Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-09 / 33. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. FEBRUAR 9.. KEDD A köztanárok védelmében Egy tudományosnak mondott konferencia tanulságai A helyi politika nyomorúsága Elszomorító tapasztalatokkal szolgált számomra az MTA Pedagógiai Bizottsága, az Országos Közoktatási Intézet és a Magyar Oktatáskutató Intézet által nemrég rendezett konferencia a Kosuth Klubban. Már a vitatindító előadásokban, melyeket neves kutatók, magas állású tisztségviselők tartottak a Nemzeti Alaptantervről, kirajzolódott az a frontvonal, amely később a viták során szilárdult és merevedett meg. A felkért előadók természetesen többé-kevésbé mind egyazon oldalon álltak, egy közülük még azt is kétségbe vonta, hogy szükség van-e egyáltalán Nemzeti Alaptantervre, ill. a III. változat korrekciójaként létrejött NAT IV.-re. Ezen az oldalon előszeretettel minősítették esz- szének — nem éppen elismerőleg — azt a NAT IV.-et, amely általános erkölcsi-szel- lemi-esztétikai értékek megfogalmazásával nevelési útmutatóként is akart szolgálni a keretterveket összeállító oktatási intézmények és a gyakorló pedagógusok számára. Megtudhattuk, hogy „a szakma alázata helyett a politika gőgje” nyilvánul meg benne, mert hiszen lehetnek valakinek bármilyen szakmai-pedagógiai érdemei; ha egyszer kormányfeladatot vállal, akkor szakmai kompetenciája megszűnik, már csak politikai önkényt fog szolgálni, a szakmát egyedül képviselőkkel szemben. A frontvonal másik oldalán jórészt azok a gyakorló pedagógusok helyezkedtek el, akik örömmel üdvözölték és napi munkájukban való fel- használásra alkalmasnak mondták a NAT IV.-et is. Volt, aki nyomatékosan hangsúlyozta, hogy egy jövőnk van, amelyet nem szabad ezeknek az értékeknek a rela- tivizálásával és értelmezésük liberalizálásával kockáztatnunk. Az egyik vitavezető rendre is utasította az — ősze- rinte — emelt hang miatt, mondván, hogy „ez tudományos tanácskozás”. Mire azok a tudományos fokozattal rendelkező köztanárok, akik maguk is a rendreutasí- tottal értettek egyet, némi ironikus felhanggal külön enge- delmet kértek a „tudományos tanácskozáson” való felszólalásra. Alapjában véve riasztónak találtam, hogy egy szakma jelesei, legjelesebbjei így szánjanak szembe egymással, kiváltképp, ha ez a szakma éppen a pedagógia. Mert ilyenkor kezd a szembenállás az elvált szülőkére emlékeztetni, akik közös gyermekükért harcolnak, sem egymást, sem a közös gyermeket nem kímélve. Sokszor még azt a javaslatot, ötletet, szándékot is elvetik, amivel különben egyetér- tenének, ha egyszer nem tőlük származott. — Ez a közös gyermek most az a magyar ifjúság, amely majd csak évek, évtizedek múlva fog rádöbbenni, hogy mennyi kára származott mindebből. Igaz, a frontvonal egyik oldalán sűrűn emlegették a „konszenzus” szót. Azonban kiderült, hogy ennek értelmezését itt is többen úgy képzelik el: a másik fél helyezkedjen az ő álláspontjukra, és akkor létrejön a konszenzus. Eszembe jut erről egy szociológusnő tíz-egynéhány évvel ezelőtti, tősgyökeresen bolsevik ízű meghatározása: „a politikai logika — szemben a morális logikával — mindig a maximális nyereségre játszás logikája”. Lehet, hogy vannak, akik ezt az értelmezést terjesztik ki a konszenzus fogalmára is, és az így értelmezett konszenzust próbálják meg varázsszóként alkalmazni? — Szinte üdítő volt, amikor valamelyik szájból — talán nyelvbotlásként? — elhangzott a „kompromisz- szum” szó. Szóba került természetesen az elmélet és a gyakorlat különbsége, ellentéte, összehangolásának nehézsége is. Nyilván az sem véletlen, hogy a gyakorló pedagógusok nagyobbik (túlnyomó) része melyik oldalon áll e kérdés megítélésében. Hiszen tudjuk, milyen tudathasadásos állapotot idézett elő itt is az elmúlt rendszer ideológiája és hétköznapjai közötti ellentmondás. Míg egyfelől azt hirdették, hogy az elmélet, az ismeretek próbaköve a gyakorlat, aközben létrehoztak egy Istentől és a gyakorlattól elrugaszkodott doctrinaire, voluntarista gazdaságpolitikát, amelyet tervgazdálkodásnak neveztek, és amelyben a gazdasági mutatóknak nem a piacon, hanem a tervstatisztikusok rubrikáiban kellett realizálódniuk. A pedagógia területén pedig létrehoztak egy rosszul fizetett, önállóságától megfosztott pedagógusréteget, amelynek „tudományos kutatóintézetek” írták elő, hogy mit és hogyan tanítson. Ezeknek az átlagpedagógusnál sokkal jobban fizetett munkatársai pedig köztudottan jórészt olyanokból verbuválódtak, akik életükben eleven gyermeket nem szagoltak, vagy ha igen, nem telt sok örömük benne, nem volt sikerélményük, és az akták, az íróasztal, no meg a pénz szaga — mert olyan is van — jóval vonzóbbnak bizonyult számukra. (Cserében gyakran „csak” egy, a rendszer ideológiájához való jóval erősebb kötődést kellett bizonyítaniok.) Talán ezért is érezte szükségét az egyik tudományos kutató, hogy hangsúlyozta: ő és munkatársai is mindnyájan többéves, iskolai oktatásban eltöltött pedagógusmúltra tekinthetnek vissza. Hogy menynyire volt ez jellemző a tudományos kutatóintézetek személyi állományára, arról nemigen készült olyan hiteles statisztikai kimutatás, amely ezt igazolná. De ha már a tudományos intézmények képviseletében valaki ilyen pedagógusmúltra mint pozitívumra hivatkozott, akkor csak azt mondhatjuk rá: ezentúl így legyen! Nem ártana egy parlamenti interpelláció sem, hogy végre törvénybe foglalhassuk mindenféle hierarchia fölszámolását, de azt is: ezentúl csak az lehet tudományos munkatárs, aki néhány évet már eltöltött „a nemzet napszámosaként”, a mindennapi oktatásban, és ott megállta a helyét. Gyakorlati tapasztalati aligha fogják hátráltatni elméleti munkásságában, mint ahogy ez fordítva nemegyszer előfordult. Mert „száraz minden teória”, de örökzöld a pedagógia hepehupás rétje! Kiss István Az MDF országos gyűlésének idején nagysietve igyekeztek némelyek hozzájutni mindazokhoz a lapokhoz, amelyektől még elvárható az objektív tájékoztatás, s amelyeket nem az ellenszurkolás vezérel a magyar átalakulás közepette. „Megbuktak a csurkis- ták az országos gyűlésen”, „újabb teret nyertek a csurkisták a párton belül” — foglalták össze mondandójukat a „független tájékoztatás” lapjai. Akár, mint az öreg Pavlov kutyáinak beidegződése: csöngetésre megindult a nyáltermelődésük. Valahogy sok megyei településen is így van. A kormány helyi felületes ellenzékének mindegy, mindenki szélsőséges és csur- kista, aki szemben áll a helyi tehetetlen hatalommal, bírálja az ellenzéket, rámutat a helyi és az országos hazugságokra. A helyi politikai közéletnek személyiségeket értékelő baklövései mellett a múlt iránti nosztalgiázás talán a másik patológiás jelensége. A volt MSZMP-sek kidüllesztett mellel járnak. A műit megszépült, ők pedig helyi szinten lettek szakértők, a reformok elindítói. Va- gyonátmentőként, tsz-fosz- togatóként mutatnak rá a mostani kormány hiányosságaira, népnyomorító intézkedéseire. A szociális érzéketlenségről, a vállalkozások gúzsba kötéséről papolnak azok, akiknek jövedelme havonta tíz- és százezrekben mérhető, s legnagyobb gondjuk, hogy miként éljenek a németkormányos gazdasági jogalkotás adta lehetőségekkel, hogyan csaljanak többet az adójukból, hogyan csapják be jobban az államot és a társadalmat. A helyi politika mindig tükörképe a nagy, az országos politikának. Helyileg is nyomon követhető az emberi kapcsolatokban beállt változás, a régi barátok, ismerősök már nem köszöntik egymást, elfordítják arcukat azért, mert a másik nem úgy gondolkodik, ahogy ők. Megbomlottak a régi barátságok, ismeretségek, meglazultak a családi kapcsolatok ott. ahol behatolt a politika a hétköznapokba. Ahogy a médiáknak köszönhetően az ellenzéki