Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-24 / 46. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUÁR 24.. SZERDA 13 A veresegyházi Tüzép születése és halála Veresegyház kereskedelme, éppúgy, mint az egész országé, sebeit nyalogatta 1945 után. Nehezen tudott magához térni. A közszükségletet jelentő tüzelő- és építőanyag-ellátás magánkezdeményezései nem sok sikerrel jártak, a lakosság inkább a tűzifa-kiterme- lőkre és az elosztókra volt szén terén utalva. Maruszki Ferenc magánkereskedő se sokáig tudta fenntartani magát, e sorok írója pedig szintén csak 1950-ig, amikor társa elmenekült az országból és a csőd a nyakamba szakadt. Az üzlet romjait átvette a helyben alakult Földművesszövetkezet, és szerződést kötöttünk a Budapesti Tüker Vállalattal. Innen kaptunk bizományi értékesítésre szenet, fát, sok lengyel fenyő tűzifát, amiből még építőanyag is készült. Ez sem volt hosszú életű: az állomásról befuvarozás a Fő téri telepre drágává és gazdaságtalanná tette a vállalkozást. A Tüker felmondta a megállapodást. Megtudtuk, hogy megalakult Budapesten a Budapest Környéki Tüzép Nemzeti Vállalat. Azonnal felkerestem a Práter utcai központot. A helyzet feltárása után másnap Kolos igazgató és helyettese, Grósz Ernő — az egyik párttag, a másik szakember — helyszínen volt. Közösen megállapítottuk, hogy az állomás rakterületén lévő bérlemény az alkalmasabb: azonnal megbíztak, hogy vegyek fel munkatársakat, használjam a megmaradt berendezést: mérleget, lapátot, íróasztalt, írógépet, telefont. Még aznap felvettem Sejtes Vendel jó képességű fuvarosomat mérlegmestemek, Kontár Lajost árukiadónak, két idős nyugdíjast éjjeliőrnek: Tőrincsi Józsefet és az erdélyi menekült Fehér Tamást. Pénztáros-adminisztrátor Gödöllőről Surin Dezső lett. Még azon a héten özönleni kezdett a bányákból a szén, az erdő- gazdaságoktól vagonban és teherautón a tűzifa, majd fokozatosan az annyira áhított építőanyag: mész, cement, cserép, téglakeret a szomszédos téglagyárakban... felpezsdült az élet a vasútállomási telepen, és beigazolódott, hogy a fuvarozás nélküli, sőt sokszor vagonból történő közvetlen eladás milyen gazdaságos. Nem volt könnyű életünk. Mi öten kevesek voltunk ehhez a forgalomhoz, és állandó gond volt a kirakás, amikor „hozzáértők” megállították stopperórával a kirakási normákat és 12 forintot számolhattunk el egy vagyon kirakásáért. A legtöbbször mi magunk álltunk be. Néhány hónap után megkerestek a fótiak: Weiszné Etus, régi fóti szakember kérésére kicsaltam Fótra az igazgatóságot és együtt megcsináltuk a fóti telepet is. Itt fuvarozni kellett, mert az állomáson nem volt elég rakodóhely a telep nyitásához. Jöttek a keserves idők: kemény tél, kevés tüzelő, rendeletileg 50 kiló szenet és 10 kiló fát adhattunk. Talán felesleges ecsetelnünk a rohamokat, a követelődzőket, a kiutat keresőket. Az ember érezte, hogy „bennszülöttként” nem jó dolog itt dolgozni. Nos, a fellángolt káderpolitika megoldotta ezt. A Tüzép- nél folyó személyzeti munka is rászállt a rossz káderekre: nem maradhatott vezető és helyben dolgozó, akinek magánkereskedése volt! Én Gödöllőre kerültem pénztáros-adminisztrátornak, Weiszné ugyanennek Fótról ide, Fótra vezetőnek egy faipari munkás elvtárs került, aki aláírni tudott. Majd engem Gödöllőről Fótra helyeztek, végül fegyelmivel elbocsátottak. A fegyelmit ugyan eltörölte a fellebbvi- tel, de én akkor már a Gödöllői Vendéglátó Vállalat főkönyvelője voltam — és attól kezdve megszűntem osztályellenség, rossz káder lenni. De nem az én sorsomat akarom megírni, hanem a Tüzépét. (Egy intermezzo: 1956. október 23-a után, amikor Veresegyházon verekedtem — ekkor már a Váci VV pénzügyese voltam — a közbizalom visz- szaszólított egy rövid időre e helyi Tüzép-telepre, egészen november 4-éig. Ekkorra úgyszólván