Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-19 / 42. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUAR 19. PENTEK 13 Ami a háttérben meghúzódik Azok az emberek, akik nem közömbösek a napjainkban végbemenő politikai-társadal- mi-gazdasági folyamatokkal kapcsolatban, nagy általánosságban értik, ismerik a háttérben meghúzódó ok-okozati összefüggéseket. Sajnos azonban, akadnak olyanok is, akik járatlanok a politikai életben. Ezek az emberek hallomások alapján ítélnek — legtöbb esetben a visszarendeződést óhajtók javára. Elsősorban nekik javaslom a „Magyar Feltámadás” című újság január 26-ai számában megjelent, alább kiemelt szövegrészeket. A szerző, Révffy László, kiváló publicista. „Az már mindenki előtt világos, hogy a kommunizmus csődbe jutott és ezért bukott meg. Az eszme azonban tovább él az elvtársakban, és mivel jó! megtanulták a gazemberséget is, ezt folytatják tovább Magyarországon. Ez a kommunista csőd kényszerítette ki a politikai és A „karóbahúzó” vajda, ahogy Vladot a román történetírás címezi, kétségtelenül beteges, de több mint egyéni jelenség. Fanatizmusa, szörnytettei nagyrészt abból a kétségbeejtő helyzetből magyarázhatók, melyben Havaselve őrlődött; félig elborult aggyal, magát és másokat nem kímélve, elrettentő példákat statuálva próbálta a bomlást megállítani, a bojárság meghajláshoz szokott gerincét kiegyenesíteni, s az erőket egy döntő vállalkozásra összefogni. A keresztény szolidaritásnak és a magyarbarátságnak egyetlen vajda sem volt olyan odaadó, minden áldozatra kész híve, mint ő s ezt tudta Mátyás is. Józan, humanista mérsékleten nevelkedett gondolkozása visszariadt ugyan a „karóbahúzó” fekete szemeiből, sápadt, sovány kísértetarcáról áradó szent őrülettől, hiszen a szadista keresztes lovag sehogyan sem talált bele a budai udvar renaissance diplomáciájának terveibe. Tizenöt év múltán azonban mégis előhozatta börtönéből és a nagy törökverő Báthory Istvánnal Havaselvére küldte. A bojárok reszketve hódoltak, de az elégtételt nem sokáig élvezhette, török segítséggel érkező vetélytársa kivégeztette. Ő birtokolta utoljára Fogarast és Omlást. A „szép” Radu sietett ugyan elismerni a magyar fennhatóságot is, és mialatt engedelmesen küldözgette a Portára az adót, titokban jelentéseket adott a magyaroknak a dunai török pasák mozgolódásairól. ezeket a szolgálatokat azonban Mátyás nem tartotta érdemesnek a két uradalommal jutalmazni. Megelégedéssel vette tudomásul, hogy Havaselvén nyugalom van, s cserében elnézte, hogy hűbérese a szultánnal is fenntartsa kapcsolatait. gazdasági változást, de a változással nem tűnt el az az elit, amely hűségesen kiszolgálta a kommunista rendszert. Megtartották azokat a fontos stratégiai pontokat, ahonnan továbbra is irányítani lehet az országot az ő elgondolásuk alapján. Gondolok itt több pontra és ezekből említek meg párat. Igyekeznek elhallgatni az átöröklött nehézségeket, amik nagyrészben a felvett kölcsönök és egyoldalú kereskedelmi megállapodásokból jöttek létre. A felelősséget ezért nem vállalják, sőt tagadják, titkolják. Az elkövetett bűnöket, amelyeknek nagy része politikai okoból jött létre, nem ismerik el, sőt letagadják és elhallgattatják. Nagy mesterek abban is, hogyan kell az ellenpártokat egymásnak ugrasztani, nevetségessé tenni az általuk uralt és vezetett sajtón keresztül. Mivel az elmúlt 40 évben a magyar polgár szabadon nem politizálhatott, most is azzal tömik a fejét, ne ezzel foglalkozzon. Azért nekik