Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-17 / 40. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. FEBRUAR 17.. SZERDA Bíró András: A szépség ünnepe Egy verskötet hangulatában Ilyen kis fehér könyveket kéne kiadni. Sok-sok kis fe­hér könyvet. Ilyen kis köny­veket kéne forgatnunk, csu­pa fehéreket. Olyan jól kéz- besimulnak, olyan meg­nyugtató rájuk nézni. Kis fe­hér könyvekbe kéne beleol­vasni néha, ha éppen van néhány percünk, rohanás közben, tülekedés közben, mérgelődés közben, ahogy erőnket megfeszítve, össze­szedve igyekszünk „eleget tenni mindenfajta elvárások­nak”; egyszer csak egy ki­csit megállni, belenyúlni a zsebünkbe, a táskánkba, elő­húzni kis fehér könyveket onnét, fellapozni, gyönyör­ködni a szavakban, formá­jukban, ritmusukban, jelen­tésükben, s magunk elé néz­ni, nézni csöndesen, elgon­dolkodva és meghatottan. Bíró Andrástól kaptam könyvet Érdről, címe A szépség ünnepe. Hetvenhét oldal vers és rajz. A versek Bíró Andrásné, a rajzok Reich Károly rajzai — azok a tiszta profilú nőalakok, vi­rágok és galambok, melye­ken, ha a neve nincs odaír­va is, felismerjük a kezenyo- mát. „A kötet versei két témát ölelnek fel. Az egyik a sze­relem, a másik a természet” — olvasom a könyv fülszö­vegében. Idemásolnám sor­ra a címeket: Április, Szerel­mes vers, Dal, Öröm, Emlé­kezés a nyárra, Nagyon fé­lek... Nagyon félek... így kezdődik: „Mária szívem az éjszaka arra ébredtem hogy félek nem is tudtam már aludni Mária szívem az éjszaka jégporosan sütött a hold fölkeltem s jártam a ker­tet...” Igen, valami ilyen. Vala­mi ilyenek a versek ebben a kis könyvben. Nádudvari Anna Kulturális rendszerváltás — zökkenőmentesen Hang-Szóró Eldőlt a megyei könyvtár sorsa Rádiós stílusok (Folytatás a: I. oldalról) Egey Tibor, a Pest Megyei Levéltár igazgatója beszédé­ben hangsúlyozta, hogy a tu­dományos tevékenységük­höz, és különösen a készülő megyei monográfiához rend­kívül fontosak az éves honis­mereti pályázatukra érkező munkák. 1993-tól a történeti kategóriában minden évben (más-más szakterületről — iskolatörténet, gazdálkodás) kérnek beszámolókat. Falu­krónikákat úgyszintén. Anyagi támogatást igényelt, hogy pályadíjaikat emelni tudják. Soós Sándor, Pest megyei múzeumigazgató munkáját a hozzászólók nagyra értékel­ték. Hivatalbalépése óta a mú­zeumi szakemberek komoly feltáró és gyűjtőtevékenység- be kezdtek. Új sorozatok in­dultak, a régiek megújultak. A múzeumi munkatársak je­lentősen bekapcsolódtak a ké­szülő megyei monográfia munkálataiba. A megyei mú­zeumigazgatóság segíti a táj­múzeumi rendszer működé­sét és megoldotta a szentend­rei múzeumok működtetésé­nek kényes kérdését. Tápió- szeléró'l külön megköszönték a 40 éves kastélymúzeum megújításához nyújtott segít­ségét. Kocsérról felhívták a figyelmét a helytörténeti gyűjtemények fontosságára. Sürgették az oktatási intézmé­nyekkel való gyors kapcsolat- felvételt, hogy megállítsák a múzeumlátogatások csökke­nését. Javasolták továbbá, hogy a kulturális területen dolgozó szaikembereket von­ják be a külügyi bizottságok munkájába. Uymódon élénkí­teni lehetne az intézmények külkapcsolatait. Noseda Ti­bor osztályvezető ehhez hoz­záfűzte: egyes intézmények külkapcsolatait más kulturá­lis területekre is ki kellene terjeszteni. Több hozzászóló elismerés­sel szólt Biczák Péter munká­járól a Pest Megyei Könyvtár élén. Külön kiemelték a gyer­mek- és iskolai programjai­kat, helytörténeti és módszer­tani hálózati munkájukat. Többen nehezményezték az önkormányzat vonakodását attól, hogy hozzájáruljon az intézmény fenntartásához. Az ülés megnyugtató hírrel zárult: Németh Gábor szen­tendrei polgármester tárgyalá­si ajánlattal jelentkezett a könyvtár körüli vitás kérdé­sek rendezésére. Takács Gábor, a Közműve­lődési és Információs Intézet igazgatója