minden leállt.) A helyi Tüzép-telep közben naggyá nőtt. A kezdeti szűkös épületfaanyag-ellátás kiszélesedett, a telep hídmérleget kapott, rakodó transzportőrt, igazi modern Tüzép-telep lett. De azzal a területtel együtt, amit az egykori főpályamestertől kibéreltem — meg a rakodó alatti területtel együtt —, kinőtte önmagát. Történt közben, hogy a MÁV a Veresegyház—Gödöllő vonalat felszámolta, majd az M3-ast kiszolgáló Betonútépítő Vállalat céljaira a szadai kanyart iparvágánynak visszaépítette (semmi sem volt drága!), és ez koncessziós szerződéssel a községé lett! A Beton- útépítő elvonulása után ideális iparvágányos Tüzép-telep! Másképp lett! Az akkori községvezetés, ma is érthetetlenül, ezt más vállalatnak adta el és nem a Tüzépnek! így a Tüzép ezzel szemben, az országút mellett nagyméretű, korszerű telepet épített, ahová minden anyagot a vasútról fuvaroztak, és akkor minden - súlyárú — elsősorban szénről van szó — 8 forint fuvarköltséggel drágult. Pásztor Béla akkori tanácselnök, (most polgármester) ellenérve az volt: úgyis minden tengelyen jön, töredéke a vasúton érkező áru. Egyébként is a gázprogram megszünteti a szénfa-igényt. Tapasztalható: nem lett töredék: a vasútállomás egy másik pontján állandó a kocsikra rakodás, és még mindig kell a szén és a fa! Hiába tiltakozott az MDF helyi szervezete és a Demokrata Újság, valamint a Pest Megyei Hírlap hasábjain én magam is. Azóta fordult a világ! A Tüzép a telepet eladta, a helyi kft. értesülésünk szerint tönkrement, mert árai a működését versenyképtelenné tették és csődbe ment. Közelebbi értesüléseink nincsenek, de ha tévednénk, bizonyára meg fogjuk állításaink cáfolatát kapni. Többször hívtuk telefonját: nem veszi fel senki... Most még szeretnék pár szót ejteni magáról a volt Tü- zép-telepről. Amikor a Tüzép átköltözött az országút melletti új telepére, felszabadult a rakterűiét, és úgymond parlagon maradt. Ekkor tettünk egy indítványt a terület ésszerű fel- használására: a MÁV-állomás körül mind Gödöllő, mind Vác, mind Galgamácsa és Csornád irányában jelentős autóbusz-forgalom zajlik, és többéves téma a Fazekas-telep felé beállítandó második helyi járat (a fordulója régen ki van építve!). Ajánlatos lenne az állomás elől, ahol tumultust okoz és közlekedésveszélyes, átvinni a volt Tüzép helyére és ott létesíteni egy egyszerű állomást: egy betonozott fordulót, egypár fel-leszálló hellyel a VOLÁN és az üzemi buszok részére. Javaslatomat az MDF magáévá tette: újságokban megjelent, a képviselő-testület elé került, de- itt leszavazták, hogy nincs rá pénz! Éppen erre nincs? — Ellenpéldák sorát hozhatnánk! Ha ezt a területet, mint hírlik, egy újabb üzletközpont részére eladják, akkor Veresegyház buszközlekedése egy életre rendezetlen marad! A buszállomás — mondjuk: megálló-forduló — környékén nyissanak csak annyi üzletet, ahány csak megél. De a buszközlekedés nagyobb közérdek. Mi szóltunk, talán még nem későn! Fazekas Mátyás Veresegyháza HISTÓRIA Antalffy Gyula Nyúzó uraimék (Részlet az így utaztunk hajdanában című könyvből) A falusi fogadóknak rendszerint egyetlen helyiségük van; csak a nagyobb piacú, népesebb községek fogadójában találni külön hálószobát is. Füzesabony már csak elég forgalmas hely, a pest—debreceni gyorskocsi éjjelező állomása, vendéglőjében mégis mindösz- sze két szoba van. Amikor Petőfi 1847. május 13-án itt éjjelezik, szobáját kénytelen megosztani a gyorskocsi másik két utasával. Ahol több a szoba, ott sem biztos az ágy, Hoff- mannsegg a zimonyi sokszobás „Fekete sas” nevezetű fogadóban is az asztalon tölti az éjszakát. Még Herkulesfürdőn sem jobb a helyzet: „A szállásviszonyok kedvezőtlenek — állapítja meg szintén Hoffmannsegg, amikor 1794 júliusában ott üdül —, egész éjszakán át nem lehet aludni a temérdek bolhától, amely majd felfalja az embert.” Visegrádi megszállásakor is ezekre a vérszopókra panaszkodik: „A bolhák ébresztőóra helyett is alkalmasak — humorizál —, oly korán felriasztanak bennünket, hogy lehetetlen bármiről lekésni.” A nagyharsá- nyi fogadós elég jó szobát ad neki, ott meg a „kiállhatatlan szúnyogseregtől” nem tud aludni. Szerencsére kitűnő védekező szert ajánl neki egy helybeli, s ő nemcsak sikerrel használja, de követendő eljárásként ajánlja az arra utazóknak: „Lefekvés előtt bizonyos gyökérből parázstűzre kell tenni any- nyit, hogy füstjével tele legyen a szoba. Alig érzik meg szagát a szúnyogok, általános karénekben törnek ki, s a szabadba igyekeznek. Legjobb gyertyát helyezni az ablakba, hogy megmutassuk nekik az utat kifelé. Ezt tettem magam is minden este, így legalább néhány órát alhattam." A vendégfogadók zenészeinek a művészete se minden utazót ragad meg. A. J. Krickel a frivol képekkel telefirkált falú pilismaróti községi kocsma „naturalista muzsikusait” emlegeti — „olyan zenészek ezek, akik egyetlen nótát sem tudnak tisztességesen eljátszani” —, csak a cimbalmos kelti fel érdeklődését ügyességével, virtuóz futamaival. Ezek a tisztátalan, kényelmetlen falusi fogadók amellett még drágák is. Sturman László 1792-ben ekképp panaszkodik Hont megye alispánjának: „Nem felejtem el a Tolmátsi Vendégfogadóst is, aki azért, hogy én az ő büdös, füstös szobájában való hálásommal kény- telenítettem rontani az egészségemet, egy forintot vont rajtam. Soha nem merem én ezentúl panaszra felnyitni számat a bétsi vagy pesti drágaság ellen, mert hiszen egy tisztességes szobáért nem fizettem én többet Bétsben egy éjszakára 50 krajtzámál, és egy rh. forintért a pesti 7. Electeur Churfürstnél a legszebb szobát kapom”. De fogadósaink csak nem javulnak meg, jó ötven esztendő múlva, 1847-ben hasonló panaszának kér nyilvánosságot Degré Alajos az Életképekben: „Minden igen olcsó az osztrák fogadókban, bezzeg nem akarják ezek az emberről a bőrt lenyúzni, mint a mi fogadós uraimék — az első két ebéd (5 étel) 30 kr„ a harmadik (7 étel) 40 kr. A szobák is igen mérsékelt árúak és nem lehet nyúzni, mert mindenre árszabály van.” A látogatott fürdőhelyeken természetszerűleg jobbak a szállásviszonyok. Az első hazai „kemping” Balatonfüred nevéhez fűződik: savanyúvíz- kút- járól azt közli országleírásában az 1731-ben ott járt Bél Mátyás, hogy „ennek jó híre május hónapban tömegesen csábítja ide az embereket, s mivel egy kis házikón kívül a közelben sehol sincs az eső és napsütés ellen menedék, számos, szétszórtan felütött sátrakban tanyáznak.” 1764-ben már ötszobás fogadója volt a fürdőhelynek, meg egy „traktér ház” a kisebb pénzű vendégek részére. A fizetővendég-szolgálat legkorábbi formájáról is Füreden hallani először. A Magyar Hírmondó 1786. évi 54. számából való ez a mondat: „Feredő mellett és az ott közel levő falukban százhetven szobák, ötvenegy konyhák és háromszáz- tizenkilenc lovakra való istállók vágynak elkészítve.” Amikor pedig 1798-ban megépül a Horváth-ház, a Balaton-vidék máig legnagyobb copf stílű épülete, egyszeribe nemzetközi igényeket is kielégítő szállodája van Fürednek. Az 1822. évi Aurórában közölt tudósítás szerint Horváth uraságnak díszes homlokzatú, kétszárnyas, tágas házában „a Vendégek tsinos szállásokat találhatnak”. A kétemeletesre bővített szállodának 170 szobája van, s valóságos központja a reformkori Füred társadalmi életének. Ugyanekkor Keszthelyen Bright 1815. évi útijegyzete szerint egy elég jó kocsma nyújt éjjeli szállást — valószínűleg a Csokonaival is kapcsolatba hozott „Amazon” fogadó, a mai „Szabadság” szálló —, Hévíz azonban még teljesen fölfedezetlen. „Mint fürdőhelyet alig érdemes említeni” — jegyzi meg Bright. — „Az egyetlen hajlék egy nyomorúságos ház, mely nyáron kocsma és vajmi szerény kényelmet nyújt.” A melegfürdőt csak az „alsóbb néprétegek” használják, a parasztok nyaranta seregestül jönnek, a helyszínen orvost is kapnak, aki a vérvétel, a köpölyözés közkedvelt gyógymódjával kezeli a grófi jobbágyokat. A falusi fogadók abban is hasonlatosak a pusztai csárdákhoz, hogy éléskamrájuk ugyanolyan üres. Beudant 1818-ban a Somogy megyei Kapoly község kocsmájában még kenyeret sem kap, és csak azért nem marad éhes, mert kocsisa megismerkedik egy bocskoros nemessel, s az felajánlja neki a házát. Petőfi 1847 nyarán Sátoraljaújhelytől Ungvár felé haladtában Királyhelntecen „fölfegyverkezett étvággyal” rohan a kocsmába, de ott halna éhen, ha kocsisának a tarisznyájában nincs egy kis kenyér meg szalonna, mert a kocsmáros egy falatka ennivalóval sem lúd szolgálni. Kocsisa emberségéből lakik jól. Legjobb esetben tojást tesz a fogadós a vendég elé, de abban sincs mindig köszönet. Bethlen Elek elmondja, hogy Dealban báró Alvinczyné fogadójában, a „legpiszkosabb háznál” hál meg útitársával, Gyar- mathyval. „Itt a sunda háziasz- szonnyal Gyarmathy rántottát készíttetett — írja naplójában Bethlen —, melytől, és éjjel a tört ablakon a szél befújván s a kis büdös lyukban tizenegyen feküdvén, rosszul lettem”. A bor is alig iható a falusi fogadókban. A kocsmárosok nem mérhetnek másfélét, csak amit az uraságtól kapnak. A földesúr bora viszont „alattvalói” — vagyis jobbágyai — kilencedéből gyűlik össze, alaposan kevert lőre kerül hát a kocsma asztalára. A bor minőségével a csapiáros annál kevésbé törődik, mivel a földesúr borát legtöbbször csak kimérésre kapja, s ezért a műveletért akónkint mindössze néhány garas jár neki. így egy a haszna, akár jó bort mér ki, akár ihatatlan vin- kót. Bronyevszkij figyelmezteti is a Magyarországon utazókat, hogy legyenek fölöttébb óvatosak a víz, a bor meg a sör élvezetében. A bor, amit a falusi kocsmákban elébe tesznek, olyan mint az ecet, a sör pedig kellemetlenül édes és undorító. Pest vármegye sebészei Magyary-Kossa Gyula kutatta fel azt az érdekes kimutatást, melyet a Pest vármegyében gyakorlatot folytató sebészekről, gyógyszerekről és bábákról készítettek, fizetésükről, előzetes tanulmányaikról. Az 1767 februárjában készült részletes felmérésből megállapítható, hogy a 18. század közepén magyar nemzetiségű alig akadt a gyógyítással foglalkozók között, főleg poroszok, bajorok, osztrákok, sziléziaik és csehek voltak, de akadt köztük zsidó is. A sebészek nagyobb része mint katonaorvos került az .országba, és leszerelve itt telepedett le. Nagyobb baj volt, hogy a sebészek tekintélyes része nem tudott felmutatni megfelelő oklevelet, ehelyett különböző ajánlóleveleket, elismeréseket nyújtottak át a felmérést végző tisztviselőknek. Pest megyében — és nyilván máshol is az országban — előfordult, hogy a sebész mintegy mellékállásban végezte feladatát. Harasztiban pi. a község jegyzőjének felelősségteljes tisztét is betöltötte. A vármegyében élő sebészek, gyógyszerészek, bábák jövedelme nem volt túl magas. A vád gyógyszerész saját költségén állíttatta fel a patikát, ezért mentesítették az adó alól. Az akkor Pest megyéhez tartozó Kecskeméten két gyógyszerész működött, a város hat sebésze külön céhbe tömörült. Szentendrén is hat sebész talált szerény megélhetést, Cegléden csak kettő. Óbudán két gyógyszerészt, négy sebészt és három bábaasszonyt írtak össze. Vác városa három bábát fizetett: évi jövedelmük 8 forint, 3 öl tűzifa, 8 pozsonyi mérő búza, 2 urna bor volt, valamint minden megszületett gyermek után 17 krajcár jutalmat kaptak. Soroksáron két sebész tevékenykedett, de egyiküknek sem volt oklevele. A vármegye csak akkor tiltotta el a képzetlen sebészek praktizá- lását, ha a külön összehívott vizsgabizottság előtt alkalmatlannak bizonyultak. Ez történt Pécel sebészével is. Pogány György
