Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-26 / 48. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. FEBRUAR 26.. PENTEK Ú Igazi rendszerváltás az ugaron Kopjafák Nem hinném, hogy túl nagyot tévedek, ha azt mondom, hogy az ország jövőjét néhány éven belül két kérdés kimenetele fogja meghatározni. A választások kimenetele jövőre és az új paraszti honfoglalás sikere vagy csődje. Mivel az előbbi szoros összefüggésben van az utóbbival, ezzel szeretnék foglalkozni, azt természetesen nem feledve, hogy itt sem egykét esztendő feladatairól van szó, hanem egy gazdaságtörténelmi fordulatról. Napjaink talán legizgalmasabb kérdése az, hogy mi lesz a parasztsággal? A vidéki földművelőkkel és a városról „hazakényszerülő” parasztszármazékokkal, esetleg az új mezőgazdaságban részt venni kívánó új jelentkezőkkel? Most egyre divatosabb a mezőgazd'“ág csődjével példázódr sőt fenyegetőzni. Pártái col függően értékelni a . elyzetet és felvázolni egy lehetséges kibontakozást, vagy éppen a legsötétebb jövőt. A „kívánságlisták” rendkívül változatosak. A kemény torgyá- nisták a visszaprivatizált békebeli „független” parasztság fatamorgánáját üldözik. A most már rózsaszín „tsz-barátok”, az „igazi szocialista” modellel kábítanak a negyedinformált emberek között. Egyesek a közös piaci agrárválságra hivatkozva már most „garantálják” a magyar kis- és középgazdaságok csődjét. Hol és mi az igazság? Van-e hiteles és jó megoldás? Milyen is az egyedül megváltó magyar agrárprojekt? Lehet-e értelmes jövőképet felvázolni? Az igazi megoldást aligha ismerheti valaki, hisz helyzetünk és jövőnk korlátáit és imperativusait a geopolitikai helyzetünk többé- kevésbé behatárolja. Jó megoldás azonban mindig van, mégpedig a szakmai intelligencia helyzetfelmérő és piaci trendeket kiismerő képességétől függően, amit a felismerésen túl a szervezőképesség és a minőségi termelés határozhat meg. A jó megoldás nem lehet más, mint a körülményekhez való optimális alkalmazkodás. A vidéket járó szakember a magyar mezőgazdaság jelenével és jövőjével kapcsolatosan, a meglehetősen nagyfokú tájékozatlanságból eredő „meghaladott” vagy túlértékelt felfogásokkal egyaránt találkozik. Ezekről szeretnék néhány szót ejteni, hisz ezekben jelennek meg azok a problémák, melyek megoldása nélkül nem léphetünk korszakosat. A még mindig létező rövidlátó szemlélet még mindig a kádári „megtermeljük az ország kenyerét” féligazságban és a sertéshús- termelés „mindenhatóságában” bízik. Nehezen akarja tudomásul venni, hogy a Közös Piac éppen e téren koppint legnagyobbat az orrunkra, a „hagyományos” szovjet piac pedig egészen új formában fog működni. Igaz, oda a jövőben is számíthatunk exportra, de nem biztos, hogy a régi összetételben. Ne feledjük, Ukrajna és Kazahsztán gabonatermelő világhatalmak lesznek rövidesen, így át kell alakítani az exportálásunkat. Akik a fenti piacelképzelést bírálják, joggal mondják, hogy a „tömeghús-tö- meggabona”-projekt zsákutca. Ebben az utcában pedig nemcsak a kis- és középparaszt, de a nagyfarmer is tönkremehet. A középlátó szemlélet is létezik. Sokan látják, hogy a tömegtermék nem vonzó, így a termékminőséggel kívánják megnyerni a piacot. A minőségi magyar termékekre mindig lesz kereslet. Kérdés, hol és milyen áron? Ha követni tudjuk a dán példát, akkor még középtávra is tervezhetünk. A dánok majd tízévenként „lecserélik” a piacképtelen áruikat, mégpedig központi támogatással. így jutottak el a többhasznosítású szarvasmarhától a specializált fajtákig, és a magas fokon kiszerelt hús- és tejtermékekig, melyekért ma is készpénzt inkasszálhatnak. Természetes az, hogy a bővülő belső piac igénye is meghatározó