Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-02 / 27. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. FEBRUAR 2., KEDD Meghasonlott értelmiség miség” döntő többsége semmiL assan három esztendeje tart a mi felemás rendszerváltásunk. Bajok és eredmények, reménységek és kétségek váltják egymást, szélsőségek ütköznek, jogos és jogtalan indulatok csapnak össze. A teljes átalakítás és felújítás alatt álló, profilt és vezetést váltó „üzlet” a mienk. Tulajdonképpen nem csoda, hogy még alig lehet kiigazodni a részletekben és főleg alig lehet tudni, milyen is lesz az új európai fazon. Ezt az átalakulást, átalakítást azonban az jellemzi, hogy régi ház „elitjének”, a volt szocialista értelmiségnek egy jelentős része nem akar, nem hajlandó részt venni a „romeltakarításban” és nem ért mindenben egyet a profilváltozással. Viselkedése bizony, több mint ellentmondásos. Nem is az a fő probléma, hogy nem ért egyet azzal, amit az „új hatalom” akar, hanem az, hogy kétséges az ítéletének az objektivitása. Ne feledjük, jelenleg a régi értelmiség jó része legjobb esetben is erős posztszocialista felfogással rendelkezik. Bár nehéz adatokat citálni, azt azonban már világosan látni lehet, hogy a volt szocialista értelmiség három csoportba sorolható. Egy jelentős — bár kisebb — részük vezényli, csinálja, szervezi a rendszerváltást, mind szakmai, mind társadalmi és tegyük hozzá, politikai téren. A nagyobbik részük azonban tovább differenciálódik. Vannak, akik részt vesznek a „tisztán” szakmai munkában, de visszautasítják a „politikába való beleavatkozást”. Ennek ellenére fontos szakmai tevékenységet végeznek és ebben „a piaci logika” kényszerítésére fokozatosan fejlődnek és alakulnak jelző nélküli értelmiséggé. Ez főként a műszaki és gazdasági értelmiségre jellemző, sajnos túlnyomórészt csak a városokban. A másik rész, mely a vidéki írástudók zömét teszi ki, korántsem ennyire pragmatikus. A közigazgatási és pedagógustársadalom nagy része elvégzi ugyan a szakmai munkát, nem egyszer ragaszkodva a túlhaladotthoz, de visszautasítja a rendszerváltásban való részvételt, még tisztán gazdasági vonalon is. Ehelyett kivár, sőt érzéketlen közömbösséggel kibi- cel az évszázad legfontosabb országos játszmájában. A „szocialista értelmiségünk” ma kétségkívül meghasonlott. Nem mindegy azonban, hogyan élik meg ezt a számukra válságos helyzetet. A többség tanácstalan. Az új változásokat nem tudja helyesen megítélni, mert ehhez nincs rálátása. A régi kereteket nem meri megtagadni, mert nem biztos abban, hogy az új, magasabb mércét állító követelményeket teljesíteni tudja. Régi magyar szokás szerint tehát nagyon sokan pasz- szív vagy legalábbis inaktív rezisztenciát tanúsítanak. Ezen a magatartásformán egyáltalán nem lepődhetünk meg, hisz a „szocialista értelféleképpen sem minősíthető jelző nélküli, igazi értelmiségnek. Annak csak azok tekinthetők, akik olyan szakmai képzettséggel és olyan kultúrával rendelkeznek (az európai humánkultúra bázisán), amellyel nemcsak a maguk, csoportjuk és szakmájuk ügyét képesek áttekinteni, hanem rendelkeznek az országos kérdésekben is eligazodásra képes tudással. Az előbb említettek legfőbb jellemzője a politikától való utálkozás, a közügyektől való tartózkodás. Ebben pedig az a legszomorúbb, hogy az elmúlt három év világszerte zajló legfontosabb tapasztalatát tagadják, egyben tovább éltetik a kommunista diktatúrák leghatékonyabb hazugságát. Tovább szajkózzák az apolitiz- mus lefegyverző tételeit. Megdöbbentő, hogy még ma sem látják azt, hogy a politika csak addig lehet úri huncutság, amíg a huncutokra bízzuk ügyünk képviseletét. Ha pedig megtanulunk „politizálni”, magyarul: emberi kapcsolatokat értelmesen kezelni, emberi „viszonyokat” értelmesen alakítani, akkor haladunk és fejlődünk. Tetszik-e egyeseknek, vagy nem, tudomásul kell venni, hogy azok, akik emberekkel foglalkoznak, így nyilvánvalóan