Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-20 / 43. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUAR 20.. SZOMBAT 13 Vasárnapi sajtó Korábban már megírtam, mennyire sajnálom: vasáma- ponta csak liberál-kommu- nista napilap jelenik meg. Az elmúlt hét végén kíváncsi voltam, mit ír az ellenzék a Magyar Út gyűléséről, ezért megvettem a „Mai Nap”-ot. (Több váci barátommal^ együtt én is ott voltam az Építők székházá- bán, mondhatom jó érzés volt azonos gondolkodású, igaz magyarság tudattal bíró emberek között lenni!) Nos, nem csalódtam a Mai Napban, amely fanyalogva, kígyó-békát fröcsögve reagált. Nota bene: az volna a tragikus, ha az ellenzék lelkendezne Csurka István tervei hallatán, hiszen akkor azok valószínűleg már számunkra volnának elfogadhatatlanok... Tovább lapozva a monoton egyszólamúsággal tüntető bulvárlapban, a Pest Megyei Hírlapot „megugató” vakkanatra bukkantam bizonyos „Torkos Borz” tollából. A derék eb bonyolult nyelvtani pórázszíjába gaba- jodva vicsorít és acsarko- dik. Éles (házi) állati elméjével képtelen felfogni, hogy a második világháború tragikus sorsú munkaszolgálatosai igenis részei voltak az akkori magyar hadseregnek. És ha a valóban szégyenletes és gyűlöletes fajelméleten alapuló, hátrányosan megkülönböztető törvények történetesen nem léteztek volna, akkor ezek a szerencsétlen áldozatok valószínűleg ugyanezen hadsereg tagjaiként lettek volna ágyútöltelékek. Ezért, mint katonák, halálukban mindnyájan hősökké váltak! És ha Borznak véres is a torka, leszögezhetem, hogy a kikötésből, a kurtavasból, és egyéb épületes fegyelmezési eszközökből a „garantáltan ária” magyar bakáknak is mindennapos rész jutott... E „felemelő” vasárnapi sajtóélmények után már igazán „felüdülés”-t jelent. A Hét műsora, melyet sikerült végzetesen (?) depolitizált, sekélyes magazinműsorrá si- lányítani. Mondhatnám, hogy most olyan, mint a túl- szalonnázott, mócsingos „Gyulai” kolbász, az egykori csemege szánalmas utánzata! Brezovich Károly Vác Ellenzéki irányzat: mindent a kormány ellen Terjed a rossz hírünk a világban, állapítják meg bizonyos körökben. Én is ezt vallom. Ám ezen egyáltalán nem csodálkozom, hiszen számos eltúlzott, rosszindulatú írás, vélemény lát napvilágot hazánkban — saját magunkról. Ebben az országban, ahol a rendszerváltás olyan szépen és csendben zajlott le, ahol később a romániai eseményeket idegeskedve, remegve, s annak sikerében bizakodva sokan még köny- nyeztünk is, ma olyan ellenségeskedés folyik, amit elképzelni sem tudtunk, mertünk. Az ellenzék mindenáron hibákat akart bizonyítani. Állandóan a nehézségeket ecseteli. Ám a nehézségek eredetét, okát nem közli, mindezt a mai kormány ténykedésének tulajdonítja. Megteheti ezt, mert a médiumok 80-85 százaléka az ő szolgálatában áll. Szeretném, ha valaki fölvilágosítana, hogy van-e még a világon egy olyan ország, ahol hasonló arányokat tapasztalunk?! A sajtónak függetlennek kellene lennie, de ez elképzelhetetlen, mert az e területen dolgozók érzelmeikben az ellenzékhez kötődnek. Az. ellenzék pedig harcol az őket meg nem illető médiumokban élvezett előnyeik megtartásáért. A parlament felosztása, a kormány lemondatása, az előre hozandó választások kiírása nekik semmit nem jelent. Elfogultságukra jellemző példa az Össztűz című műsor, amelyben a kérdezők az ellenzéki meghívottakat korántsem akarják úgy „leégetni”, mint a kormánypártiakat. A műsorvezető arcán szinte mindig ott ül az indulat, a mérgelődés, a be- lepirulás, ha a közönség közbeszól, tapsol — de nem őnekik. Megdöbbentett Benedek Istvánnak a Pest Megyei Hírlap január 11-i számában megjelent azon írása, amely szerint a mindenkori rossz külpolitikánk miatt mi voltunk az első világháború bűnbakjai. Hogy Anglia Szlovákiát, Franciaország Romániát, Oroszország Szerbiát még ma is támogatja. Hetven év után is. Minket pedig senki. A Vasárnapi Újság január 24-i műsorában az Amerikában élő Radványi Miklós úr véleményét hallhattuk a médiaügyről. Kijelentette, hogy ez itt kulturáltan zajlik. Amennyiben az ellenzék a jelenlegi ellenséges irány- zati megnyilvánulásain változtatni nem tud, vagy nem akar, továbbra is az lesz a vélemény rólunk Európában, amelyet Benedek István a január 11-i számban ismertetett. Szalisznyó Pál Cegléd Tragikomédia Sajnos tragikomédiának lehet nevezni azt, ami mindennapi ügyes-bajos dolgaink intézése közben történik velünk. Nem térek ki az élet minden területére, csak arról szólnék, ahol nem kisszámú állampolgárnak kell gyakran megfordulnia. Ilyen a volt IKV, a földhivatal, az illetékhivatal. A felsoroltak egy része sajnos siralmas állapotban van. Csak néhány szót az állításom alátámasztására: a volt IKV, karöltve az ingatlanforgalmazó cégekkel, olyan alapvető hibákat vét néha, amelyeknek következménye évekre kihat. Úgy például, hogy akkor születnek a bérlakásokra adásvételi szerződések, amikor az úgynevezett társasháztulaj- don-alapító okirat, vagyis ez az alapvető okmány még meg sem született. így problémás a földhivatali bejegyzés, majd a lakóházak kezelésbe adása az új tulajdonosok részére. A földhivatalok három-négy év alatt sem jegyzik be a tulajdonjogot. És ez talán még a „jobbik eset”. Megesett már az is, hogy az ingatlant forgalmazó kezéből származó adásvételi szerződés hemzseg a hibától, s így a megvásárolt ingatlan tulajdonának bejegyzése egy egészen más utcába, más ingatlanra történik. S jó, ha évek múlva kiderül a dolog. Éppen ilyen ügyek miatt kell szólnom a díjbeszedőről is. Most csak azokról a képtelen dolgairól, amely a fentiekkel összefügg. A volt bérlőknek ugyanis az ingatlanvásárlás után társasházzá kell alakuliuk, és az OTP-nél be kell fizetniük az úgynevezett közös költségekre egy nagyobb összeget: a víz- és csatornadíjakra, a közös világításra, a szemételvitelre, a kéményseprésre, és így tovább. Ézt a megnyitott és konkrét számmal ellátott számlaszámot közölni kell a díjbeszedővel, hogy onnan majd le lehessen hívni az esedékes díjat. De, az elírás miatt, erre természetesen nincs lehetőség. Ezért csak gyűlik a tartozás, mert a „gaz” állampolgár nem akar fizetni! Nem folytatom, se vége, se hossza a kínos ügyeknek. Csak kérdezem: milyen jogai vannak az állampolgárnak a bosszantása elkerülésére a hivatal hanyag ügykezelése ellen? Vedres Józsefné Budapest Hiányzó levelezőlapok Több olvasónk is jelezte levélben, hogy nem találta újságjában azt a postai levelezőlapot, amelynek kitöltésével és visszaküldésével három személy részére egy hónapig ingyen küldjük lapunkat. Ha a reklamáló olvasónk lapunk előfizetője, akkor teljesen jogos az észrevétele, ugyanis akciónkat számukra hirdettük meg. A hiányosságért nem szerkesztőségünket terheli a felelősség, ugyanis nem a mi feladatunk volt az, hogy valamennyi előfizetői példányba elhelyezzük a levelezőlapot. Ettől függetlenül elnézést kérünk a hiányosságért. Kérjük, hogy az ily módon hátrányt szenvedett olvasóink jelentkezzenek levélben, s megküldjük címükre a levelezőlapot. A Szerkesztőség Az 1919-es esztendő — ahogy mondják — „jól kezdődött”: a szerencsétlen, kétbalkezes politikus Károlyi Mihályt január 11-én megválasztották a már 1918-ban kikiáltott köztársaság elnökévé, február 16-án pedig megszavazták a földbirtokreformot, amelyben ész és jó szándék ugyan egyaránt volt, csupán História őnagysága nem volt kégyes e kormányhoz, amelynek, a törvény végrehajtására, már nem hagyott időt; új szelek fújtak ugyanis már ekkor — Keletről! És ezek a szelek nem a magyar munkás, paraszt és kisember panaszát óhajtották orvosolni. Fenét! A bolsevizmus főpróbája folyt az egész országban. A vesztett háború pszichózisa, a hadsereg — részben mesterséges úton — fölbomlott állapota, a kommunista agitátorok működése, a félelem, a gyávaság, a hazaárulás, a politikai kupeckedés és nem utolsósorban a Károlyikormány gyenge, határozatlan viselkedése következtében, az országon már 1918 végén, de még inkább 1919 elején a teljes káosz uralkodott. A nyomorgó, éhes és kommunista ügynökök által ezért könnyűszerrel fölizgatható munkások számos helyen sztrájkoltak, lázadásokat robbantottak ki, így például január 3-án Salgótarjánban, vagy 4-én Pesten, ahol is lefoglalták a Ganz-gyárat. Február 12-én leszerelt katonák, föl vonulva a Várba, fejenHISTÓRIA Kajetán Endre A második Mohács (Részlet) ként 5400 koronát követeltek (jókor!), 20-án kommunista terrorlegények megtámadták a Népszava szerkesztőségét. Március 14-én a „vasasok” csatlakoztak a kommunistákhoz. Vidéken sem volt jobb a helyzet. A már említett salgótarjáni eseményen kívül gyűlések, szervezkedések, összecsapások, spontán földfoglalások és mindenféle atrocitások gyengítették a közrendet és közellátást. Mindenki követelt és zsarolt sztrájkkal, lázadással, önkényeskedéssel: a munkások, a parasztok, a katonák és különböző társadalmi alakulatok. Ám arra senki sem gondolt, hogy éppen azért áll a feje tetején minden, mert szétvernek — részint ők maguk — egy országot, ráadásul egy olyan kormánnyal az élen, amely nem tudja, hogy kinek gazsu- láljon jobban: az antantnak — hálából a megveretésért —, vagy az egyetemes hazai baloldalnak —, amely gátlástalanul pusztított el egy ezeréves országot — a bomlasztá- sért. Ezek az urak (és elvtársak) egyébként formálisan is úgy viselkedtek, mint egy elefánt — de inkább mint egy orrszarvú — (Ionesco után) — a porcelánboltban. Külpolitikai aláfestés mindehhez a március 19-ei úgynevezett Vyx-jegyzék volt, amely az összes többi demarkációs tervhez képest is kegyetlenebb volt. Á kormány ezt már nem fogadhatta el — lemondott. Ha majd egyszer részletes szakszerűséggel megírják ennek a fölfordulásnak az eseménytörténetét, ki fog bontakozni egy kép, amely szerint az éhes, elvadult és elvadított munkásoknál, parasztoknál, katonáknál (akik különben is ártatlanok voltak, hiszen őket e véres dráma rendezői csupán mint staffázstömeget használták), illetve cselekedeteiknél és politikai megnyilvánulásaiknál, az eseményekért sokkal inkább egy rajtuk teljesen kívül eső tényező — a vesztes háború — (valamint haszonélvezői) volt a felelős. És ezúttal nem