Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-23 / 45. szám

DOKUMENTUM PEST MEGYEI HÍRLAP 1993. FEBRUAR 23.. KEDD Benedek Elek ébresztése Pedagógus volt minden cselekedetében Az idő mélységesen mély kút- jában, 1859-ben született Kis­baconban, egy ma is színtiszta székely lakosú kicsiny falu­ban, Háromszék és Udvarhely megye határán. Nagy-Magyar- országnak ez a legkeletibb csücske sok kiváló férfiúval ajándékozta meg a magyarsá­got. Itt született Apáczai Csere János, Orbán Balázs, Kriza Já­nos, Mikes Kelemen, Gábor Áron, Körösi Csorna Sándor — hogy csak a legismertebbe­ket említsem. Az udvarhelyi kollégium­ban járta ki a középiskolát Be­nedek Elek — nem véletlenül viseli a székelyudvarhelyi taní­tóképző is az ő nevét. Legáci- ós diákként Erdővidék falvait járva figyelt fel a népi mesék gazdag képzeletvilágára, s már ekkor hozzákezdett a me­sék gyűjtéséhez. A pesti egye­temen megkezdett tanulmánya­it nem fejezte be, mert az iro­dalom elvonta az iskolától: me­séivel, elbeszéléseivel, újság­cikkeivel, könyveivel, népköl­tészeti gyűjtésével íróvá és szerkesztővé lett, mielőtt a ta­nári diplomát elnyerte volna. Katedrája sohasem volt: egész népét tanította arra, mit jelent becsületes, erkölcsös, igaz ma­gyar embernek lenni. Első sikerét a székelyföldi népdalgyűjtéssel aratta, amit Kriza .János és Orbán Balázs gyűjtötte versekkel együtt adott ki 1882-ben a Kisfaludy Társaság. Kriza János unitári­us püspök és báró Orbán Ba­lázs ekkor már elismert tekin­tély volt, Benedek Elek 23 éves ifjonc. Nagy dolog, hogy a híresen szigorú Gyulai Pál máris fölismerte benne az érté­ket. A népdalok és népballadák önálló díszkötetté vastagodtak 1896-ra, egyszerre jelenve meg a Magyar Mese- és Mon­davilág öt, ugyancsak díszes kötetével. Mai napig ezeknek a meséknek újabb és újabb ki­adásain nő fel minden ifjú nemzedék. A millennium évében Bene­dek Elek már az ország legol­vasottabb írói közé tartozott, túl volt a képviselőségen, meg­írta első önálló (vagyis nem gyűjtött, hanem kitalált) mese­könyveit, ifjúsági regényeit, történelmi olvasókönyveit, el­beszéléseit, szerkesztett né­hány újságot a felnőtteknek — elsősorban a tanítóknak —, megnősült, gyermekei szület­tek, akik számára már építette Kisbaconban a családi kúriát, és megírta nekik a Testamentu­mot, ezt az erkölcsi hitvallást, amely nemcsak az ő gyermeke­inek, hanem az ország minden gondolkodó elméjének etikai vezérfonala lett. Hogy az ország legolvasot­tabb írói közé tartozott, azt egy korabeli felmérés igazol­ja: egyedül Jókai Mór könyvei­nek volt több olvasója. A nagy népszerűségnek az a magyará­zata, hogy Benedek Elek meg­találta azt a „szívhez szóló” hangot, amire az ország fejlő­dőben lévő értelmiségének szüksége volt. A főváros és a legtöbb nagyváros polgársága, ha olvasott, németül olvasott, az arisztokrácia franciául, a vi­déki nemesség sehogyan sem vagy latinul. A kiegyezés utá­ni évek azonban meghozták az olvasók igényét a magyar nyel­vű értékes próza iránt, és a nyolcvanas-kilencvenes évek­ben sorra jelentkeztek az igazi novella- és regényírók, hogy aztán a századforduló körül a magyar irodalomnak új nagy korszaka érjen be. A képviselőség furcsa kité­rő volt Benedek Elek életében. Indítékait nem ismerem, ered­ménytelenségét és csalódásait igen. Szűzbeszédével országos derültséget és feltűnést keltett: példákkal illusztrálva mutatta be azokat a — rendszerint né­metből magyarintott — gyer­mekkönyveket, amelyek bu­bán, aztán maga szerkeszti egymásután a rövidebb-hosz- szabb (inkább rövidebb) életű lapokat: Ország-Világ, Pallas Nagy Képes Naptára, Székely Egyesületi Képes Naptár, Nem­zeti Iskola, Magyar Kritika, Magyar Világ, Néptanítók Lap­ja. Újságjai csak pár évig tud­ják fenntartani magukat az elő­fizetők sovány pénzéből, Bene­dek Elek ugyanis ragaszkodik a függetlenséghez. 