hogy akik lebeszélték őket — a volt főnökeik egy része, suttyomban szintén benyújtottat kárpótlási igényüket. Másrészük, élve a kiválás lehetőségével szépen kihátrált az összeomlás határán lévő közösből. Hallom, a kárpótlást régebben leghangosabban ellenző Nagy- káta térségbeli elnök az ország különböző részeire szóló kárpótlási jegyeivel árverésekre jár, s csendben, saját birodalmában is fölvásárol... így hát tulajdonképpen nagyra becsülhető az a néhány társa, aki sorsközösséget vállalva az egyszer kényszerből alapítókká lett koros parasztemberekkel, s azok önálló gazdálkodástól elszoktatott utódaival — valódi bizalmukat élvezve —, úgy folytatja a közös gazdálkodást, ahogy az természetes: azonos feltételekkel, azonos kockázattál. A kávai ismerősöm által említett haragos emberek eltévesztették a címzést. Nem , azokra kellene ferde szemmel, dühösen nézniük, akik megelégelték a három-négy évtizedes kiszipolyozást; és éltek törvényadta jogukkal: a kárpótlás, vagy a kiválás, az önkéntes újraszervező- dés lehetőségével. A valódi címzettek azok kellene legyenek, akik a többieket jól bevált recept alapján készült mákonnyal elkábították, és magukra hagyták. Jut eszembe: ismét közeleg két határidő, sőt az egyik a héten le is jár. A földkiadás részletes szabályait tartalmazó 1993. évi II. törvény ugyanis a települési önkormányzatok jegyzőinek kötelességévé teszi, hogy a részarány-földtulajdonosok közgyűlését február 7-ig hívják össze. Ott választják meg az úgynevezett földkiadó bizottságokat, amelyek hivatottak lesznek majd dönteni a tulajdonosok által természetben kért megfelelő föld kijelöléséről és birtokba adásáról. A részarány-földtulajdonosok március 24-ig ettől a bizottságtól kérhetik az őket megillető földterület természetben történő kiadását. Ott, ahol az a mezőgazdasági szövetkezet, vagy jogutódja közös használatában van. Most már tehát csak az a kérdés: hisznek-e még, és kinek az eddig félrevezetett emberek? Vereszki János
