Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-13 / 37. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP HITÉLET 1993. FEBRUÁR 13., SZOMBAT 9 Reménység hétköznapokon Furcsa, nehéz érzés telepedik az igehirdetőre, mikor temploma ismerős arcai helyett ismeretlenek sokaságához szól az újság hasábjairól: olyanokat is megszólít így, akik lehet, hogy hallani sem akarnak arról, amit ő mondani akar. Felmerül hát a kérdés, szabad-e egyáltalán nekünk, hívő embereknek újsághasábra szóló felkérést elfogadni (mint most én is teszem), szabad-e rádiós és televíziós műsoridőket igénybe venni, hiszen a hallgatók, olvasók közt mindenfajta gondolkodás, hit és világnézet megtalálható. Nem fogják némelyek ellenszenvvel elutasítani, ha hitemről szólok? Mi igazolja, ha írásom egyszer csak ott van az ő reggelizőasztalukon is? Megnyugtathatna az, hogy a szerkesztőség kért erre, vagy az is, hogy jónak és üdvösnek hiszem, amit üzenetként tovább akarok adni. Tehát legjobb lelkiismeretem szerint senkinek sem a kárát szolgálom, hanem nagyon is a javát, amikor az új életről szóló hitemet — mert mi másról is beszélhetnék — még számomra ismeretlenekkel is megosztom. Mégis, ott a kérdés, mennyiben kell a hívő embernek odaállnia hitével mások elé? Akik a Szentírást tekintik életük mértékének (kánon-mérőrúd), azok szép útbaigazítást kapnak erre a kérdésükre ebben az igében: „Mindig készek legyenek megfelelni mindenkinek aki számot kér tőletek a bennetek lévő reménységről, szelídséggel és félelemmel." (1. Pét. 3:15) Ha ezt komolyan veszem, akkor hihe- tem, hogy lehetséges ember és ember közt a közlés, a kommunikáció még az élet alapjait érintő, végző, nagy kérdésekben is. Lelkipásztori tapasztalataim is azt mutatják, hogy sok „kívülálló” van, aki örvend, amikor egy hívő emberre lel, s beszélgetésre nyílik módja. No lássuk csak, miben áll az ő híres nagy hitük. És ha a kérdések nem a sarokba szorítás, nem a másik „legyőzésének” szándékából, hanem őszinte érdeklődésből, nyitott szívvel szólnak, ott valóban történhet „közlés”. Még életre szóló is. Ennyit a kérdezőről. Hát a megkérdezett? O legyen mindig „készen”, vagyis ne a birtokolt igazság magaslatából, hanem „szelídséggel és félelemmel" képviselje azt a hitét, hogy van megújulás, van megértés, még újjászületés is van! Ez ugyan lehetetlen az embereknél, de minden lehetséges az Istennél. És ebből a mondatból mind a két rész igaz. Lehetetlen nálam, aki meg akarok javulni. Lehetetlen nálam, aki valakit meg akarnak .javítani” — még ha az evangélium szavával igyekszem is. Embereknél lehetetlen, vagyis ami a lélek megújulásakor történik, tíz nem emberi mű. Hanem Isten szabad ajándéka annak, aki azt kész elfogadni. Ahol ezt tudják, ahol nem önigazságból fakadó önigazolás a misszió (megtérítelek, akarod vagy nem, mert nekem van szükségem arra, hogy térítsek), hanem valódi kérdésekre adott valódi „megfelelés” történik, ott még az a csoda is megtörténhet, hogy egy emberi élet megújul. Istennél semmi nem lehetetlen. És a kérdés? Az mindig, kimondatlanul is, a reménységre vonatkozik. Hiszen életünknek nemcsak „színvonala" van, (lakás, autó, külföldi nyaralás), hanem minősége is. Az életminőség legdöntőbb „mutatója” pedig éppen az, hogy milyen jövőnk, milyen reménységünk van. Földi küzdelmeinkre, s azon túlra. (S ezek nincsenek is egymástól igazán külön! Aki elgondolkozik ezen, hamar megérti.) A Krisztust megtalált, őbenne élő ember a reménység embere. Mosolyog a szivárványos megalapozatlan „optimista” illúziókon, hogy majd minden (magától) úgyis jó lesz. És mosolyog a manapság kötelező válság-krízis-összeomlás céltudatos távlattalanságán is. Mert olyan gazdája van, aki legyőzte a bűnt, a szenvedést és még a halált is. Miért ne győzhetne ő a bennem lévő hamis illúziókon éppúgy, mint a kicsinyhitűségen? Miért ne adhatna józan, élő és erős reménységet a hétköznapok küzdelmei közt is? Ad is! Nekem is, másoknak is. De leginkább azoknak, akik kérik tőle. P. Tóth Béla református lelkész Szentendre Dunakeszi evangélikusok Ha egy-egy szív tüzet fog... Nem könnyű annak a lelkipásztornak, akinek a nyája sok-sok tíz kilométeres körzetben szétszóródva él. Ez a fizikai adottság nemcsak azzal nehezíti meg a lelkész életét, hogy naponként kell vonatra szállnia, hogy meglátogassa betegeit, hogy eljuttasa az Evangélium szavát minden, arra fogékony emberhez, hanem az említett szétszórtság egyben azt is jelzi: kevesen vannak a hívők. S mindezeken a nehézségeken még az sem enyhít, hogy egy páratlan szépségű templom „szolgálja” a gyülekezetét. Dunakeszi evangélikusainak lelkésze nő, Nyíró Olga 1990 augusztusában telepedett meg végleg e községben. Nem ismeretlenül érkezett ide: évek óta kijárt a fővárosi „központból”, hogy hirdesse az evangéliumot a gyülekezet előtt. Kevesen vannak a dunakeszi evangélikusok. E csekély létszámnak (egy-egy vasárnapi istentiszteleten 110 gyermek, felnőtt és idős vesz részt) némiképpen ellentmond a helyi szép, nagy templom. — Eleink gazdagságát dicséri e szent hely — nyitja a templom kapuját Nyíró Olga. — Bár sohasem voltak sokan a dunakeszi evangélikusok, de igyekezetüket, hitbéli buzgalmukat, s nem utolsósorban tehetős anyagi helyzetüket jelzi ez a templom. Szerencsére tellet elődeinknek ekkorára. A mai szórvány gyülekezetnek azonban némi gondot is okoz ez a létesítmény: a két évvel ezelőtt elszállított padok pótlása, az alkalmanként esedékes felújítások, szépítgetések adakozásra késztették, s késztetik ma is a kis gyülekezet tagjait. De általában kerül mindenre, ami csak kell a híveknek és a templomnak — mutat körbe a szépen felújított belső- teren a lelkésznő. Nyíró Olga Dunakeszi lelkipásztorában nemcsak az a különleges, hogy nő: sajátos az életútja is, amit végigjárt. Eredetileg, 36 évig, mint az egyik élelmiszer-ipari kutatócég munkaAz 1776—77. évben épült barokk templomot, 1777-ben Szent Borbála , tiszteletére szentelték fel Új-Hartyán- ban. Az építtető II. Grassalko- vich Antal gróf, aki a török által lerombolt Árpád-kori Hártyán települést az 1760-as évektől nagyrészt német telepesekkel telepítette be. A szorgalmas telepesek az itt lévő' szlovák és magyar családokkal már 1772-re közigazgatási egységet teremtettek és megalakult Új-Hartyán község. A becsületes és szorgalmas munkáért a gróf egy gyönyörű barokk templommal ajándékozta meg a római katolikus híveket. A templomot az utóbbi években kívül és belül is felújították. A több évtizede nem működő toronyóra ma már éjjel-nappal üti és mutatja az időt. Mint hajdanán ükapáinknak. Köszönet a falu híveinek és polgárainak az önzetlen anyagi támogatásért, János atyának a segítőkész szervezésért, hogy 215 évvel a felszentelés után ilyen szép műemlék pompázik községünkben. Tunner Pál társa dolgozott. A világi munka mellett végezte el a teológiát. Majd nyugdíjazása után vállalt egyházi szolgálatot. — Ma értékelem igazán, hogy biztos anyagi háttérrel rendelkezem. Nyugdíjam birtokában elvállalhattam olyan gyülekezet vezetését is, melyért szinte semmiféle javadalmazást nem tud fizetni az egyház. A gyülekezet Dunakeszin is olyan, amelyik önállóan nem tudott volna egy lelkészt eltartani. Az már a dolog érdekessége, hogy a progresszív jövedelemadó-rendszer miatt visszamondtam a nyugdíjam kiegészítéséül felajánlott szolgálati pénzt is. Nyirő Olga nem szégyel- li bevallani: úgy érzi, hogy nem tudja tökéletesen ellátni feladatát. Csalódott magában. Amikor még teológiai hallgató volt, s csak alkalmanként szolgált a fővárosi evangélikus központi templomban, illetve bibliaórákat vezetett, vagy a magánosokkal foglalkozott, sokkal hatékonyabbnak érezte tevékenységét. — Más, egészen más beállni, s nap mint nap húzni az igát — mondja. — Néha úgy érzem, hogy a túlzsúfolt napi- és hetirendem teljesítése közben nem mindig jut elegendő erő a legfontosabbra. Arra, hogy ébren- tartsam az emberekben a hitet. Az emberek azonosság- tudatával ugyanis baj van, vallja a lelkésznő. A napjainkban tapasztalható vallási rengetegben, az embereket megtévesztik a rámenős, aktív hittérítők, a szektások. S ekképpen az „áldozatok” számára hihetetlenül mesz- szire kerül az evangélium hívó szava. Egy iskolai évnyitón sokak megrökönyödésére azt mondtam — idézi fel az emléket a lelkésznő —, hogy az a szülő, aki nem él maga is keresztényi Hancsovszki János felvétele életet, nem kalkulálja be mindennapjaiba az Istent, az jobbára csak lejáratja a hitet akkor, amikor erőszakkal, valamiféle „divatnak” hódolva templomba küldi a gyerekeket. A döntőnek mindig is a szülő példamutatásának kell lennie. Ezért is helytelenítem, ha a szülők hittanórára mintegy erkölcstanra küldik a gyerekeket. Mindemellett Nyíró Olga elégedett lelkipásztor. Boldog, ha azt tapasztalja, hogy legalább egy-egy szív tüzet fog, várja a földi vetés termését, miként a Biblia is erre tanít. „Az úr nem mindig engedi meg, hogy aki elvetette a magvakat, az arassa le a termést is” — idézi az evangéliumot a dunakeszi evangélikus lelkésznő. Mailár Éva Az esztergapadtól a szószékig — Megkésett hivatás az enyém! — mondja György Ignác, a Hargita megyei Lengyelfalva plébánosa. — Nyolc évet vasesztergályosként dolgoztam, utána mentem csak a teológiára. Vajdahuny adban voltam három hónapig gyakorló diakónus a ferences atyáknál. Majd 31 évesen, 1982. június 20-án szenteltek fel Gyulafehérváron. A Zsil- völgyébe, Petrozsénybe kerültem. Ötezer magyar katolikus hívem volt. Két évet szolgáltam ezen a helyen. Utána Bukovinába küldtek, az Aranyosbeszter- ce partjára Radnalajosfalvá- ra. Trianonig ez volt a magyar határ utolsó falva kelet felé. A helységben elro- mánosodott németek éltek, hat éven át románul kellett pasztorálnom. Náci atya, vagy ahogy hívei nevezik: az öreg pap, haja negyvenkét éves korára teljesen kifehéredett. 1990-ben került ismét magyar hívek közé. Hivatalosan a Székelyudvarhelytől néhány kilométerre lévő Lengyelfalva plébánosa, de bent lakik a városban, ' az egyik káplán tisztét is betölti. — Lengyelfalva kisközség — mondja György Ignác —, 370 katolikus hívő, két unitárius és nyolc református lakja. A vasárnapi szentmisén százan lehetnek. 1992-ben nem volt házasságkötés. Nyolc temetésre, öt keresztelőre kellett kimennem. Három csoportban 26 iskolás és 15 óvodásnak tartok hitoktatást. A falunak van egy fili- ája: Farcád. Itt 30 hívő él. Az egyik háznál misézek karácsonykor, újévkor, víz- keresztkor, húsvétkor, pünkösdkor. — Mit jelent a székelyudvarhelyi káplánság? — Mindennap misézek a Szent Miklós-templom- ban. Az itt tanuló csángó gyerekeknél én végzem a hitoktatást. Besegítek a fili- ákon: Boldogfalván vagy Homoródremetén. Misézek az udvarhelyi kórház kápolnájában, ellátom az ágyhoz kötött betegeket. — Meséljén valamit a lengyelfalvi templomról! — A templom kegyurai Orbán Balázs ősei voltak. Lényegében a különböző helységekből idehozott szolganépet, a béreseket telepítették itt le. A templom a XIX. század elején épült barokk stílusban. Az oltárkép a védőszentet, Szent Erzsébetet ábrázolja. Volt egy XVIII. századi szép barokk oltár, amit egy másik templomból hoztak át. Már megviselt állapotban volt. Így egyik elődöm restauráltatás helyett egyszerűen kidobta, s beállított helyette egy egyszerű asztalt. Csupasz, egyszínű és dísztelen a templom fala is belül, így nem kelt meghitt benyomást, inkább rideg. Épült parókia is a templom mellé, de ezt 1960 óta nem lakja a plébános, inkább kijár a városból. Náci atya szobája a vendégszoba mellett van itt a főesperesség épületében. Napok óta szeretnék egy órát kérni tőle erre a beszélgetésre, de rohan reggeltől estig, mindig van valami elfoglaltsága. — Talán a hitoktatás terén könnyebb lesz a dolgunk. Elindult egy tanfolyam, ahova sokan eljárnak a helyi értelmiség katolikus tagjai közül. Jövőre már ők is csatasorba léphetnek, hisz csak Székelyudvarhelyen 4500 hittanos gyerek van. De nézi is már az óráját Náci atya. Vasárnap reggel van, s lent az udvaron már várja őt Bán Miklós udvarhelyi zenetanár. Kocsiba szállnak, s az alkalmi kántorral indulnak ki a szentmisére Lengyelfalvára. Egy óra múlva újra itt van, most a városban folytatódik a pasztoráció. Átányi László