a pedagógusok is politizálnak. A politika ugyanis nem más, mint emberek egymás közötti kapcsolataival foglalkozó tevékenység, melynek sok-sok szintje van. Politika már az a családi döntés is, hogy mi legyen a gyerekeinkből. Politika mindaz, ami a szomszédainkhoz, munkatársainkhoz való kapcsolatunkat meghatározza. Tetszik-nem tetszik, ebben a folyamatban mindenki részt vesz. Ha pedig nem, akkor az a legrosszabb politika, a saját sorsát ugyanis mások kezébe tette. A magyar értelmiség csak akkor töltheti be történelmi szerepét, ha mindent megtesz, hogy mielőbb politizálni tudjon. Hogy mielőbb felismerje döntő szerepét a kommunista féligazságokkal és téveszmékkel megzavart, eltompított tudatok megtisztításában és fejlesztésében. Ha rájön arra, hogy nem utasításra, parancsra kell várni, hanem a maga mikrokömyezetét a legjobban ismerve, kezdeményezze azt az intellektuális kitörést, mely egyedül képes bennünket felfegyverezni és alkalmassá tenni a „huncutokkal”, a gazdagabbakkal és szerencsésekkel, nem utolsósorban a már évtizedek óta „európai módon” politizálókkal vívott küzdelemben. A helyzet egyáltalán nem könnyű, az értelmiség feladata különösen nem. A kilábalás ideje és minősége azonban a magyar értelmiség munkájától függ. A vidéki értelmiség, sajnos nagyon jól tükrözi az évtizedes kommunista politika deformáló hatásait. Jól tudjuk, hogy a célszerűt- lenségig eltúlzott egysíkúság, jellegtelenség, szürkeség mindenben jelen volt. A „lakáskultúra”, az épületek, az üzletek, az elmaradott infrastruktúra, az egykaptafás sajtó, az igénytelen szakemberképzés egyaránt azt fejezték ki, hogy a rendszer urai nem szépülő, gazdagodó, művelődő demokratikus társadalmat, hanem falansztert akarnak. Azt hitték, hogy a nyugattól való távol tartás, az alulinformált társadalom és a manipulált egyéni és társadalmi tudat a „szocializmus” oldalán tarthatja az embereket. Ehhez az ördögi és alattomos tervhez sajnos az úgynevezett „szocialista” értelmiség adta a legfőbb támogatást. Közülük is főként azok, akik az új nemzedéket nevelték. Az óvodáktól, az iskolákon át, a hadseregben és a mindenütt jelen lévő pártoktatásban. Ez a „szocialista” értelmiség, valljuk be, nemcsak kiszolgálta a kommunizmust, hanem nagyon sokan túl is teljesítették a kötelezőt. Picike, néhány ezer forintos előnyökért szervezték az úttörő- és ifimozgalmat, oktatták a pártiskolás felnőtteket. Könnyű lenne most utólag mindent, ami ebből származik, a pedagógusok és más nevelők nyakába varmi, ugyanakkor igazságtalanság lenne mindenkit felmenteni, és az egyén felelősségét elbagatellizálni. Tudjuk jól, hogy a tanterv kötelező volt. Az „óravázlatok” és a brosúrák tömege zúdult a tanerők nyakába. Az anyagot „le kellett” adni, de nem mindegy. hogyan. Ebben a hogyanban pedig nem elsősorban a rendszerrel való szembefordulás volt a döntő, hanem az igazság keresése, ami minden oktatónak, tanárnak, nevelőnek soha meg nem szűnő kötelessége. Az igazságkeresés tulajdonképpen nem csak a politikai igazságot célozta meg, hanem a történelmit, az irodalmit, a gazdaságit és az összes többit, melyek természetesen valamilyen áttételben a politikaival is összefüggésben voltak. A szocialistának „keresztelt” átlagértelmiség tömegei sajnos nem érezték az igazság hiányát, vagy ha igen, úgy érdekből és kényelemből lemondtak róla. A ma nevetségesen jelentéktelennek tűnő posztok, mint a néhány tucatos szervezetek párttitkári és vezetőségi helyei, a munkásőrségi és népfront-beosztások. Az úttörő- és KISZ-szervezetek aktivistái, a nőszövetségi és egyéb káderekkel együtt bizony nem kis előnyökkel jártak mind az előmenetelben, mind a fizetési besorolásban, a lakáshoz jutásról nem is beszélve. Sajnos, ezek a kisbolsevikok és párton kívüli aktivistáik rettenetes ha- tásssal voltak a magyar ifjúságra, főként a vidéki ifjúság nevelésére. Az igazi pedagógusok hamarosan eltűntek az oktatói