lesz, főleg ha sikerül a turizmust is számottevő élelmiszer-fogyasztóvá tennünk. Úgyszintén az is valószínű, hogy a nyugati minőséget el nem érő termékeinkre sokáig vevő lehet a Kelet. A francia konfekcióipar a hatvanas évek közepén rájött valamire. Arra, hogy a tömegkonfekciót, a tömegtextilárut már akkor sokkal olcsóbban állították elő az afrikai, de főleg a távol-keleti termelők. Nem volt nehéz előre látni, hogy előbb-utóbb európai minőségre is képesek lesznek. A „felső vezetés” döntő minőségi váltásra határozta el magát. Feladták a tömegtermelést, ami akkor nagyon előnyös volt a mi számunkra is, hisz a magyar textiláruk jobbak voltak, mint a távoli felfejlődőké. A franciák elhatározták, hogy meghódítják a világ minőségi divatpiacát. Akkoriban Nina Ricci, Coco Chanell és Dior mellé egymás után sorakoztak fel P. Carden, Y. St. Laurent, L’Oreal típusú újak tucatjai, ők, akik ma is uralják a divatot. Meghódították a világot, mert mertek váltani. Nekünk is valami hasonlót kellene kitalálni. Persze az élelmiszerpiac és az európai konyhák udvarában. A nagy nyugati piacok nem igazán ismerik el a magyar kertészeti termékeket. Nem ismerik a magyar ízeket és nem is tudják még azokat értékelni. Erre például meg kellene tanítani őket. Az eddigi mezőgazdasági gócok, tsz- és á.g.-köz- pontok helyén vagy helyett állami és vállalkozói részvétellel mielőbb létre kell hozni a piacszervező és le- vezénylő struktúrát. Azt, amely inkább formálódik a kül- és belpiac igényeiről. A termeléshez hiteleket és szerződéseket hoz. Szolgáltatást nyújt a termelés minél eredményesebb kivitelezésére, majd feldolgoz, kiszerel és értékesít. Az agrárértelmiséget, ebben a szervező-szolgáltató-irányí- tó menedzsmentben kell működtetni. A parasztra pedig, aki megszabadulván a mindent csináló kényszer „szelfmédmen” szereptől, egyre inkább a vállalkozói tulajdonságok lesznek a jellemzők. Egy ilyen típusú váltás tenné lehetővé, hogy maximálisan használhassuk ki a vidéki magyarok tehetségét és szolgáljuk ki a gazdag Európa minőségi igényeit, továbbá az egyre jobban tért nyerő „bio- és öko”-áruk iránt jelentkező világkeresletet. Nem szabad hosszú távra terveznünk ott, ahol az önállóság útjára lépett népek jó ideig éppen alacsonyabb szintű igényeik miatt lesznek konkurenseink. Oda igyekezzünk, ahová nem könnyű eljutni. Oda, ahol a kialakított rendszer bennünket szolgál és egyben véd is. Éppen a dán és svájci példa igazolja ezt. Ébben a piaci helyzetben lesz még egy nagy tartalékunk, a magyar mező- gazdaság minőségi sajátossága, az, ami többek között abban is megmutatkozik, hogy ott, ahol a szupergépesített nyugati farmer- gazdaságok már nem érdekeltek, mert ráfizetéses a termelés, mi ott — a nyugati és a magyar agrokultú- ra „technikai résében” — is rentábilisan termelhetünk. A magyar mezőgazdaság kétségkívül válságban van. A válságot azonban kétféleképpen lehet megélni. Van, aki istencsapásaként fogja fel, mely lefegyverez és összetör. Van, aki úgy veszi, ahogyan kell. Időben érkezett figyelmeztetésnek, mely megmutatta, hogy a régi módon nem megy, tehát változtatni kell. Nekünk is ez a teendőnk. De nagyon nagy baj lenne, ha a túlhaladottakat akarnánk rekonstruálni, amikor a haladás szelleme, a teljesen átalakuló piac parancsai azt diktálják, hogy merjünk, mert aki mer, az nyer. A történelem egy talán soha vissza nem térő új lehetőséget ad számunkra. Ezt a lehetőséget azonban csak önbizalommal, magunk erejébe és hitébe kapaszkodva lehet kihasználni. Práczki István Sok évtizedes mulasztást pótolt a nemzet, amikor kopjafákat állított először azok emlékének, akik a forradalomban harcban estek el, vagy a magyar történelem legkegyetlenebb megtorlásának áldozataivá váltak, és végül azoknak, akik a második világháborúban vesztették életüket. Az utóbbiak esetében máig is folyik a vita, hogy hősök voltak-e vagy csupán áldozatok. Ezt az áldatlan vitát szívem szerint azzal zárnám le, hogy aki a háborúban áldozta fel az életét, azt megilleti a hősi halott kifejezés. A hősi halottaknak kijáró tisztelettel kell tekinteni azokra, akiket mint ellenállókat 45 és 56 között kivégeztek, mert személyük nem tetszett a hatalom tébolyult birtokosainak. Úgy érzem, hogy az eddig elmondottakban a nemzet túlnyomó többsége egyetért velem. Éppen ezért furcsálltám, amikor az Európai Szocialista Intemacionálé által is elismert MSZP frakcióvezetője, eléggé el nem ítélhető gúnyos hangnemben kifogásolta a közelmúltban, hogy most már jóformán minden második utcában kopjafát állítanak. Ez nemcsak azért volt szembeötlő, mert a latinok szerint de mortuis nil nisi bene, azaz a halottakról vagy jót, vagy semmit, hanem főként azért, mert ezzel közhírré tette azt a nemzetet sértő véleményét, hogy felesleges formaság tisztelettel adózni azok emlékének, akik — meggyőződésben, vagy mert, ahogy Radnóti mondta, ellene mit sem tehettek — életüket áldozták fel olyan körülmények között, amilyeneket az elmúlt rendszer minden előnyét élvező képviselő úr hálistennek csak könyvekből ismer. A frakcióvezetőnek ez a jóízlést sértő kijelentése azért is elképesztett, mert eddig ha pártja szellemének megfelelően támadta is a kormányt, ezt európai formában tette. Különben igen érdekesnek tartom, hogy a választások előtt vadul antikommunistázó szabaddemokraták és fideszesek a parlamentben mennyivel durvábban támadnak, mint a reformkommunisták. Ha a szocialisták támadásaiban olykor volt igazságtalan elem is, a forma az európai normán belül maradt. Ide tartozik az is, hogy egy ideig a köztársasági elnöki teendőket is ellátó szocialista Szűrös Mátyás is számos emlékműavatáson vett részt. Sokat hallottuk az elmúlt rendszerben, hogy a Horthy- korszak vezetői kellő felszerelés nélkül vitték vágóhídra a magyar katonákat egy olyan háborúban, amelyhez semmi közük sem volt. Tételezzük fel, hogy a vád jogos, de ha igen, az elpusztult százezreket még elsiratni sem szabad, és semmiféle sírkő vagy urambo- csá kopjafa sem emlékeztethet rájuk? A népet szavakban mindig első helyen emlegető politikai rendszer emlőin nőtt képviselő nem tartja furcsának, hogy az általuk használt kifejezéssel élve, a nép fiairól, akiknek az életükbe került a háború, még szólni sem szabad? Végül a kopjafák kapcsán hadd szóljak azokról, akik közül jó néhányat mellőlem vittek kivégezni. Bár mindig a megbékélés híve vagyok, most szándékosan nem használom a megbocsátás szót, mert a megbocsátás szerintem Isten joga, az ember legfeljebb megbékélni próbál, de ez is rettentő nehéz. Hiszen el lehet felejteni az elvett anyagi javakat és életlehetőséget, a személyes szabadság elvesztését, a nyomort, a társadalom perifériáján töltött éveket, a testi és lelki gyötrődéseket, csak azt nem, hogy egészséges, jobb sorsra érdemes fiatalembereket legtöbbször teljesen ártatlanul vagy néha hazug jogi indokok alapján kivégezzenek. Tudom, hogy ebbe is bele kell nyugodni, a világon rengeteg bűn marad büntetlenül, de az elaggott emberkínzók és gyilkosok felelősségre vonása sokkal inkább sajnálatot ébresztenek irántuk. Azt azonban elvártam volna, hogy a szocialisták képviselője, aki bizonyára sok hibát találva a szocialista múltban, őszinte szívvel és meggyőződéssel állt a rendszerváltozás szolgálatába, ne bántsa meg halott százezrek emlékét. Tiszay Géza Világnézetileg semleges iskola Tarnóczv Zoltán grafikája
