Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-19 / 42. szám
EMLÉKEZÉS PEST MEGYEI HÍRLAP 1993. FEBRUAR 19., PENTEK Futó Dezső' • • „...Önnek bajusza volt”! Ez a történet akkor kezdődött tulajdonképpen, mikor még a kű is lágy volt. Közelebbről amikor már a muszkák kezdték jól érezni magukat Budapesten éppen úgy, mint vidéken. És nemcsak a muszkák, hanem a kommunisták is. Nagyhirtelen úgy megszaporodtak, mint a csicsóka. Keletről is, nyugatról is jött az utánpótlás. A volt nyilasok meg egyből kicserélték zöld ingüket pirosra. Én ismét visszamentem régi munkahelyemre, a KIS ÚJSÁG-hoz és ahogy régen a nyilasokat, a hazaárulókat aprítottam, most a kommunistákkal tettem ugyanezt. Ám ha az ember csatába keveredik, nemcsak szúrásokat, vágásokat osztogat, hanem kap is. Ebben az időben volt a kommunista pártnak egy déli lapja, a SZABADSÁG. Munkatársai a lap, illetve a párt szelleméhez híven ott ütötték, vágták a polgári elemet (újságíróit pláne), ahol csak tudták, illetve ahol lehetett. így történt aztán, hogy egy a Szabadságnál lihegő kommunista tündérke hegyes tollát belém döfte. Ám, mint fentebb írtam, az ember nemcsak ad, hanem kap is sebeket, ha harcba keveredik. Ez eddig nem is volna baj. A baj csak akkor kezdődik, ha hazugságot, valótlanságot ír az emberről akár kolléga, akár kollegina. Most pedig ez történt. Nagyon belém akarta döfni fullánkját a kolleginácska, és a következőket írta rólam: — Bezzeg Futó úr is vizet prédikál és bort iszik. Pezsgős vacsorákon dorbé- zolja el a dolgozó nép izzadsággal megkeresett filléreit, miközben kisírja szemét a szinte éhező parasztokért.” Méghogy én dorbézolok? Még hogy én pezsgős vacsorákon dáridózom? Én, aki bort is alig ittam, nemhogy pezsgőt?! Mivel én már akkor tudtam, hogy okosabb hallgatni, mint nyelvelni, mert minden csoda három napig tart. csak dúltam-fúltam egész nap. Kiadóhivatalom igazgatójának feltűnt bikaöklelő hangulatom és megkérdezte. Megnyílt a zsilip bennem és mondtam (lehet) nem is a legudvariasabb, legszalonképesebb szavakkal. — Olvastad a Szabadságban, hogy mit írt rólam ez a — nem is tudom kicsoda — újságírónő? — Olvastam — mondta Hallósy Béla barátom. — Sohase búsulj, hogy még soha nem ittál pezsgőt, estére majd iszunk. Meghívlak pezsgőkóstolásra... Valóban eme bizonyos cikk megjelenésének estéjén megkóstoltam — életemben először — a pezsgőt. Egy biztos, ezt a kolleginát máig sem felejtettem el. Nem felejthettem azért sem, mert ha cikket írt s ha valakit tollhegyére tűzött, 48 órán belül, inkább az éjszakai órákban megszólalt az illetőnél a csengő... Bizonyára mások esetében is tartalmazott valótlanságot cikkének állítása. És kezdő újságíró lévén, hetenkint legalább két cikket, vagy glosszát írt az enyémhez hasonlót. Aztán, mint annyi sok más újságírót, engem is kizavartak a Magyar Újságírók Országos Szövetségéből (MÚOSZ) és hosszú évek után, nem is olyan régen lettem tiszteletbeli örökös tag s mint ilyen már tagsági díjat sem kell fizetnem évente. — Azóta, illetve nyugdíjazásomig hogy hány munkahelyem volt, talán már meg sem tudnám számolni. Közben börtönben is ültem közel öt évet. Ezt nem számítom foglalkozásnak, de azt már igen, hogy börtön után bekerültem a vendéglátóiparba. Először az V. kerületben raktárosnak, majd a Belvárosi Kávéházban üzletvezető lettem. Pár év után a Vendéglátó Tröszthöz kerültem, ahol a Főnök neve alatt szerkesztettem egy havi vendéglátós szaklapot. Ez már 1964-ben történt, amikor tiszta véletlenül ösz- szeakadtam az én hajdani újságíró kolléganőmmel, akiből ekkor már „jegyzett” írónő lett. Egy meleg nyári napon a bíróság — ha jól emlékszem — a Márvány- menyaszony (étterem) helyiségében nyilvános tárgyalást tartott, valami vendéglátós ügyben. Kedvem szoty- tyant. hogy végigüljek egy ilyen tárgyalást. (Ekkor már jól ismertem a vendéglátás minden csín- ját-bínját, amikor is ha egy mosogató- vagy takarítóasz- szony hazavitt három tojást vagy két vajat — legtöbbször 1-2 gyereke is volt —, csúnyán megbüntették, vagy olyan esetről is tudtam, hogy felmondtak neki, de bezzeg ha valamelyik üzletvezető, vagy helyettese százezrekkel nem tudott elszámolni, másik, jobb üzletbe került. Nem teszem fel mára a kérdést. Lehet, ma a vendéglátósok lopják a kevesebbet?...) Előbb érkeztem a Márványmenyasszonyba. Két hosszú asztalt toltak össze és rá fehér abroszt terítettek. Jó öt méterre, az esetleges hallgatóságnak két sor széket is raktak be, majd egy sor lócát is. A bíróság még nem érkezett meg. Üdvözöltem egy-két ismerőst és helyet foglaltam a második sorban. A bíróság előtt begurult egy kis dundus hölgy és leült elibem az első sorba. Láttam rajta, hogy finomabb nőszemély, s ott nyomban megkérdeztem a mellettem ülő ismerősömet, hogy nem ismeri — ki a hölgy? Csodálkozva nézett rám és fülembe súgta a dundus nevét. Ő volt, aki rólam a cikket írta 1946-ban. (Akkor még sejteni sem sejtettem, hogy besétál a csapdámba.) A bíróság új határnapot tűzött ki a tárgyalás folytatására. Vagyis elnapolta a tárgyalást. Én igyekeztem együtt kimenni cikkírómmal az ajtón, még össze is ért a kezünk, mert kettőnknek keskenynek bizonyult az ajtó. Én bocsánatot kértem és ekkor egymásra néztünk. Bevallom, izgatottan vártam az új tárgyalást, mert gondoltam, hogy a kis dundus újra ott lesz. Jól sejtettem. (Nem szeretném ha a „dundus” jelzőért harag lenne köztünk, de ezt a jelzőt azért is le mertem írni, mert az írónő hosszabb időn keresztül fogyótomát vezetett a rádióban.) Kellő tisztelettel üdvözöltem és fogadta a köszönésemet. A tárgyalás befejeztével már beszélgetve mentünk ki az ajtón, amikor is megkérdezte, hogy én kit képviselek. Mondtam: a Vendéglátó Tröszttől vagyok... — Jaj, de örülök — mondta. Legalább felvilágosít, megmagyarázza azokat a dolgokat, amiket én nem értettem meg. Annyira én nem ismerem a vendéglátó szakmát. Meghívom itt valahol egy feketére és elbeszélgetünk. Bemutatkozott, ám én csak morogtam valamit. Az eszpresszóba szemben ültünk egy kis asztalnál, s megindult a beszélgetés, mikor a hölgy hirtelen azt mondja: — Nem értettem a nevét. Megmondaná? Nyújtotta újra a kezét. Felálltam és mondtam. — Futó Dezső vagyok. Bevallom, élveztem a helyzetet. Kollégámnak nemcsak a szeme nyílt kerekre, hanem egy kicsit a meglepetéstől még a száját is eltátotta... — Maga? Maga Futó Dezső? Az lehetetlen. Én úgy tudtam, hogy maga meghalt. De magának bajusza volt. Nem akarom elhinni, hogy maga Futó Dezső... — Higgye el, az vagyok. És nem haltam meg. Túléltem a börtönt is. Többször gondoltam magára. Nem azért, mert megtámadott, hanem azért, mert valótlant írt rólam. Emlékszik, mit írt? — Pezsgős vacsorákon el- dorbézolom a szegény nép izzadsággal megkeresett filléreit... Tudja, hogy én addig életemben pezsgőt sem ittam. Maga volt az, aki megitatta velem... Rövid hallgatás után következett a szokásos önkritika, jóllehet nem voltam párttitkár, vagy pártfegyelmit ülő vészbíróság. — Van magának fogalma, hogy szégyellem én magam a régi dolgaimért. Hogy megbántam. Nem szeretek tükörbe nézni, mert szeretném magamat a múltamért leköpni. Majd mondani kezdte, hogy ma inkább irodalommal foglalkozik. A közelmúltban jelent meg egy kétkötetes regénye. Igaz, már nem lehet kapni. Elfogyott. De magának kerítek egy példányt, és ha megengedi, elküldöm. Tisztelettel. — Előre is köszönöm. Mintegy két hét múlva, dedikálva befutott a könyv. Dedikációja: „Futó Dezsőnek, sok szeretettel — talán már ő sem haragszik rám. 1964. szeptember 14. (Aláírás s. k.)” — Nem haragszom! Isten látja lelkem, nem haragszom a kis dundusra. Miért is haragudnék. Hun kerék, hun talp — mondja a paraszti mondás... Én elégtételt kaptam. Életemben. Igaz vártam is, de inkább halálom után. 1956. nnv. 4. Vasárnap Hajnali 5-kor megkezdődött a szovjet támadás. A rádióban Nagy Imre szólt a nemzethez, aztán eljátszották a Himnuszt és a Szózatot. Mindenki sírt. A lövöldözések elől leköltöztünk a pincébe. A Gellérthegy tetején van az oroszok tüzérségi állása. Időnként fölmegyek a rádiót hallgatni. Egyetlen reménységünk még az ENSZ. Az angolok és a franciák elárultak. Hajnalban halljuk a döntést: közbeavatkoznak. De hogyan? Kádárral már kész az új kormány. Míg ezt írom, gépfegyverek ropognak és ágyúk tüzelnek. Remeg az ablak. PS. A naplómba november 4-én csak ennyit írtam. Most, 1990. november 4-én, 34 évvel a forradalom után, naplóm letisztázása- kor Pongrácz Gergely, a Corvin-köz legendás hőse emléktáblát avatott a küzdelmek helyén s alapítványt tett a „Pesti srácokénak, akik a keze alatt harcoltak. Ezt is megértük — az Isten megengedte érnünk — mondotta, s mondhatjuk vele mi is. Eddig mindig tisztelegtem a Corvin-köz s a Kilián laktanya mellett elhaladva: ha kocsiban ültem, vezettem, fővetéssel, ha gyalog, kalapot emelve, ahogy a Honvéd utcai Kossuth (a Forradalom idején Szikra) Nyomdánál, ahol a 12 pontot kinyomtatták, s a Széna téren. Győztünk —• ha sokan szeretnék elárulni, meghamisítani is az egész nemzet közös kincsét, az október 23-i forradalmat és szabadságharcot. 1956. nov. 5. Hétfő Új hét. Tegnapelőtt még azt hittük, hogy ma már munkába mehetünk: megindul az élet — szabad élet... Tart a harc. A külföldi rádiók nem tudnak semmit a magyarországi helyzetről. Eden-t s Guy Mollet-t vádolja a világ. Á nagyhatalmak, hiába, csak nagyhatalmak s élnek a maguk ragadozó törvényei szerint. Félárbocra engedik a zászlókat. Miséket mondanak — s mi vérzünk a barikádokon. A Móricz körtéren dúl a harc. Eötvös-kollégisták védik. A Citadellán oroszok vannak. Franciát tanulok. Olvasok (S. Maugham könyvét.) Kéthly Anna New Yorkba repült. A Kádár-kormány bejelentette, hogy 4-én leverték a forradalmat, — de most, 5-én délután, 16 óra 15-kor is, mikor ezt írom, heves ágyútűztől reszket az ablaküveg... 