Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-16 / 39. szám

i PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUÁR 16.. KEDD 13 Kell-e nekünk közép-európai egyetem? Divatba jöttek mostanában az aláírásgyűjtések. A de­mokráciában ez persze ter­mészetes, ám nem mindegy, hogy milyen okból, mégin- kább nem, hogy milyen cél­lal gyűjtik ezeket az aláíráso­kat. A közelmúltban lehettünk tanúi egy kezdeményezés­nek, amely még az ország stabilitásának veszélybe sod­rásától sem riadt vissza, és amely mögött egyértelműen hatalmi törekvések álltak. Nemrég egy újabb aláírás- gyűjtést harangoztak be. Ez a sajtószabadságot védelmez­né. Egyre nyilvánvalóbb vi­szont, hogy a sajtószabadsá­got éppen ezek az erők aka­dályozzák, akik a gyűjtést in­dították, ezért az inkább csak őnélkülük jöhetne létre. Van viszont olyan ese­mény is, amelynek kapcsán sokak szerint valóban érde­mes volna aláírásgyűjtést kezdeményezni, mégpedig azzal a céllal, hogy a kérdést a parlament tűzze napirend­jére. Éppen a napokban hal­lottunk arról, hogy Csehor­szág felmondta a szerződést Soros György közép-euró­pai egyetemével kapcsolat­ban. Azt is tudjuk, hogy ilyen egyetem sehol máshol nincsen. Akkor miért éppen Magyarországon kell működ­nie? A fentieket az olyan szer­vezetek figyelmébe ajánlom, amelyek rendelkeznek az aláírásgyűjtéshez szükséges anyagiakkal és más eszkö­zökkel. Kendrik László Szob Segítség Szlovákiából Nagyon elöregedett az 1772—74 között épült pilis- szentlászlói templom tető- szerkezete. Több szakértői vizsgálat során egyértelmű­en megállapították, hogy a tetőzet bármikor összedőlhet. A szerkezet, az új héjazat és az egyéb járulékos szaki­pari munkálatok összköltsé­ge 4-5 millió forint. Pilisszentlászló lakossága ilyen nagy anyagi terhelést nem bír el. Templomunk műemlék, de a műemlékvédelemtől az erkölcsi támogatáson kívül ezidáig más segítséget nem kaptunk. Problémánkat 1991. őszén elmondtam a Szabad Szlovákok Szerveze­tében. Kormos Sándor, a szervezet elnöke, szerény költségvetésükből jelentős összeget utalt át a nemes cél­ra. Ezen felbuzdulva keres­tem meg Pozsonyban egy olyan szervezetet, amely a magyarországi szlovák ki­sebbséget hivatott támogan- ti. A nem mindennapi kéré­sen nagyon meglepődtek, de a segítségnyújtástól nem zár­kóztak el. Hosszas utánjárással sike­rült megszerezni az enge­délyt, a tetőzethez szükséges fenyőfa kitermeléséhez a Szlovák Mezőgazdasági Mi­nisztériumtól. Véletlenül ép­pen a Miava folyó mellől vághatják ki a fát, onnét, ahonnan településünk ősla­kosságának többsége szárma­zik... Az engedély megszerzése után felgyorsultak az esemé­nyek. A zólyomi erdészeti is­kola hallgatói a szükséges mennyiséget társadalmi mun­kában egy nap alatt kivág­ták. A miavai erdőgazdaság erőgépeivel a depóba hord­ták. A Matica Slovenska ál­tal bérelt pótkocsis kamion kötszerre elhozta a tetőcseré­hez szükséges mennyiséget. A vámolást a szlovákok részéről a kulturális szerve­zet intézte. Magyarországon ezt a munkát a pomázi vám­udvaron található Dobos Kft. munkatársai végezték. Köszönet érte. Annál is in­kább, mert a karácsonyi ün­nepek ellenére fogadták a szállítmányt, s díjmentesen vámoltak. A faanyag megszerzése után a következő feladat a különböző hatósági engedé­lyek begyűjtése, valamint a további segítségek elintézése. Ackherman esperes úr ve­zetésével s egyházközsé­günk áldozatvállalásával nem marad el a siker. Franyó Rudolf Pilisszentlászló polgármestere Nagy Sándor