gondolkodás és politikai taktika lezüllesztette a politikát, igy a helyi politika is lezüllött. A régi hatalom bajnokainak pozícióit az új időszak csak részben törte meg, sok megyei településen érintetlenül megmarat a reformkommunista irányítás, és olykor eredményesen él az új gazdálkodási és önnállósági lehetőségekkel. A túl sok kompromisz- szumra, megalkuvásra késztető körülmény, a vidéki emberek kiszolgáltatottsága, a hatalmas munkanélküliség felerősítette a baloldali nosztalgiázást. „Régen jobb volt.” Több volt az étel-ital, az anyagi jólét, volt Trabant és két csatorna a tévében, nem volt vita, torzsalkodás a parlamentben, egyformán hazug módon tisztelte a fél ország Kádárt, s gyömöszölte tudat alá 56 emlékeit. Erősödik az emberek elkeseredése, az átalakulást megérteni nem tudók sérelmére építő demagógia. Együtt üvöltenek a „függetlenek” a torgyánis- tákkal és a kommunistákkal, velük szemben egyre gyengébb az ellenállás a helyi pártok körében. Sok szervezetben a hangadó politikai agresszorok üldözőbe vették az értelmeseket, eltávolították őket. Talán pont azokat, akiknek válaszaik lettek volna a tagság és a lakosság felé, akik segítettek volna a sokasodó problémák megértésében és kezelésében, akik az értetlenséget, az új korszak törvényszerű bonyolultságát valamelyest oldani tudták volna. Egy sor helyen tapasztalható, hogy a tehetetlenség törvényszerűen az ellenzékiség felé viszi a felkészületlen testületeket. A jelzőtlen „liberális”, a tor- gyánista, a posztkommunista vezetés ujjal mutogat felfelé, közben egyre hangosabban követel nagyobb függetlenséget. A nehéz körülményekre pa- naszkodók közül nem kevesen soha nem látható fejlődést tudtak produkálni településeiken, máshol nyugati gépkocsikon fuvaroztatják a fő intézőket, a polgármestereket, mindamellett már októberben kint függ a „tanács” ajtaján a „Segély nincs” tábla. A politikát helyi szinten többségükben ugyanazok csinálják, akik az elmúlt évtizedekben. Kevesen gondolták azt, hogy az átalakulási folyamat — elsősorban vidéken — ilyen fáradságos és emberpróbáló lesz. A változások némely települést csak felszínesen érintettek. A vörös posztót taposó torgyánista polgármester most a kormányt szidja, de már telefont és pisztolyt szerzett magának. Máshol a „független” polgármester, aki hangzatosán szakított múltjával, évek óta az MSZP-nek fizeti a tagdíjat és üldözi a másképpen gondolkodókat. Több megyei település szenved a basáskodó, félművelt vezetőitől, akik dresszúrázzák munkatársaikat, homályos üzleti tranzakciók részesei. A korrupció gyanúja, a testületi zsúrok, a tekintélyes képviselői tiszteletdíjak és laza elszámolású költség- térítések nemcsak a fővárosi kerületek némelyikére jellemző. Hasonló jelenségekre másutt is felfigyeltek az emberek. A folyamatos változások, a helyi politikát, a helyi politika résztvevőit sem kímélik. Elmondható, hogy egyre nehezebb helyzetbe kerültek azok, akik kitartottak nézeteik mellett, s a kormány vagy az MDF mellett kötelezték el magukat. Helyzetüket tovább nehezítette, hogy a párt egysége is csorbát szenvedett. A mai meglehetősen ambivalens világunkban az ország vezető pártjának platformjai a lapokban egymást bírálják, és közben a fő ellenzéki pankráto- rok a tévényilvánosság előtt nyugtatják a polgárokat, hogy már csak néhány hónapot kell kibírni. A blöffölő politikusok, médialovagok által félrevezetett vidék vágyik a stabil, mérsékelt személyekre, a nyugodt és tisztességes politikára. Az egyszerű vidéki emberek közül is mind többen döbbennek rá, hogy ebben az országban jelenleg a legfőbb stabilizáló tényező az oly sokak által gyalázott miniszterelnök. Ha ő kilép az acsarkodó közéletből, az a magyar politika fekete korszakát jelentheti — a politika folytatását más eszközökkel —, egyúttal a helyi politika és a demokrácia végét. Albert Béla