21 évig — 1886-tól 1907-ig — tartott Be­nedek Eleknek ez a „harcos korszaka”, amelynek mindig aktuális anyagából bámulatos összeállítást tett közzé Balogh Edgár: Halljátok, emberek! címmel 1957-ben. Nemcsak a A Cimbora egyik címlapja az utolsó eló'tti évfolyamból gyuta versikéikkel és meséik­kel tökéletesen alkalmasak a kiskorúak elhülyítésére. Célja e szűzbeszéddel nem a derült­ség keltése volt, hanem a ma­gyar hagyományokon és szel­lemi igényen alapuló gyermek- irodalom megteremtése — amivel a legcsekélyebb megér­tésre sem talált. A képviselő­ház egyébként sokban hasonlí­tott mai utódjához: a honatyák vad csatákat vívtak egymással, azt a látszatot keltve, mintha személyes meggyőződésükért harcolnának, de midőn szava­zásra került a sor, egyéni véle­ményüket feledve, szolgai mó­don voksoltak Tisza Kálmán — a „generális” — kívánsága szerint. Benedek Elek naiv mó­don a kormánypárt képviselő­je volt, egészen addig, amíg a katonai kiképzésben a német nyelv használatának bevezeté­sét nem kívánta a kormány — felsőbb utasításra persze — megszavaztatni a képviselők­kel. Nagy felháborodás köze­pette legalább negyven kor­mánypárti képviselő fogadko- zott, hogy ehhez nem adja hoz­zájárulását, de mire sor került a szavazásra, a negyvenből csak három maradt, három szé­kely képviselő. Köztük termé­szetesen Benedek Elek, akibe kurtán-furcsán fojtották belé a szót: előbb hangos ordítozás nyomta el a hangját, majd „a generális” fülébe súgott vala­mit a házelnöknek, mire az megrázta csengőjét és szólt: A képviselő úrtól megvonom a szót. A rövid életű politikai közjá­ték hozzásegítette Benedek Eleket ahhoz, hogy harcos tol­lú újságíró és szerkesztő le­gyen belőle. A századforduló két nevezetes harcos újság­írója: Ady Endre és Benedek Elek. Jókai Mór Üstökösében ír először, majd Rákosi Jenő lapjában, a Budapesti Hírlap­kritikai szellem és erkölcsi bá­torság árad a cikkekből, nem­csak a haza és a nép szeretete, féltése, nemcsak a millenáris kétarcúság: a pazarló bőség és a keserves nyomorúság, de be­lelátni különösen a tanítók sa­nyarú sorsába és a hazai neve­lés riasztóan alacsony színvo­nalába. Kultuszminisztersége idején ugyan Apponyi Albert sokat tett e színvonal emelésé­ért. Például megbízta Benedek Eleket az elemi iskolák számá­ra történeti olvasmányok írásá­val. A könyv elkészült, lefordí­tották valamennyi magyaror- szágon élő nemzetiség nyelvé­re — akkor Apponyi kibukott a kultuszminiszterségből. Utó­da Habsburg-ellenesnek minő­sítette a könyvet, változtatáso­kat kívánt, ebbe az író nem ment bele, ezzel a könyv sorsa megpecsételődött. Tulajdonképpen pedagógus volt Benedek Elek egész életé­ben. minden cselekedetében. Ösztönös nevelő, aki embe- rebb embert és magyarabb ma­gyart akart s tudott faragni gyermekből és felnőttből egy­aránt. Fiatalon nősült; házassága is olyan, mint egy mese. Tán huszonnégy éves lehetett, a Budapesti Hírlap munkatársa volt. A lap szerkesztősége a Kerepesi úton — a mai Rákó­czi úton volt. Szemben kis tra­fik, a szerkesztő és újságíró urak oda jártak le szivarért, pa­pirosért, pennáért, kinek mi kellett. Szögediesen ejtette a szót az özvegy és leánya, kik a boltocskában kissé ügyetlenül árusítottak. Fekete ruhában, mert nemrég halt meg a gaz­da. Lóvontató gazda volt, a Ti­szán szállította a bárkáján fel s alá, amit kellett. De jött a Ti- sza-szabályozás, aztán a gőz­hajó, a lóvontatta bárka áru nélkül, s a gazda sok gyerme­kével kenyér nélkül maradt. Mihez fogjon? Támogatásra nem számíthatott, könyörado- mányból nem tarthat el egy ki­terjedt családot. Gondolt egyet: ha a Tiszába öli magát, az állam csak nem hagyja éhen pusztulni az árváit. így is történt. Az özvegy megkapta a kicsi trafikot, gyer­mekeit elhelyezte, ahol tudta, a kék szemű, szőke Máriával beült a pult mögé s várta a ve­vőket. Azok jöttek is, különö­sen egy barna szemű, deli le­génynek volt egyre sűrűbben szüksége hol papirosra, hol tin­tára, hol csak a szőke Mária kék