ez nincs megtiltva és minden alkalmat megragadnak, hogy a kormány bármilyen intézkedéHavaselve kettős függése fölött mindkét oldalon napirendre tértek, de azért a szegény vajdával szultán és király úgy rendelkeztek, mintha hivatalnokuk s egyedül az ő hivatalnokuk lenne. A budai udvarban a Raduhoz intézett levelekben ugyanezt a formulát használták, mint az erdélyi vajdához szóló utasításokban. „Tekintetes és nagyságos hívünknek, Radul havaselvi vajdának üdvözletünk és kegyelmünk — hangzik egy ilyen levél. — Meghagyjuk hűségednek, hogy a brassai kereskedőket régi szabadságukban megtartsa. Másként ne cselekedjék.” Mert arra azután vigyáztak Budán, hogy a jövedelmező szász kereskedelem valahogy kárt ne szenvedjen Havaselvén... Vlad szabadságharcát az az István moldvai vajda folytatta, akit éppen Vlad segített rokonai ellen apja trónjára s akit nemzete „nagy” névvel tisztelt meg. István is kegyes, keresztény buzgalommal telt uralkodó, de méeinkább reálpolitikus volt. Ő se kímélte trónkövetelőket szállásoló szomszédait, végigpusztította a Székelyföldet, majd megtámadta a magyar kézen lévő Chiliát s noha az első ostrom nem sikerült, másodszorra a lakosság árulása folytán sikerült bevennie. Beleavatkozott az erdélyi nemesség összeesküvésébe is, úgy, hogy Mátyás 1467-ben személyesen indult az izgága szonszéd ellen. A Baia város felgyújtott házai között vívott éjszakai ütközet babérait ugyan mindkét fél magának igényelte, a siker azonban Istváné volt, mert a megsebesült király kivonult Moldvából, anélkül, hogy a magával hozott trón- követelőt behelyezte volna. Két év múlva István már megint a Székelyföldet dúlta s végre sikerült elfognia és kisét lebecsüljék és aláértékeljék. Az egymásnak ugratás politikája állandóan teljes erővel folyik, és a fő célpont a kormányzó pártok és azoknak tagjai. Minden esetben ők a pótolhatatlanok, ők a „szakértők” akik nélkül megállna az élet az országban. Csupán arról feledkeznek meg szólni, ha ez így van és így volt — miért jutott az ország a tönk szélére? — Ja, ezt az egyszerű polgár nem értheti, mert „mucsai” — jobb, ha nem politizál... Közben az általuk csődbe juttatott vállalatok százait adogatják el maguk között „mogyoróért" és ezért a külföldi spekuláns vevő örömében milliós jutalmat ad az új vezérigazgatónak, aki persze előzőleg mint kommunista vállalatvezető ült a bársonyszékében. Erről természetesen nem ír soha az általuk kézben tartott liberális-kommunista sajtó. A Rádió és a TV az ő szolgálatukban áll, és próbálja hülyíteni az embereket. Ha véletlenül olyan valakit hívnak meg, aki nem az ő nótájukat fújja, annak két riporter esik neki és gúnyolódással, elferdítéssel igyekeznek lehetetlenné, nevetségessé tenni. Nem véletlen, hogy legutóbb szeptember 19-én 80 ezer ember vonult végig Budapest utcáin és követelte a két állami intézmény éléről Gombár Csaba és Hankiss Elemér eltávolítását.” Megítélésem szerint a szövegrész elemzése után mindenki számára egyértelművé válhat, miért „döcög” az ország szekere, amely egyébként jó irányba halad. S ha az olvasók saját területükön hasonló jelenségekkel találkoznak, az nem a véletlen műve. Labancz József Vác Szerkesztőségi kérés Kérjük valamennyi Kedves Olvasónkat, akik levelükkel tisztelnek meg bennünket, hogy ne felejtsék el aláírni a közlésre szánt írásukat, s tudatni velünk címüket is. E nélkül ugyanis — bármennyire is egyetért HISTÓRIA Makkai László Magyar—román közös múlt (részlet) végeznie vetélytársát. Mindezt