elmondta: létszá­muk csökkentésével és pályá­zatokon nyert pénzekkel meg­nyugtatóan tudnak gazdálkod­ni. Kiemelt feladatuknak tart­ják a helytörténeti és a honis­mereti munka támogatását. Varga Zoltán, a társada­lompolitikai osztály munka­társa az 1992. évi munka érté­kelése után hangsúlyozta: kü­lönös figyelmet kell fordítani az oktatóközösségekkel való kapcsolattartásra. Saját terüle­tén — tudtuk meg végezetül — minden intézmény gondos­kodik az információk rend­szeres gyűjtéséről és önzetlen cseréjéről — épp a jövőnk, kultúránk érdekében. Mire érzékeny legjobban a rádiózó? A hangvételre. Hi­szen az idén százesztendős „tündéri találmány”, a rádió az emberi hang segítségé­vel hat leginkább érzékszer­vünkre. Úgy tetszik, mintha az el­múlt esztendőkben a lírai szépségek háttérbe szorultak volna. A médiacsatározások közepette az agresszív mo­dor vált a rádiós riporterek legfőbb erényévé. Egyik-má­sik műsor vezetői saját sérel­meiket vetítik ki a rádió se­gítségével. Ahelyett, hogy az eredeti elképzelésre építe­nének, hogy tárgyilagosan, első kézből mutassák be a művészet, a mindennapi élet fontos jelenségeit. A Vasárnapi újság szer­kesztői mintha különösebb gonddal ügyelnének a hang­vételre. Rájöttek volna arra az igazságra, hogy a lírai megfogalmazás sokkal hatá­sosabb. A felelős szerkesz­tő, B. Király Györgyi a kora reggeli órákban jelenkori ér­tékeinket felmutató összeállí­tásokkal ébreszti a hallgatót. Mennyire szívbemarkoló volt Mensáros László vallo­mása a hívő lélekről. Fájda­lommal teli sóhajjal, érzékel­hettük szavainak igazságát. Az éter hullámain át jött az üzenet a „túlsó partról”: a vallásos hitben nevelt nem­zedék sohasem veszítheti el értékeit. A Vasárnapi újság szer­kesztői azt is tudják, hogy a legfőbb kritikusuk a hallga­tó. Visszajelzés nélkül lég­üres térben mozognának. Va­lamennyi médiaszerkesztő felfigyelhetne kezdeménye­zésükre. Válaszlevelük lélek- től-lélekig szólott. Bőd Péter Ákos a neki címzett levélre olyan személyes vallomással válaszolt, amire nem lehetett oda nem figyelni. Adott cím­zetthez szólott az élő levél, ám mindannyiunknak. Vonzódások. Személyes hangvételű volt Albert Zsu­zsa beszélgetése Tüskés Ti­bor esztétával vasárnap, a késő esti órákban. A szer­kesztő-riporter szerényen a háttérben maradt. Csak rit­kán szakította meg partne­rét. Mert Tüskés Tibornak akadt bőven mesélnivalója. Szavai nyomán a közelmúlt irodalmi, emberi, történeti le­nyomata bontakozott ki. Pé­csi diákként lehettem ma­gam is tanúja annak a szelle­mi pezsgésnek, amelyet a Je­lenkor főszerkesztőjeként, te­remtett a hatvanas években. Több mint két évtized távla­tából nyíltak meg a kulissza- titkok is. Az, hogy miért kel­lett távozni a főszerkesztői székből? S hogy Tüskés Ti­bor „bűne” az volt, hogy a folyóirat hasábjain Weöres Sándor, Illyés Gyula, ko­runk nagyjai szólaltak meg. Janus Pannonius kései utó­dai ma szerény büszkeség­gel emlékezhetnek a viha­ros, szép esztendőkre. A kö­zelmúlt történéseinek titkai­ba tekinthetünk be az igé­nyes műsor segítségével. Színpad A léha Lear Február 12-én mutatta be az Arany János színház Shakes­peare Lear király című tragédiáját. A darabot magyar nyelvű előadásban először Kolozsváron játszották 1811-ben. Pesti bemutatójára 1838-ban került sor, Eg- ressyvei a főszerepben. A mű eddigi leggyakoribb értelme­zése szerint a mesébe illő, teljesen valószerűtlen történet alaphelyzetében az aggkori szenilitás jeleit mutató Lear, nem lévén tisztában elhatározása következményeivel a jóhi­szemű, kijátszott agg király megőrül. Lear alakja mindvé­gig szánalmat és részvétet ébreszt a nézőben, s a tragédia végpontjára ez katarzist kiváltó élménnyé fokozódik. Ács János, e mostani bemutató rendezője szakít ezzel a felfogással, s ebben, úgy tűnik, sokkal közelebb kerül a