bolseviki agitátorokra, a bomlasztás szakembereire gondolunk — ez túl kezdetleges volna —, hanem a még náluk is tudatosabban működő azon polgári-értelmiségi (főleg fővárosi) — közelebbről: radikális-liberális — rétegekre, elemekre, amelyeknek társadalmi-politikai visz- ketegsége, föltúnési vágya, látványos érvényesülésre — kvázi hatalomra — irányuló törekvései már évtizedekkel korábban kikezdték a nemzet és az ország szellemi tartását, egészségét. (Ezek ugyanis sosem voltak sem szegények, sem bármely vonatkozásban nélkülözők. Az ő „motívumuk” meglelése sokkal bonyolultabb, mint az egyszerűen nyomorgó — és ezért lázadozó — rétegeké.) Jóllehet kevesen voltak, több társadalmi szervezetben fejtették ki társadalmi tevékenységüket; végül is mindig ugyanazon 200-300 emberről volt szó, hol a Galilei-körben, hol a Huszadik Században, hol másutt. Ők magukat, ma is agilis utódaik pedig őket — mindmáig — a XX. századi magyar progresszió, a HALADÁS bajnokainak tekintik. Pedig csupán egy roppant ambivalens és esetenként obskúrus modernizmus, liberál-radika- lizmus szálláscsinálói voltak. Ennek az állításnak az igazságát azonban nem lehet elvonatkoztatni — és főleg nem a feltételezett mértékben — azoktól a történelmi-társadal- mi-politikai tényéktől, amelyek révén — nolens-volens — a szálláscsinálóivá lettek mindannak, amit a nemzet 18—19-ben, majd pedig — és főleg! — 1945 és 1989 között nyögött. (Adja Isten, hogy az 1989-es dátum történelmileg végleges legyen...) Leértékeli az udvar a pénzt A Napóleon ellen vívott háborúk irdatlan összegekbe kerültek. A Habsburg-kormányzat kénytelen volt a papírpénz szaporításával segíteni gondjain. 1808 végén már 706 millió forint értékű, ám fedezet nélküli papírpénz volt forgalomban. Az árak a csillagos égig szöktek, a gazdasági élet kezdett ellehetetlenülni: az elértéktelenedett pénz megbénította a kereskedelmi ügyleteket. Bécs radikális lépéssel próbált saját helyzetén segíteni. Az udvar 1811. február 20-án rendeletet adott ki, mellyel a pénz értékét ötödére csökkentette. Az intézkedés ugyan javította az államháztartás egyensúlyát, de az országnak mérhetetlen károkat okozott. Sértette a nemzet önérzetét az is, hogy az egyik legfontosabb kérdésben az alkotmányos formákat mellőzve döntött az uralkodó. A vármegyék sorra tiltakoztak a rendelet ellen. Pest vármegye közgyűlése 1811. április 8-án terjesztette fel az udvarhoz álláspontját. A felirat leszögezte: nem kétséges, hogy az uralkodó a kormánya alatt álló népek javát tartja szem előtt. „Nyíltan ki kell mégis jelentenünk, hogy a kegyelmes rendeletben foglalt eszközök bennünket nemcsak aggodalomba ejtettek, de meg is rettentettek.” A felirat alapos érvekkel bizonyította — vagy jobban mondva próbálta bebizonyítani — a rendelet káros hatását a gazdaságra. Ezért a vármegye kérte a királyt, hogy a rendelet végrehajtását függessze fel és hirdessen minél előbb országgyűlést, „azon pedig hű magyarjainak tanácsát is meghallgatni s a bankjegyek kevesbüése fölött határozni csak azután méltóztassék.”A Helytartótanács azonban sürgette a közgyűlést a rendelet végrehajtására. Pest vármegye éles hangú feliratban tiltakozott a kormányszéknél, hogy a hatóság, melynek feladata lenne az ország jogainak védelme, a jogsérelem orvoslása helyett „sürget a kérdésben forgó királyi rendelet végrehajtására.” Pogány György