persze csak úgy tehette, hogy a hagyományos hűségeskün túlmenő engedményekkel maga mögé állította hű- bérurát, a Mátyással ellenséges viszonyban álló lengyel királyt s tűrte annak nemegyszer lealázó gyámkodását. A török veszedelem azonban, mely Vlad havaselvi ellenállásának összeomlása után Moldva határait fenyegette, új politikai tájékozódásra késztette Istvánt. Megtámadta Havaselvét s hívét, La- iota trónkövetelőt tette vajdává. A „szép” Radu Erdélybe menekült s ott bizonygatta, hogy „a király szolgája vagyok s a királynak és a szent koronának szolgálok minden szolgámmal együtt”, mert remélte, hogy magyar segítséggel térhet vissza országába. A török sem nézte tétlenül az eseményeket, s Laiota nem merte bevárni a szultán bosz- szúját. „Elmentem a törökökhöz, a nagy császárhoz — írja a brassaiaknak —, s békét szereztem vele és jóviszonyt és a ti javatokért is fáradoztam. Szolgáljon ez tehát nektek is tetszéstekre.” Istvánnak be kellett látnia, hogy egyszerre magyarokkal és törökökkel nem dacolhat, közeledni próbált tehát Mátyáshoz és saját jelöltjeit mellőzve, Basarab trónkövetelőt támogatta, aki magyar csapatokkal vonult Laiota ellen. Noha a viszony a budai udvar és István közt még hideg volt, magyar részről jó néven vették ezt a beavatkozást, úgy, hogy amikor 1475-ben török büntetőhadjárat indult Moldva ellen, István seregében már székely segédcsapatok is harcoltak s ők döntötték el támadásukkal az ütközetet, mely súlyos török vereséggel végződött. István ünnepélyes hangú körlevélben tudatta a keresztény udvarokat győzelméről, kérve az uralkodókat, hogy siessenek országának, a kereszténység kapujának védelmére. Kapott is üdvözleteket a pápától, Velencétől, komoly támogatást azonban csak Magyarországtól remélhetett a jövőben is. Levonva a helyzet következményeit, hűségesküt tett Mátyásnak. A király számára ez nagy diplomáciai sikert jelentett, elsősorban lengyel ellenfelével szemben. A száz éve elszakadt Moldva visszatért a magyar koronához; István némi szépítéssel éppen elődeinek a király iránti hűségére hivatkozott, mikor szolgálatait ajánlotta fel a törökkel szemben, Mátyás viszont védelmébe fogadta és támogatásáról biztosította őt. El is indult Báthory István vezetésével a segítőcsapat, de csak Bereckig érkezhetett, mert a szultán megelőzte. István vesztett csata után váraiban védekezett, s a török sereg, sikertelen próbálkozások után, a magyarok közeledésének hírére gyorsan visszavonult. Mátyás, nyilván István unszolására, elszánta magát, hogy támadásba megy át s véget vet a havaselvi kétkulcsos rendszernek. Ekkor gondolt a „karóbahúzóra”, aki szerkesztőségünk az írással, s bármilyen szívesen közölné is azt — nem tudjuk megjelentetni. Ha valamelyik Olvasónk nem szeretné, ha a neve megjelenne az újságban, akkor ezt jelezze, s kérésének, természetesen, helyt adunk. Ahogy azt az egyik mai levél példája is mutatja. Magától értetődik, hogy a teljes nevet és címet csak akkor tudatjuk az esetleges érdeklődőkkel, ha ahhoz az olvasónk előzőleg hozzájárul. A Szerkesztőség Magyar lámpás Láttam a televíziónak azt az Össztűz című műsorát, amelyben Király B. Izabella szerepelt. Le a kalappal a képviselőasszony előtt. Hitvallást tett magyarságból, erkölcsből, hazaszeretetből és talpraesettségből. Pedig készültek a lejáratására. Csak azt nem tudom, hogy miért. Talán a fentiek miatt? A két riporter azonban erkölcsi nullává vált, romokban hevert. Pedig hogy felkészültek! Négy nyilatkozatot, véleményt vágtak be a műsorba, köztük például egy olyan közalkalmazotti piacőrét, aki azelőtt munkásőr parancsnok volt! Mint abonyi polgár közlöm, hogy nem ők a város népe. Ők csak önmaguk, és önmagukat minősítették! Nyilatkozott a „sajtónak” a munkahely is. A tantestület összességének ismeretlensége mögé bújt valaki vagy valakik. Remélem, és bízom benne, hogy nem ők jelentik a tantestületet. Tudom, hogy van még gerinces, MAGYAR LÁMPÁS, aki ki mer állni saját egyéni véleményével a szürke névtelenségből és kikéri magának az általánosítás bélyegét. Mert ha nincs, Isten óvja gyermekeinket. Sajnálatos, hogy a „rendszerváltás” után ennyi idővel még mindig harcolni, küzdeni kell a semmi kis percemberkék hazaáruló ármánykodása ellen. S. F. Abony (A teljes név és cím a szerkesztőségben) az eddigi békepolitika idején csak alkalmatlanságokat szerzett volna, most azonban a legmegfelelőbb ember volt. Laiota, aki közben berendezkedett a hintapolitika hagyományai szerint, rosszat sejtve írt a brassaiakhoz: „Imé, én hogyan törekedtem a békességre s ahogy tudtam, védelmeztelek titeket a töröktől s atyámmal, Báthory Istvánnal béke és eskü köt ösz- sze”, mégis székelyek és trónkövetelők jőnek rá Erdélyből. De éppen ennek a kétes békességnek akartak Mátyás és István véget vetni s Vlad — mint láttuk — újra elfoglalta trónját. A török visz- szaütés és Vlad kivégzése után sem adta fel Mátyás a küzdelmet, most Basarabot küldte be Havaselvére. Ez bölcsebb volt, mint Vlad és sietett meghódolni a szultánnak is. „Amíg köztetek voltam — vigasztalta a brassaia- kat —, a ti emberetek voltam s mióta Isten a török mellett tart, azóta is barátotok vagyok.” Kéri őket, hogy járjanak közben a királynál békességért... A vármegye adóterhei A török kiverése után a Maftj/iurg-kormányzat az ország függetlenségének megsemmisítésére készült. A vármegyék jogait korlátozták, az adó irtózatos összegű felemelésével pedig a népet sanyargatták. Az adó behajtását hadbiztosok ellenőrizték, akik az amúgy is súlyos terheket gyakran önkényesen tovább növelték. Pest vármegyében Rensigh budakerületi hadbiztos tiszte volt ez. A hadbiztos az átvett pénz egy részéről nem adott elismervényt, egyszerűen elsikkasztotta azt. Visszaélései ellen a vármegye élesen tiltakozott, de csak annyit sikerült elérni, hogy állásából felfüggesztették és vizsgálat indult ellene. A hiányzó pénzt a városoknak és falvaknak újra meg kellett fizetni. 1698-ban királyi leirat adta tudtul a vármegyének, hogy az országra kirótt 4 millió forint adóból Pest vármegyére 60 033 forint esik. A vármegye — mi mást tehetett volna — kénytelen volt meghajolni az uralkodói döntés előtt, erélyesen sürgette a pénz befizetését. Fennmaradt Sőtér Tamás szolgabíró néhány levele. 1699. február I9-i körlevelében írta: „Az országra vettetett négymillióból ezen Nemes Pest Pilis és Solt unióit Vármegyékre esett 60 033 frt. melye az Nemes Vármegye mostani Congregatio alkalmatosságával re partiált...” az egyes városok és falvak között. Az adó azonban csak nehezen jött be, ezért a szolgabíró márciusban megfenyegette a falvakat: „A négy Millióbul eső' kirovást katonai exekuezió fogja behajtani a késedelmező községeken.” A tiltakozások — és a külpolitikai helyzet változása — végül némi engedményre késztette az udvart. Új királyi rendelet jelent meg, mely tudtul adta, hogy az adó összegéből a kormányzat tizedrészt elenged, így Pest vármegyére „csak 54 688 forint esett. Pogány György