emlékezete A január 29-i számukban ol­vastam a „Nagy Sándor em­lékezete” című cikket. Alá­írást nem találtam, ezért álta­lánosságban tudom megszó­lítani a cikkírót. Örülök, hogy nem felet- keztek meg Nagy Sándorról és arról a szellemi hagyaték­ról, amely ma is él. A háza ma is otthont ad az alkotásra vágyó embereknek. Tulajdo­nosa Bauemé Yvett térítés nélkül bocsátotta annak a képzőművészeti körnek a rendelkezésére, amely Nagy Sándor nevét viseli. Az el­múlt év őszén Művésztelep Alapítvány született. Ennek HISTÓRIA az a célja, hogy a házat fel­újítsák, a régi művésztelepi életet újjáélesszék. A Kör Debreceni Zsófia vezetésé­vel két éve alakult. Debrece­ni Zsófia az elmúlt év őszén elköltözött, ezért nekem adta át a vezetést. A ház főgondnoka — Yvett távollétében — Rem- sey Gábor. A Kör hetente kétszer kedden és pénteken délután 3 órától este 8 óráig működik Bállá Vera és az én vezetésemmel. Rendszere­sen jár ide 15-20 fiatal. Ter­vezzük a tűzzománc, az anyag, a szőnyegszövés be­vezetését. De van zongoránk és több zenészünk is. Él a ház, és él Nagy Sándor emlé­kezete. Mindezt tájékoztatásul írom, köszönetképpen a meg­jelent cikkért. Végvári Magdolna Gödöllő A cikk szerzője Bágyoni Szabó István, lapunk belső munkatársa. A szerkesztő' A z én hazám, a Felvi­dék, tele van csodás szépségekkel, melye­ket csak nem régóta kezd megismerni a világ. Nincs oly halhatatlan hirdetőjük, mi­nőre az Alföld rónája talált költőjében, de mi, kik bűvös hatásuk alatt nőttünk föl, még emlékökön is édesebben tudunk elmerengni, mint a föld bármely más bájainak szemléletén. Nincs a felvidéknek lenge délibábja, de van bércze, melyben a legmerészebb álom képzeletei látszottak megkövesedni: van Tátrája! Valódi ura ez az egész Felvi­déknek. Ha messze tájékok hegyeiről széttekintesz, ott áll büszkén előtted; ha völ­gyön vezet utad, a völgynyí­lásban, a szemhatáron váratla­nul merül föl kékes koronája — mindenütt jelen van, mint az istenség; ha föltűnik, ön­kéntelenül felé fordulsz, csak az ő tündöklő pompáját néz­heted, a gomolygó felhők kö­zött is az ő alakját keresed, mint a napimádó a napét. Nincs a Felvidéknek tenge­re, de van végtelenre nyúló, hullámzó fenyveserdeje; el­merülsz benne, hogy új életre ébredj, új balzsamos legétől, rejtett, titkos szépségei vará­zsától; sóhajtó fasudarai, zúgó patakja, csillámló har­mata, madárdala, büszke szir- tei, zuhatagai béklyóba verik minden érzékedet; úgy érzed: itt kezdődik az élet, itt élsz csak igazán! Amióta a nagyvilág is láto­gatni kezdi a mi Felvidékün­ket, magasztalva egyes tájait, de még mindig nem méltatva minden kellemeit, a regényes Hemádvölgy egyike lett a leg­ismertebb vidékeknek. Hisz erre visz az út a fővárosból a magyar Svájczba, a Tátravi- dékre. Elhagyva Krompach vasműveit, csakhamar szem- beötlik Haraszt... azután egy nagyobb helység következik. szép kastély sorral, mely mel­lett — szemben a gömöri érc­hegység kifutványaival, s közvetetlenül Igló előtt — a vonat elrobog. Fenn, egy szir- ten emelkedik a templom, mellette, félig romba dőlve, áll a Máriássyak régi vára — harcban vénült meg, mint a család, melyet uralt, de hogy ez túlélte a letűnt viharos kort, mutatják a templomon alul s felül, Csépán és Már- kusfalván végig emelkedő újabb úri lakok s a félig rom­má lett vár. * Ahol a Hemád kanyaro­dik, egy valamennyinél na­gyobb kastély homlokzata néz le reá; hajdan nem volt oly nyájas, mint most, mikor a vadszőlő fölkúszott már az emelet fölé s egészen