testületekből. Részben ösz- szeférhetetlenség címén elüldözték őket, részben maguk mentek el, mert nem tudták elfogadni a szellemi klausztrofó- biát. A rendszerváltás maga kétségkívül a pedagógusok körében okozta a legnagyobb válságot, többnyire két okból kifolyólag. Megjelent és egyre inkább bevésődött egy bizonyos bűntudat, mely még nem tudott feloldódni, mert többnyire még léteznek a régi „keretek”. Másrészt még sikerült átmenteni egy hamis szolidaritást, mely nem a szakma becsületét és az ország érdekét, hanem a posztszocialista, fejlődésellenes felfogást és képviselőit védi. Kiválóan példázza ezt a pedagógussztrájk, melynek szervezői és résztvevői egyszerűen nem veszik tudomásul az ország helyzetét és azt a tényt, hogy a pedagógustársadalom két év alatt nagyobbat lépett előre — minden téren! —, mint az elmúlt 20 év alatt. Ha a bérek és a munkaliberalizálás eltúlzott követelményeit egy „munkáskategória” fogalmazta volna meg, azon aligha csodálkozhatnánk. Mégis, éppen azok a munkások, akiket a legjobban sújt a rendszerváltás, akikből százezrek kerülnek az utcára, akik előtt jóval kisebb átképzési lehetőségek nyílnak, úgy tűnik, sokkal jobban tudják, érzik az ország bajait. Tudják, hogy előbb termelni kell, de csak olyat, ami eladható, és a bevételből majd jutni fog a nagyobb szelet kenyérre. A paraszt már beállt a barázdába és dolgozik. A vidéki értelmiség nagy része pedig áll a mezsgyekarónál és közömbösen nézi, hogyan verejtékezik és kínlódik az éppen általuk nevelt fiatal paraszt vagy munkás, akinek még éppen hibás nevelése miatt nem lehet kitekintése Európára, és a rendszerváltás kötelező velejáróira. Aki még nem tudja felismerni a sok elkerülhetetlen törvényszerűséget, de nem tudja kikerülni a még több kikerül- hetőt sem. Még nem, mert a virradás szürkeségében a „lámpás” nem világít. Az átalakulás zavaros káoszában természetes módon keveredik a jó a rosszal. Az ilyenkor kikerülhetetlen „szabadrablás” az intelligens ügyességgel. A nélkülözhetetlen kezdeményezés az eddig kisemmizettek türelmetlenségével. A feje tetejére állított és hamis szocialista „értékek” a most még nagyon is vad kapitalizmus agresszivitásával. Az újgazdagok gőgje és pazarlása a kétségbeejtő helyzetbe jutott elesettek nyomorúságával. A z egyszerű emberek milliói kétségbe esve tekingetnek körül. Kiknek higgyenek? Hogyan igazodjanak el ebben a zűrzavarban? És kihez forduljanak? Kézenfekvő a válasz, hogy az értelmiséghez, senki máshoz! A nagy kérdés csupán az, tudhat-e és akar-e választ adni a megszólított írástudó! A kérdés az, hogy az örökölt „szocialista” értékeket próbálja-e magyarázni, vagy képes felismerni a korszakváltás parancsát. Ha pedig ezt felismerte, kérdés, tud-e jót és előrevivőt tanácsolni, ha pedig erre még nem telik, van-e benne ambíció és becsület, hogy iskolázottsága révén mielőbb megszerezze ezeket az ismereteket és segítsen a falunak, a közösségnek mihamarabb felszámolni azt az elmaradottságot, amelynek kialakításában neki is része volt. Ezek azok a kérdések, melyek nagyon keményen vetik fel az írástudók, a pedagógusok, főként a vidéki oktatók és nevelők felelősségét. Práczki István Néhány szó a tévéről Koromnál fogva híve vagyok a televíziónak, nem osztva azok nézetét, akik átoknak tartják, de azokkal is csak erős kritikával értve egyet, akik áldásnak nevezik. A televízió szerepének megítélésében természetesen van normálisnak nevezhető középút. De nyilván arról sem feledkezhetünk meg egy pillanatra sem, hogy a leghatékonyabb közvélemény-formáló eszköz. Mindezt az a hatalmas vita juttatja eszembe, amely hosszú hónapok óta folyik, hogy pártatlan a televízió vagy sem. Én magának a kérdésnek ilyen formában való felvetését vonom kétségbe, mert e mögött az a gondolat húzódik meg, hogy a tv elsősorban a politika befolyásolásának eszköze, pedig a szórakoztatás mellett a tudományos, az ismeretterjesztő, az irodalmi, a zenei, a művészeti, a vetélkedő- és sportműsorok talán sokkal nagyobb érdeklődésre tarthatnak számot. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a mi televíziónk, beleértve a pártállami időket is, az utóbb felsorolt műsorfajtákban mindig színvonalasat produkált, és produkál ma is. A színvonalat illetően két irányban jelentkezik probléma, az egyik a szórakoztató műsorok birodalma, a másik pedig a politikai töltetű programok világa. Tehát amikor a kormányzat kifogásolja a tv műsorpolitikáját, valószínűleg elsősorban a politikai megnyilatkozásokra gondol. Joggal tehető fel a kérdés, egyáltalán lehet-e pártatlan a televízió, és ha nem, milyen irányban tér el az objektivitástól. Ha már rátértünk a politikára, két dolgot kell megkülönböztetni, a hírközlést és a kommentárt, illetve az utóbbin belül a kimondottan politikai jellegű műsorokat. Visz- szatekintve a rendszerváltozás kezdetére, sőt a megelőző időszakra, tárgyilagosan le kell szögezni, a televízió ilyen jellegű adásai legtöbbször bátran, nem egyszer veszélyeket is vállalva tükrözték az országban lejátszódó eseményeket, és a változások előkészítői voltak. Bár nem vitatható, hogy a tv a pártállam idejében a központi ideológia és hatalom szócsöve volt, mégis a változások előkészítésében és a változás egyes mozzanatainak ismertetésében igen nagy szerepet vállalt. A probléma most az, hogy milyen szerepet töltött és tölt be napjainkban a szabadon választott kormány és a szintén szabadon választott, teljes sajtó- és szólásszabadságot élvező ellenzék között felmerülő vitában. Az előbb említett hírközlés szóhoz kapcsolódva ki merem mondani, hogy ez a tevékenység általában tárgyilagosnak mondható. Ami a kommentálást illeti, itt már erős ellenzéki hatás érvényesül, a kimondottan politikai műsorokban pedig a már szinte szélsőségesnek nevezhető ellenzéki vélemények kapják a legnagyobb publicitást, bár időnként, pl. az Össztűz-adásokban, a kormányzat képviselői is „jó közönséget” kapnak, ahogy ezt Havas Henrik többször hangoztatta. Most csatornákra vetítve a bírálatot, legtárgyilago- sabbnak az 1. csatorna tűnik, a 2. csatorna már kétségeket támaszt az emberben az objektivitást illetően. Bár a Nap Tv sugározza a legérdekesebb programokat, ezt legtöbbször elég elkötelezett formában teszi, persze nem a kormányt támogatva. Az Össztűz riporteri triumvirátusa kétségtelenül kényes kérdéseket tesz fel mindenkinek, de hogy kit támadnak nagyobb kedvvel, az egy pillanatra sem vitatható, nyilván a kormányzati riportalanyok kapják leginkább a gyakran sértő kérdéseket. Az egyik reggeli adásban az adó riportersztárja például kedvesen, a tőle megszokott finomsággal kétszer politikai hullának nevezte Csurkát. Legnagyobb meglepetésemre erre Csurka még csak nem is reflektált, de engem egy kicsit elszomorított, hogy ilyen ízléstelen módon minősítsen egy országgyűlési képviselőt még akkor is, ha netán igaza volna. Hadd fejezzem be azzal, most a politikától függetlenül, hogy két dologban marasztaljam el a televíziót. Az első, hogy a riporterek megnyilatkozásaiban sajnos sok a nyelvhelyességi hiba és másodszor sok a feliratokban olvasható helyesírási hiba az egybe- és külön- írások néha valóban nem is könnyű problémakörében. Végezetül meg kell állapítani mint tényt, hogy a televízió ma a legnagyobb ízlésformáló erő, és még a szórakoztató műsorokban is nyújthatna olyan színvonalat, amely jótékony hatással lenne arra a társadalomra, amelyben élnünk kell. Ebben a társadalomban nem csupán a hibás nyelvhasználat, hanem a mérhetetlenül elharapódzott trágár beszédmód is szinte kötelező erejűvé vált. A televízió, amely akkor is nevel, ha nem akarja ezt tenni, ma a képi látásmódhoz szokott emberek első számú hírforrása, és az egyetlen társadalmi erő, amely az igazán nagy tömeget befolyásolni tudja, éppen ezért felelőssége vetekszik a kormány felelősségével. Tiszay Géza