szerzői szándékhoz. A tragédiák korszakában (1601—1608) a már sokat ta­pasztalt érett és — nem mellékes körülmény — személyes kapcsolataiban bőséggel csalódott Shakespeare-t legin­kább már csak morális kérdések foglalkoztatják. Ezekről szól a tragikus sorsú Lear király története is. De nem ám abban a leegyszerűsítő formában, amelyről fentebb szól­tunk. Lear rendkívül összetett személyisége (épp ezért fölöt­tébb nehéz játszani) a hatalmat megtestesítő, léha és herdá­ló, kényúri szeszélytől az őrületbe hajszoló csalódottságon át a végső megvilágosulásig, fokról-fokra változik, mígnem kezdeti önmaga ellentétébe fordul. Shakespeare csapong. Hogy teljessé tegye a kórképet Lear és lányai története mellett, 5 ezzel csak laza összefüg­gésben egy másik, hasonló morális kérdéseket felvető ese­ménysort is elindít: a szintén elvakult és később megvakí­tott Gloster és két fia történetét. Mindkettőben a látszat a mértékadó tényező, ahol a magatartás helyességét nem az indítékok tisztasága, hanem a siker határozzák meg. A vi­lág amelyben Lear és Gloster képviseli a hatalmat, pózoló, és felületes, az emberek gyávák és gyengék az őszinteségre. Ebben a világban az irigység s a gonosz hatalomvágy a leg­végsőkig ragadtatja magát. Nincs más kiút, az efféle vétkek­nek kikerülhetetlenül tragédiába kell torkollaniuk. A báb hi­úság egyiknek az elméjét, másiknak a szemét homályosítja el. Learnek előbb meg kell őrülnie ahhoz, hogy józan ítélő­képessége helyreálljon, Glostert vaksága teszi maid látóvá. De ekkor már minden késő, az események felgyorsulnak, s a darab befejező részében már teljes, véres pompájában mutatja magát ez az egész nyomorúságos tünetegyüttes. Acs János tehát kiválóan kezeli a darabot, ám rosszul vá­lasztja meg —- a siker szempontjából kulcsfontosságú — címszereplőjét. Tordy Géza, amíg, a szeszélyes, léha ki­rályt alakítja, mindent remekül végez, s a végső megvilágo­sodás jeleneteiben is jól alakít, ám Lear nemcsak léha és herdáló, de puhány és gyenge ember is. Tordy egyénisége energikus szilajsága alkatilag sem illik rá, akárcsak az őrült szerepe, márpedig a darab során jobbára ezt kell ját­szania. Kiváló volt viszont Gloster szerepében Rajhona Ádám, s az előadás során gyakorta az volt az érzésem, hogy neki kellett volna eljátszania az őrült királyt. Egyálta­lában a Gloster féle történet mind megformálásában, mind a színészi teljesítmény (Mertz Tibor, Czvetkó Sándor) te­kintetében egyaránt sikeresebb volt. Színvonalasan alakí­tott (Kent) szerepében Gáti Oszkár, a Bolondéban pedig Őze Áron, s Cordéliát (Földesi Judit) kivéve a királylá­nyok, Goneril (Ráczkevei Anna) és Regan (Györgyi An­na) is jó teljesítményt nyújtottak. Acs János újszerű darabértelmezése a nagy siker párat­lan lehetőségét kínálta fel számára. Kár, hogy nem tudott vele mit kezdeni. A legéleterősehh harmadik felvonás sem tudta feledtetni az első kettő középszerűségét. Paizs Tibor Kéziratokra bukkantak a Goethe Házban A XVIII. századból szárma­zó kéziratokra bukkantak a weimari Goethe Ház kertjé­ben tatarozási munkálatok közben. A kézkiratok azon­ban nem Johann Wolfgang Goethétől, hanem a ház egy korábbi tulajdonosától szár­maznak és a weimari polgár- mester tulajdonát képezték. Kézzel írott feljegyzésekről és nyomtatványokról van szó az 1755 és 1782 közötti évek­ből. A nyomtatványok közt könyvek és patikai árujegyzé­kek találhatók, továbbá egy sütemény receptje, egy adós­levél két véka, gabonáról, egy tajtékpipa és egy gyógy­szeres üvegecske. Goethe 1817-ben vásárolta meg a pavilont és természet- tudományi gyűjteményének, legnagyobb részét ott helyez­te el. Ma megtekinthető a köl­tő által készíttetett 18 szek­rényben tárolt, 18 000 darab­ból — ásványokból, kövek­ből, csontvázakból — álló ha­talmas gyűjtemény.

Next

/
Thumbnails
Contents