békésre simította a kerek szöglettor­nyok marcona tekintetét; a tö­réseket is rég nem használták már; a középső torony, fürge szélkakasával újabb keletű s nem olyan, mintha valamikor ellenségre lestek volna belő­le, s köröskörül rég eltűnt a sánc, imitt hosszú, egyenes, emeletes házak, amott kies kert zárják be az udvart; csak a nagy, vasból készült sár­kányfejeken, melyeknek tor­ka a magas párkány mögött meggyűlt esővizet löveli le, maradt meg a zimankós régi idők komor árnyéka. * ...A branyiszkói csata előtt Sárosban legkevesebben bíz­tak a magyarok győzelmé­ben; gróf Szirmay István nagysárosi földbirtokos — a Rákóczi-féle javak örököse — szabad csapatot szervezett az osztrák sereg támogatásá­ra, Eperjesen pedig egy ma­gyar-gyűlöletéről ismert alez­redes nyilvános helyen nagy garral fejtegette éppen egy úri társaság előtt, hogy az osztrák sereg branyiszkói ál­lásának bevétele a magyarok Berzeviczy Albert Régi emlékek (Részletek) részéről stratégiai lehetetlen­ség, amikor hírül hozták, hogy a megvert csapatok már hátrálva közelednek Eperjes­hez; az alezredes elképedve ugrott föl székéről, a derék öreg Szinyei Merse Mihály pedig odaszólt neki; „fütyü­lök én az úr stratégiájára!” Mikor délután 3 óra tájban bevonultak a magyarok a város­ba, a hirtelen fordulat hatásától elbódult lakosság eleinte csönd­ben fogadta őket; a harangokat sem húzták meg üdvözlésökre. Guyon odalovagolt a főtemp­lommal szemben levő plébánia elé s megállítva toporzékoló lo­vát és egy félreérthetetlen moz­dulatot téve a nyaka körül, föl­kiáltott az ablakokba: „Läuten oder hängen!" Néhány perc múlva csakugyan megszólaltak a harangok. Eperjesen. Kassán azután lelkesen ünnepelték a honvé­deket, különösen Görgeit, ki­nek hadműveleteiben Ujházy László is részt vett fiaival és gerilla-csapatával. Atyám Kassáig elment utánok, hol a vele régebben ismerős Gör- gei Istvánnal, Arthur öccsé­vel is találkozott. A honvéd­sereg elvonultával azonban Eperjes ismét játéklabdájává lett a hadi mozgalmak véletle­neinek; kétszer osztrák csapa­tok tartották megszállva, egy­szer a Hurbán tótjai, egyszer a Benyiczky Lajos mozgócsa­patának sikerült megszállania a várost. Március folyamán szüleim jobbára a Szepessé- gen tartózkodtak, 27-én azon­ban már azt írhatta atyám nagybátyjának Kassára: „Vi­dékünk, hála Istennek, nyu­godt már. csak politizálni nem szabad”. Ezalatt folytak le azok a meseszerű győzelmek, me­lyekkel a honvédek az ország szívéből kiszorították az el­lenséget; ezekről többek kö­zött atyámnak egy Ruzsitska Bertalan nevű tiszttartója is sokat beszélt nekem, ki állító­lag a híres piros sipkás kassai zászlóaljhoz tartozott s elbe­szélése szerint egyszer egye­dül maradt a csatatéren leöl- döklött társai között, ami egé­szen elragadta a képzelete­met. Hogy mennyi volt belő­le igaz, azt nem tudom, de any- nyi kétségtelen, hogy én mint gyermek előbb lelkesedtem a mi honvédeink véres diadalai­ért, mintsem a Leonidas és Miltiades hőstetteivel megis­merkedtem volna. Április elején foglalta el a Sobrival azonosnak tartott gróf Vay József gerilláival is­mét Eperjest, a város hazafi­as érzelmű lakosai részéről ér­tesítve lévén az osztrákok tá­vozásáról; májusban azután alapos rendet csinált a megyé­ben B. Luzsénszky Pál, mint főkormánybiztos. Egy dörge­delmes kiáltványban, mely az osztrák csapatok előtt meg­hunyászkodott tisztviselőket honárulóknak minősítette, ki­jelenté, hogy az „önálló Ma­gyarország felelős kormánya által