Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-09 / 33. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. FEBRUAR 9., KEDD HAZA-TALÁLÓ * HAZA-TALÁLÓ * HAZA-TALÁLÓ A szegények régésze Interjú László Gyula professzorral, festőművésszel (Folytatás a: 1. oldalról) — Mit jelentettek az Ón életében a kolozsvári évek, a: a korszak, amikor 1940— 1949-ig a Bolyai Egyetemen taníthatott? — Bizony, igazán sokat jelentettek. Kiváló kollégák között dolgozhattam. De kényszerítve voltam olyan régészeti korok előadására is, amelyeket azelőtt mélyebben nem tanulmányoztam. Nagyon jelentősek voltak a számomra — főként 1945 után — azok a baráti-tanári találkozók, amelyeken a Bolyai Egyetem katedrájának jeles képviselői hetenként egyszer összejöttek, hogy három darab keksz és egy csésze tea mellett beszámolót adjanak arról, amin éppen dolgoztak. Magam pedig a kolozsvári ásatásaim eredményeit mutattam be. Addig csak a népvándorlás korával foglalkoztam, de 1945 után Kolozsvárott az egész régészetet elő kellett adnom, az őskortól a középkorig. Legfőbb gyarapodásom, hogy mindezt meg kellett tanulnom. Ennek A fiatal Weöres Sándor később nagy hasznát vettem könyveim megírásában. Tehát Kolozsvár a felkészülés nagy időszaka volt. — Valamiféle száműzetésnek is nevezhető az a korszak, amikor, Budapestre visszatérve, furcsa módon nem kapta vissza katedráját? Látszólag mellékvágányra kényszerült. — így bizony, hiszen mint magyar állampolgárt rendeltek vissza, Észak-Erdély elvesztésekor, hogy foglaljam el a Nemzeti Múzeum főigazgatói székét és az egyetemi katedrát. „Jóakaróim” azonban elvágták az utam. Egyharmadnyi fizetéssel alkalmaztak a Múzeumi Központban, majd a Nemzeti Múzeumban. Családomat el kellett tartanom, ezért — felhasználva képzőművész voltomat — dia- filmeket rajzoltam-festettem. Például a Honfoglalók életéről címűt, a Rege a csodaszar- vasról-1, a Csongor és Tündé- t, a Láthatatlan ember-1. Ezzel pótoltam csekélyke fizetésemet. Utólag derült ki, hogy a „száműzetésnek” ezek az évei is meghozták a maguk gyümölcsét; két diafilmem azóta megjelent könyvalakban is. Éppen azok, amelyekre a viselet kapcsán az előbb rákérdezett. Kónya Kálmán felvétele — Önnek a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után két síkon bontakozott ki az élete. Viszont Kolozsvár előtt több mint egy évtizedre letette az ecsetet. Mi volt ennek az oka? — Ezt a kérdést nemcsak mások tették fel már nekem, de utólag én is megkérdeztem magamtól. A kérdezőknek az Aeneis egyik sorával szoktam felelni: „Infandum regina, iubes renovare dolorem”. Azaz, amikor Didó királyné kéri Aeneast, hogy mondja el Trója elestét, ő — magyarítva — így felel: Királynőm, kény szeritesz, hogy felelevenítsem végtelen fájdalmamat! Hát igen, hogy pontosan hogyan történt, magam sem tudom. Azt szoktam felelni, ha kérdeznek, hogy Párizsban láttam Leonardo rajzát, és utána megkérdeztem magamtól, mit keresek én a képzőművészetben? — Most jelent meg Arckép és kézírás című kötete a veszprémi Új Horizont kiadásában. Kortársainak portréit adja közre, kézírásukkal együtt. A kiadó azt is jelzi, hogy ez az első kötet. Mi a folytatás? — Évtizedek során legalább hatszáz rajzom gyűlt ösz- sze neves kortársaimról: Ap- rily Lajostól Kárpáti Aurélon, Remenyik Zsigmondon, Szabó Lőrincin és Szőnyi Istvánon át Weöres Sándorig. A szerkesztő tehát még legalább öt-hat kötet megjelentetésére szánta el magát. Nagyon örvendtem a gondolatnak, hiszen eddig mappában őriztem a „holt tőkét”. — Professzor úr, mit jelent a „szegény ember régészének" lenni? — Nagy, gazdag leletekre, fejedelmi sírokra vágyik minden régész. Engem elsősorban az érdekelt — amellett, hogy természetesen nagy sírokat is feltártam —, hogy a szegény ember hogyan temetkezett. Erre indított neveltetésem, a szülői ház és két ember is: Győrffy István, a nagy etnográfus, akinél doktoráltam, s akiLyka Károly, a tanítómester re fiúi tisztelettel gondolok, és Veres Péter, aki nagyon jó barátom volt és így biztatott: — Te Gyula, ne azt írd meg, hogy a fejedelmekkel mi volt, hanem azt, hogy a szegény emberek mit csináltak! Ónodv Éva Kép-Ernyö Öntetszelgó' műsorvezető' A tengerentúlról hajóztak be Európa szórakoztató tévéüzemeibe az úgynevezett talk-show-szerű kínálatok. A mindenkori „fazonigazítás” döntötte el, hogy az adott ország tévés publikuma zsákbamacskát kapott-e, vagy sem? Nos, honunkban immár esztendeje „élvezhetjük” a műfaj legalacsonyabbren- dű válfaját. A Friderikusz- féle fazonírozás ugyanis a legalantasabb módszereket használja. Sokakat megtéveszt persze a csillo- gó-villogó külcsín, a nagy felhajtás, a csinnadratta. A legnagyobb bűne: az öntetszelgő műsorvezető lenézi közönségét. Mi több: semmibe veszi „milliós” nézőtáborát. Nos, az exhibicionista showman számára igazi kuriózumot kínált a sors. Lábtörése kiváló alkalom volt arra, hogy betegágyából — libériás inas segédletével — vezényelje végig műsorát. A csillogó díszletek között hátborzongató gusztusta- lanságokat művelt és mű- veltetett. A kiváló színművésznő, Schubert Éva — tán sohasem derül ki, miért vállalta — ott ugrált a betegágya körül. Egyáltalán nem volt fontos, mit mondott; a lényeg, hogy a sztárt ajnározza. Végezetül a csúcs, a veresegyházi asszonykórus „elszédíté- se” volt. Szerencsétlen asz- szonyok, hát nem vettétek észre, milyen szánalmas szerepet szánt nektek ez a Friderikusz? Megfosztott benneteket méltóságotoktól, megalázott benneteket, hogy selyempizsamás lényét villogtassa. Szereplés? Igen. De nem minden áron. Mi lenne, ha végre valaki rriár ország-világ szeme láttára mondana nem-et ennek az ocsmányságnak? A show mókára, látványra, kacagásra hangolt műforma. Színvonalasan, ízlésesen valójában nélkülözhetetlen lenne a tévés szórakoztatás palettáján. Találkozások. Igazán felüdülés volt a találkozás Polgár Lászlóval a képernyőn keresztül. Az egyórás összeállításban arra a szinte lehetetlenségre vállalkozott, hogy elénk tárja legnagyobb szerepeit. A magyar operajátszás büszkesége egyéniségével hódított akkor is, amikor a színpadon láttuk és akkor is, amikor magánemberként hallhattuk. Megismerkedhettünk a kulisszatitkokkal is, amikor a próbákra invitált. Az operatörténelem megismételhetetlen fejezetei is felvillantak. Hiszen felejthetetlenek voltak a pillanatok, amikor Ferencsik Jánosról szólott vagy a Fals- taff-ból, a Kékszakállú herceg várából láthattunk jeleneteket. A műsor any- nyira élvezetes volt; sajnáltuk, hogy eltelt az egy óra. Polgár László művészi nagysága, szelíd embersége bontakozott ki e portréműsorban. Kár, hogy olyan kései időpontban sugározták az adást. (Sajnos a képminőség technikailag a műsor kezdetén meglehetősen egyenetlen volt, az operatőri munka hiányosságai miatt.) Erdó'si Katalin Itt lakott és dolgozott Újváry Ignác A Dunakanyar kincsei Láthatatlan művészettörténet Kisorosziban 1991 ősze óta emléktábla hirdeti egy szerény földszintes ház homlokzatán a főutcában, hogy a századelőn itt lakott, a ház mellett álló műteremben dolgozott Újváry Ignác festőművész. Közkinccsé lehetne tenni mindazt, ami a falakon belül látható, de ez meghaladja a falu erejét. Újváry Endre, a Verőcén élő unoka szívesen megmutatja az érdeklődőknek az itt fellelhető történelmi dokumentumokat. Például ilyen szövegeket: ..Igen Tisztelt Uram! Nézem, nézem a szép munkát. Alig tudom magammal elhitetni, hogy nekem festette, én legyek a birtokosa a kedves képnek. Itt csak elismerem átvételéi, megköszönni majd szívből fogja: mindig nagy tisztelője, Görgey Arthur.” A szabadságharc öreg tábornoka a művész édesapjához is írt kicsit tréfás levelet az orra miatt, melyet az meggyógyított, mint kezelőorvosa Dunabogdányban. Újváry Ignác Benczúr Gyula és Lotz Károly tanítványa volt. Kezdetben vallásos tárgyú képeket festett, mint például a Salome címűt. A Képzőművészeti Főiskola tanára lett, díszleteket tervezett az Operaház és a Nemzeti Színház előadásaihoz. Az I. világháborút hadifestőként járta végig. Vaskapu című diorámáját 1900-ban Párizsban állították ki. Kisoroszi munkássága idején már a derűs, élénk színű tájképek festője, korai magyar impresszionista. Legszembetűnőbb a Táncoló lányok című zsánerképe. Húsvét, a Céhbeliek első könyve címmel 1914-ben jelent meg az a kiadvány, melyben így írt: „A francia nem megy a szomszéd nemzetekhez új irányokat tanulni, hogy azokat saját művészetébe átplántálja: de annál szorgalmasabban megy Olaszországba, a régi művészeteken újjászületni.” Itt olvasható a művész Feszty Árpádtól kapott levele is. A Magyarok bejövetele című körkép festőcsoportja a Kárpátokban, Volóczon dolgozott. Újváry Ignácra a tájképi részletek megfestését bízták. Ő mutatta be később a körképet a londoni kiállításon is. K. T. I. ■ TN ül iC: mmi mmVieí. s,y, ? u—*s V Görgey keze írása Hancsovszki János felvételei