1956. nov. 6. Kedd Két hete este történt... (A rádió világítóskálája mellett írom e sorokat, azért ilyen kuszáltak. Ma még nem lehet villanyt gyújtani.) Micsoda két hét! Mi voltunk gyengék talán? — Nem! A világ. De ma Nehru is megszólalt és Pakisztán is nyilatkozott. A harcok Csepelan, Kőbányán, Budafokon, a Királyerdőn tovább tartanak. Vidéken is: Miskolc, Pécs, Dunapentele körül. Tegnapelőtt került a házunk legerősebben a tűzbe. Az udvaron is ropogtak a géppisztolyok. Ma délelőtt is többször le kellett mennünk a pincébe. A világ mozgolódik, egyelőre csak érzelmileg. Münchenben leállt a forgalom. Tüntetett Madrid, Rejkjavik, Oslo, Párizs, Koppenhága, Amszterdam... A Pen Clubhoz eljutott a Magyar írószövetség segélykérése. Kéthly Anna New Yorkban van. Ma este összeül az ENSZ-közgyűlés. A Kádár-kormány nyilatkozott: kémé a nép támogatását. Elismeri, hogy tovább tart az ellenállás. A legfontosabb külpolitikai események: Pakisztán tiltakozott, India (Nehru) szintén, Svájc öthatalmi konferencia összehívását javasolta. Ma este 9-kor összeül az ENSZ. Holnap nagygyűlés Amerikában, Kéthly is felszólal. PS. 1990. november 6-án, ugyancsak keddi napon tisztázom a napló e részletét. Kéthly Anna nevét írtam le, s tegnapelőtt helyezték hamvait hazai földbe, 301-es parcellában. Igyekeztek a versengő párttöredékek kisajátítani, pedig ő az egész nemzet hőse és büszkesége már. 1956. nov. 7. Szerda Múlt éjjel fönn aludtunk már a lakásban. Viszonylagos csend volt. De távolban tart a tompa morajlás. 200 000 emberrel jött az orosz. Mongolok is. Ezeket már régről ismerjük. 1241 -bői. Csak visszajöttek. S a nemzeti lélek is csak visszatért az évezredes magyar magatartásba: a kivárásba. De most, utolszor mégis mi győzünk! A világ újból mozgolódik. Egyelőre azonban nincs semmi újabb határozott lépés. A november 7-i fogadásokon nem vesznek részt a nyugati diplomaták. A Seddlar (?) Wells balett nem megy a Szovjetunióba. David Ojsztrah nyugati szereplését visszamondják. Több külföldi szakszervezeti küldöttség lemondta szovjetunióbeli útját. Állítólag melboume-i olimpiai részvételét is több nemzet visz- szavonta. Nagy tüntetések Olaszországban, Svájcban, Svédországban, Franciaországban. Á pentelei Rákóczi-adó még működik. Pentelét négy oldalról körülzárták és fölszólították a megadásra. A fölkelők az utolsó emberig védeni akarják magukat. Hegyeshalom a magyarok kezén van; Pécs, Miskolc körül tovább folyik a harc. Csepelen, Kőbányán szintén. A Duna—Tisza közén több város körül ugyancsak harc folyik. PS. 1990. november 7-én este tisztáztam le ezt a részt: harmincnégy évvel a magyar Forradalom eltiprá- sa után. Moszkvában a Vörös téren a hivatalos díszel- géssel szemben ellentüntetés folyik; Ukrajna gyásznapnak tekinti ezt a napot, a tagköztársaságok nem akarják megünnepelni, a kis Észtország felszólította a szovjet hadsereget a távozásra. Grúziában győzött a demokratikus ellenzék. A levert magyar forradalom visszaüt... Szilágyi Ferenc Napló