reáruházott teljes hata­lomnál fogva” Sárosmegyei összes tisztikarának és bizott­mányának joghatóságát meg­szünteti s helyükbe nyomban kinevezett új bizottságot és új tisztikart; egy másik kiált­ványában pedig ugyanúgy bánt el a várossal. Ilyen kine­vezés alapján első alispán lett anyáin sógora. Máriássy Ágoston. másod-alispán Bánó József, főjegyző atyám, főügyész pedig Hodossy Edu­ard — az Imre nagybátyja; Eperjes polgármestere Vida Pál lett és főbírája Pap Samu. A közönséghez, sőt a nőkhöz is volt Luzsénszkynek szava; ez utóbbiakat lelkes fölhívás­ban szólította föl, hogy a hon­védek számára fehérneműről, a sebesültek részére kötésről és tépésről gondoskodjanak; a felhívás e szavakkal végző­dött: „A fényes siker lemo- sand e megyére némely gyá­vák s több hűtlenek által ho­zott szennyfoltot, enyhítendi a közös anyánk, Hazánk szí­vén ejtett mély sebet s új ko­szorút tűzend Sárosnak ősi s magasztos magyar nevére.” A felhívás nem maradt vissz­hang nélkül; tevékeny nőbi­zottság alakult, melynek név­sora élén a Szinyei Merse Emma neve állott, ki már ak­kor jegyben járt Dessewffy Arisztiddel; a Szinyei Merse Felix neje, Jekelfalusy Valé­ria pedig maga is fölhívást in­tézett a sárosi nőkhöz a sebe­sült honvédek ápolása érdeké­ben. Ő vette át a sebesültek kórházának igazgatását, s a megye levéltárában őrzött Rá- kóczi-zászlót ily felírású sza­laggal ékesítette: „Isten se­gíts, Szabadság Istene!” A Maros—Magyar Autonóm Tartomány megszüntetése A Romániához csatolt területeken éló' kétmilliós magyarság egyéni és kollektív jogait a második világháborút követő évek­ben fokozatosan kiépülő sztálinista diktatúra egyre kisebb terü­leteken hagyta meg. Az 1948-ban elfogadott alkotmány formai­lag még életben hagyta a Nemzetiségi Statútum nevű törvényt, mely az egész, ország területén — ha nagy megszorításokkal is biztosított kisebbségi jogokat Az 1952-es alkotmány Romá­nia közigazgatását átszervezte, tartományt^ jöttek létre a koráb­bi megyék helyett. A Székelyföldön a színmagyar lakosságú me­gyékből szerveződött meg a Magyar Autonóm Tartomány. Lát­szólag tényleges autonómiát kapott, de mivel a helyi szervek füg­gése megmaradt a központiaktól, az önállóság illuzórikus volt. A Nemzetiségi Statútumban meghirdetett jogok — nyelvhaszná­lat, iskolaügy szabadsága — ugyan léteztek, de mivel a tarto­mányban a romániai magyarságnak mintegy harmada élt, csak­hamar valamilyen kulturális gettó jellegét öltötte magára. Er- dély természetes fővárosából, KohtzsvárríA számos magyar intéz­ményi Marosvásárhelyre telepítettek, ezzel a tartományon kívül élő magyarok kulturális jogai semmivé váltak. Ceawsescnnak azonban még ez is sok volt. Már 1960-ban —■ ekkor még nem volt főtitkár —javaslatára módosították határát és nevét. Á szín­magyar Sepsi és Kézdi járást elcsatolták, miközben egyesítették a tartománnyal a román többségű Sármás és Ludas járást Ezál­tal a magyarok aránya csökkent, meg lehetett kezdeni a hivatko­zást a románok jogaira az új nevén Maros—Magyar Autonóm Tartományban. 1968. február 16-án ez is megszűnt. Romániá­ban visszaállították a megyerendszert, az újonnan kialakított megyék határait a már bevált módon úgv állapították meg, hogy a magyar többségű területeket kettéosztották és román többségű vidékekhez csatolták. Ceausescu elégedetten jelenthet­te ki 1968 őszén: „Pertunk... örökre megoldotta Romániában a nemzeti kérdést.” Pogány György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents