Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-18 / 41. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUAR 18., CSÜTÖRTÖK 13 A puszta tények 1. A kommunisták az összeomlás elől menekülve adták át a hatalmat. 2. Az Antall kormány egy csődbe jutott gazdaságot vett át. 3. Ami itt kialakulóban van, az, bizony, kapitalizmus. Annak minden árnyoldalával együtt. 4. A kommunista politikusok kezdték el a kapitalizmust „piacgazdaságnak” nevezni, akkor még szocialista jelzőt téve eléje. Ez a szocialista-kapitalizmus. Vagyis: fából vaskarika. 5. A nagy nemzetközi versenyben, amely vagy hetven évig tartott, kiderült, hogy a kommunizmus alkalmatlan az eredményes gazdasági tevékenységre. A kapitalizmus viszont még sírásói, a munkások számára is jólétet tud teremteni. 6. Sikerült megállítani azt a gazdasági összeomlási folyamatot, amely a kommunista kurzus utolsó két évtizedét jellemezte. 1989-ben már 20 százalék körüli volt az infláció, a nyugdíjakat csupán 4-6 százalékkal emelték (az előző években még annyival sem). Ez óriái dolog, hiszen a reformkommunista közgazdászok is megkísérelték a szocialista gazdaság megmentését de csak annyit sikerült elérni, hogy az 1971-es 1,4 milliárd dolláros államadósság Bizonyára kevesen tudják a ma élő nemzedékből, hogy Pesten melyik volt az első gyógyító fürdő. Mert míg Budát ezen a téren pazarul látta el a természet, addig a testvérváros nem dicsekedhetett egyetlen gyógyító erejű forrással sem. Csak ennek a századnak elején, 1808-ban fedeztek föl egy gyógyító forrást Pesten is, melyről egy régi írásban a következőket olvastam: Rumbach Sebestyén orvosdoktor fedezte ezt föl a Angoly királyhoz közel lévő kertjében, amely a mostani Nyár utca egyik óriási telkén állott. A tudós orvos egy nagyobb szabású memorandumban írta meg a forrás fölfedezését, amelynek eredeti példánya egészen váratlanul akadt kezeim közé. Címe: A Pesti város erdejében találtatott és a közhaszonvételre elkészített vasas- feredőről. A memorandum 1808- ban kelt, de Rumbach említi benne, hogy a forrást már előbb, a század első évében fedezte föl. Többszöri próba után 1990 elejére 22 milliárdra növekedett! 7. Az ÁFA általános bevezetése a kapitalizmus bevezetéséhez fűződik: az adót az fizesse, aki fogyaszt. Ez a felismerés a marxista közgazdászoktól nem várható el. Egyes árucikkekre viszont már a kommunisták is kivetették az adót. Az alábbiakból kitűnik, hogy szociálisan mennyire voltak érzékenyek: a vadásztöltények a nulla százalék adókulcsos kategóriába tartoztak, az autójavítás 15 százalékoséba, míg a babaholmik a 25 százalékoséba. 8. Az elszegényedés levezetése az alábbiak szerint is figyelemre méltó: 1981-ben, az addig 4 forintos benzint 13,50-re emelték, 1988-ra pedig 22,70-re. Az emelkedés 68 százalékos volt. De a 13,50 is jó 300 százalékos emelkedés a valamikori 4 forinthoz képest. Egyébként az egy forintos villamosjegy már akkor sem fedezte az utazás költségét. Az ártámogatás révén azonban azokkal az állampolgárokkal is megfizettették a tényleges utazási költséget, akik nem ültek járműre! Ehhez persze el kellett venni a polgárok minden tulajdonát — az államosítás során — és kölcsönöket kellett fölvenni! Ez volt tehát a nagy szemfényvesztés, a megtévesztő félrevezetés időszaka. Ma a felébredés, a keserű valóság idejét éljük. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy mindenféle árváltozás, áremelés-árcsökkentés nem a kormány, hanem kifejezetten a vállalatok belső ügye. Ők az ármeg- állapítók és nem a kormány. Egyszóval: helytelen az árak le- és felvitele miatt a kormányt tenni felelőssé, vagyis szidni. Ez a szociális demagógia egyik hatásosnak vélt fegyvere a kormány lejáratására és a zűrzavar keltésére. Ez azonban csak a lejárt rendszer visszasíróinak áll érdekében! Tekintsünk bizakodással a jövőbe! Ennek alapja a visz- szanyert szabadságunk és népünk élni akarása. Forgó László Vác Vallási hovatartozás Mindig érdeklődéssel olvasom azokat az írásokat, amelyek az önkormányzatokról, azok működéséről adnak hírt. Különösen az köti le a figyelmemet, ha szűkebb hazámról, Pomázról esik szó. Ahogy az a közelmúltban (február 4-én) a Pest Megyei Hírlapban is megtörtént. Az említett cikkben Turcsányi Sándor úr (a községi képviselő-testület egyik tagja) a helyi önkormányzat statisztikai adatait elemezte... A cikk egyik kitétele, a képviselő vallási hovatartozását elemző rész, különösen megragadta a figyelmemet. Ebből kitűnik, hogy a testület hány tagja katolikus, református, vagy éppen görögkeleti. Azt is megtudhatjuk, hogy közülük hányán gyakorolják a vallásukat. Ez az értékelés számomra meghökkentő volt. Nem tudom ugyanis elképzelni, hogy mennyiben befolyásolja a képviselői munkát a vallási hovatartozás. Az meg egyszerűen érthetetlen számomra, honnan veszi Turcsányi úr azt, hogy melyik képviselő miként gyakorolja vallását. (Megállapította: a testület tagjai, egy-két kivétellel vallásukat gyakorló emberek.) Ezen bizony elgondolkodtam. Milyen jó is volna, ha a képviselőink (az egyszerű állampolgárok is) vallási tanításainak szellemében végeznék a munkájukat, tekintet nélkül arra, hogy melyik felekezethez tartoznak, milyen ideológiát követnek. De hát emberek vagyunk, és vannak még hibák, esetenként nem is kevés. A cikk talán egyik legmegdöbbentőbb állítása az volt, hogy a képviselők vallási hovatartozása megfelel a lakosság vallási megoszlásának. Hűha! Mintha ilyesmit már hallottam volna régebben, a numerus clausus idején. Remélem azonban, hogy ettől távol vagyunk és távol is maradunk. (Hogy honnan ismeri Turcsányi úr a lakosság vallási megoszlását, az rejtély számomra.) Törvényeink (és emberi érzéseink) nem teszik ugyanis HISTÓRIA Vay Sarolta Az első pesti fürdő meggyőződvén róla, hogy a forrás vasas, s ugyanezt tapasztalta a királyi helytartó- tanácsnak rendeletére szintén vizsgálatot tartott királyi universitásbeli orvosi kar is. A forrást különösen aranyér, reuma, de kiváltképpen különböző női bajoknál találták hasznosnak, és dr. Rumbach 1808-ban, mint a memorandum mondja: „Költséggel és fáradtsággal olyas alkalmatosságokat es készítettem, amelyek vagy a ferdésre, vagy a lakásra alkalmatosak. Ugyan is találtatnak az én kertemben 12 alkalmatos feredő szobák, melyek közül 8 egy személynek, 4 párosoknak van készítve. Mindegyik feredő szobában, ki-ki maga a kedve szerint az oldalon lévő csap által, úgy melegítheti a vizet, ahogy akarja. Azonkívül a kert közepén találtatnak több tiszta és elkészített szobák, olyanoknak számára, kik ottan tovább maradni akarnak. Vannak trakterek is, kik tiszta és jó ételekkel illendőn szolgálnak.” Mint a fürdőkönyvek mutatják, egy ízben — a század első éveiben — Inkey Károly dúsgazdag Somogy megyei birtokos is használta köszvénye ellen Rumbach forrását. 1808—9 és 10-ben nagy divat volt, hogy a pesti hölgyek reggel csoportosan fölkerekedtek, és kimentek a vasas-feredőbe. Itt megfü- rödtek, villásreggelit ettek, és úgy indultak felüdülve vissza a városba. Érdekes világot vet az akkori viszonyokra, hogy férfikíséret nélkül lévő asszonyok, még ha ketten-hárman voltak is együtt, nem mentek be a trakterbe, de ha enni akartak, egy-két órára nappali szobát vettek, és oda vitték a fürdőasszonnyal a rendelt villásreggelit. Voltak olyan hölgyek is, akik csak hideg étkeket hoztak magukkal, ezek a kertben, az árnyas fák alatt reggeliztek fürdés után. Mikor 1809-ben, a napóleoni hadjáratok idején Ferenc császár egész udvarával Budán időzött, Mária Lujza főhercegnő is kikocsikázott egyszer nagybátyjával, József nádorral a Rumbach fürdőjébe. A főhercegnőt még főud- varmestemőjén kívül Forray- né Brunswick Júlia grófnő is kísérte. A fürdőházat pompásan tolvirágoztatta Rumbach, és ékes német beszéddel üdvözölte a magas vendégeket. Később, hogy több szép nagy fürdő, így a Diana meg a Gschwind, a legutóbbi időkben pedig a Körúti fürdő épülvén, Rumbach fürdőjét egészen elfelejtették, és ma már jóformán azt sem tudják, merre létezett. A város egészen beépült, és a nagy telekből egy szű- köcske kis udvar lett, amelyen néhány sárgás levelű, ösztövér akácfától körülvéve áll egy rozoga, rossz bódé néhány fürdőszobával, amelyek nélkülöznek minden csínt és kényelmet. (A régi magyar társasélet című köny\’ből) lehetővé az emberek vallás szerinti megkülönböztetését, csoportosítását, de azt sem, hogy az erre vonatkozó adatokat bárhol is nyilvántartsák. Jó volna, ha ezt mindenki be is tartaná. Balogh Gyula Pomáz * Nem tudjuk teljes mértékben osztani levélírónk véleményét. Számunkra egyáltalán nem érthetetlen, hogy honnan veszi Turcsányi úr: melyik képviselő' miként gyakorolja vallását. Egy 19 fős testületben (ahány tagja a pomázi ön- kormányzatnak van) általában ismerik oly mértékben az emberek egymást, hogy tudják: ki melyik felekezethez tartozik, ki gyakorolja a vallását és ki nem. Turcsányi Sándornak az a megállapítása sem döbbentett meg bennünket, amely szerint a képviselők vallási hovatartozása megfelel a lakosság vallási megoszlásának. Tapasztalatunk, hogy bármelyik ön- kormányzat képviselőit, polgármesterét felkeressük, szinte pontosan megmondják, hogy az adott faluban hány római katolikus, református, és így tovább, van. Mi a különös ebben? Nem hinnénk, hogy bárkinek is kisebbítené a lelkiismereti szabadságát az, ha tudjuk, hogy melyik egyházhoz tartozik. Jó példa erre az, hogy amikor az elmúlt év őszén az egyik napilaptársunkban arról olvashattunk, kik szólaltak fel a Tom Lantos által kezdeményezett, a Csur- ka-dolgozatot megvitató Egyesült Államok-beli vitán, s mit mondtak, a képviselők neve, fényképe, fontosabb életrajzi adatai mellett ott volt a vallási hovatartozásuk is. Ebben követhetjük a sokak példaképének tartott Amerikát! A Szerkesztőség Ne adjuk el! Göncz Árpád köztársasági elnök portugáliai útjáról számolt be minap a Kossuth rádió. Idézték az elnök szavait: „El kell adni ezt az országot!” Nem akarok rosszhiszemű lenni, hiszen Göncz Árpád nyilvánvalóan a gazdasági-kereskedelmi adás-vételről szólt, olyan értelemben, mint ahogy a boltosnak el kell adnia az áruját. Mégis, a szó eredeti értelmét hallva, meghökkenek. Visszapillantva történelmünkre, látjuk, hányán, hányszor adták már el ezt az országot. S hányszor bagóért! Sietek leszögezni: Magyarország (végre) nem eladó! Fazekas Mátyás Veresegyház A Szent Korona hazatér Bécsból H. József 1784-ben a magyar Szent Koronát — a nemzet felháborodásával mit sem törődve — Becsbe vitette. Halála előtt néhány nappal hagyta jóvá azt a rendeletet, mely Szent István koronájának Magyarországra viteléről intézkedett. A magyar államiság szimbólumával a fényes kíséret 1790. február 18-án indult el Bécsbői. A korona útját a Helytartótanács gondosan előkészítette, a vármegyéket külön leiratban tájékoztatta a programról. Pest vármegye alaposait felkészült az eseményre. Mivel a menet útja részben a területén haladt, díszzászlóaljat állított fel, mely attól kezdve kísérte a koronát, ahogy Pest vármegye területére érkezett. A Bécsbői induló menet este ért Köpcsénybe, ahol Esterházy herceg kastélyában helyezték el a koronázási ékszereket. Másnap Gyérben a püspöki palota volt őrzési helyük, 20-án pedig az esztergomi érseki rezidenciában. A Szent Korona 1790. február 21-én érkezett Budára. Keresztesi József református lelkész szemtanúként számolt be a nagy eseményről: „Elöl mentek azok, kik a koronát általvették a vármegye szélénél; azután a kunok, jászok és kecskemétiek török síppal, a szentendrei és óbudai lovasság. Buda város lovasai; a pesti tanács kocsikban; a vármegye deputátusi is kocsikon, sokféle ruhákba öltözött nemes lovagok. Ezeket követte a korona, mellette hat gárdista, utána a palatínus zászlóalja. Azután a koronaó'rzók hintája s a kísérő' nemesség; ezalatt az ágyúk ropogtak; a harangok zúgtak.” Az ünnepségek még napokig tartottak a budai Várban és a pesti részen. Az általános jókedvet — nem szép, de így volt — fokozta, hogy időközben futár érkezett Bécsbői II. József halálhírével. Az esztergomi érsek kihirdette a király halálát, de országos gyászt nem rendeltek el az urak. Pogány György