szemére. Addig-addig, hogy Székelyföld és Tiszavi- dék egymásba szerettek, s még huszonöt éves sem volt Benedek Elek, megtartották az R0HÁNÍA ÉS Aí UTÓBÁltflMOK EGYETLEN MAGYARNYELVŰ KÉPES gyermek lapja * A soproni Benedek Elek Óvóképző Főiskola népfelvételi ünnepén 1992. november 5-én elhangzott beszédből. A kisbacont ház. „Ebbe a házba be van falazva a lelkem, a tég­lákat, melyeknek minden darabja cgy-egy könyv, az én vérem­mel kevert mész ragasztja össze...” Benedek Elek esküvőt. Tolira, tintára ezután még nagyobb szükség volt, mert már a következő évben megindult a gyermekáldás: megszületett Marcika, utána sorban János, Mária, Flóra, Elek, s utoljára, megkésve Ró- zsika. Bizony sok árkus papí­rost kellett teleími, hogy ennyi gyerekszáj étien ne maradjon. Hihetetlenül termékeny volt Benedek Elek. Százötven vagy kétszáz könyve jelent meg? Nem is lehet számon tar­tani. A székely népmesék számtalan változata után sor került a maga kitalálta mesék­re apróbb s nagyobb gyerekek­nek, elsőként az Apa mesél 1888-ban a hároméves Marci­ka fiának. Ettől kezdve negy­ven éven át nem fogyott ki a mesefa. Nem is fogyhatott, mert az általa szerkesztett gyer­mekújságok, a Jó pajtás és ké­sőbb a Cimbora legtöbb versét és meséjét ő maga írta. Ifjúsági regényeinek sorát a Huszár Anna nyitotta meg 1894-ben, ezt követte a Kata­lin, az Édes kicsi gazdám, az Uzoni Margit, a Honszerző Ár­pád, a Két gazdag ifjú történe­te, a Zsuzsika könyve, regé­nyes önéletrajza zárja 1928-ban: Mária. Az otthon, a haza és a munka megbecsülé­se árad mindegyikből, nem is titkolva az erkölcsnemesítő ta­nító szándékot. S még nem szólottám törté­neti munkáiról, pedig talán könyveinek egyharmadát ezek teszik ki. A honfoglalás mon­dáitól a Tanácsköztársaság iszonyatáig a történelem min­den fontos mozzanatáról van az ifjúságnak szánt mondaniva­lója, s a Hazánk története pél­dát mutat arra, hogyan kell ér­dekes olvasmánnyá tenni a szá­raz tananyagot. Erről a könyv­ről a családi szájhagyomány tudni véli, hogy amikor Appo­nyi Albert egyszer Bécsben járt a császárnál, Ferenc Jó­zsef íróasztalán ott feküdt a Ha­zánk története. Ismeri ezt a könyvet? — mutatott rá a csá­szár. Természetesen, felség. És mi a véleménye róla? Kitű­nő munkának tartom. De a szerzője azt írja a Habsubrgok- ról, hogy elnyomták a magya­rokat — ehhez mit szól, gróf úr? Mit szólhatnék, felség, ez az igazság. Vagy úgy, akkor rendben van. — És a könyv megért még néhány kiadást. A trianoni bukás után vég­leg visszaköltözött szülőfalujá­ba, Kisbaconba, ahol már a századfordulón megépítette azt a kúriát, amelyben felesé­gével együtt utolsó kilenc évü­ket töltötték, s amely ma Bene­dek Elek Emlékházként műkö­dik, mint családi vezetés alatt álló múzeum. Az utolsó kilenc év pihenő semmittevésnek indult, ehe­lyett mozgalmasabb lett még az előző hatvan évnél is. Ek­kor szerkesztette ugyanis Be­nedek Elek a Cimborát, amely a román iskolázásban elhanya­golt magyar nyelv, helyesírás, irodalom és történelem pótlásá­ra volt hivatva Erdélyben. Hit­vány nyomása ellenére a ma is­meretes gyermeklapok együ- gyűségéhez képest világirodal­mi csúcsteljesítmény volt a Cimbora. Nemcsak a kicsi­nyeknek, hanem a serdülők­nek, sőt a felnőtteknek is ez a lap közvetítette a magyar kul­túrát. A román nyomás dacára, vagy tán épp ezért az erdélyi irodalom soha nem volt olyan gazdag, mint ebben az időszak­ban. Tamási Áron, Nyíró Jó­zsef, Szentimrei Jenő, Moher Károly, Kós Károly, Bartalis János, Tompa László, Dsida Jenő, Berde Mária, Szántó György és sok más tehetség emelkedésének fénykora volt ez, elismert vezérük, „apjuk”: Benedek Elek. Az ő „fiai” és „unokái” őrizték és őrzik ma is Erdélyben a magyar szelle­miséget. 1929 nyarán agyvérzést ka­pott, két nap múlva feleségé­vel együtt helyezték örök nyu­galomra a kisbaconi temető­ben. Benedek István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents