Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-02 / 1. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. JANUAR 2. SZOMBAT JUHÁSZ ISTVÁN Tragikomédia A javíthatatlan széptevő, Don Juan, már ugyancsak öreg volt. midőn egy késő nyári éjen a városba ért. Tüstént Leporello borbély házához sietett. A derék mester, egykor a nőfaló lovag csatlósa, meglepődve fogadta a váratlan vendéget, kit számos esztendő óta nem látott. Don Juan holtfá- radtan esett be az ajtón. Sebtében elmondta, hogy szigorú inkognitóban jött, amit hő vágya jó ideig megőrizni, majd lehörpintett egy kancsónyi vörösbort, és a ház egyik üres, emeleti szobájában nyugovóra tért. Másnap későn és frissen ébredt, ragyogó napsütésre. A hosszú és mély álom után úgy érezte, mintha esztendőket fiatalodott volna. Föl akart pattanni az ágyából, hogy reggeli dolgait elvégezze, ám vén tagjai nehezen engedelmeskedtek. Hiába, kikezdte őket a sok betegség, a csúz, a kösz- vény meg a többi. Alig nyújtózkodott párat, belépett hozzá a kíváncsi Leporello. Arról kezdtek tanácskozni, hogy nyerhetné vissza a vendég régi erejét és teljesítőképességét. Mivel a környéken nem volt sem uszoda, sem erdő, de még háziorvos sem, akitől megfelelő recepteket kaphatna, az úszás, a favágás és a reumakrém helyett a vízhordás, a fekvőtámasz és a kanaszta mellett döntöttek, utóbbi a szellem felfrissülését szolgálta. Leporello felajánlotta, hogy exgazdája ellakhat a házában, ameddig csak úri kedve tartja. A borbély azt is megígérte, hamarosan hoz egy remek parókát, ami a gyors fia- talodás ügyét nagymértékben előrelendítheti, majd eltávozott, mert élete párja nem csekély hangerővel a várakozó vendégekhez szólította. Don Juan nem sokáig maradhatott kettesben reményével. Elvira asszony lépett be hozzá, tálcáján bőséges reggelivel: nyolc tojásból készült rántottával. A tiszteletre méltó donna élemedett lakójukban szempillantás alatt felismerte egykori délceg lovagját. Don Juan hiába’ tiltakozott teljes szókincsét latba vetve. Elvira, akiben lobot vetett a régi tűz pislákoló parazsa, nemes egyszerűséggel közölte a férfival, hogy éjidőn meglátogatja őt ágyasszobájában. S midőn a leleplezett lovag kétségbeesve az asszonyi hűség emlegetésével próbálta a nőt jobb belátásra bírni, válaszul amaz a szökés javaslatával rukkolt elő, mondván elege van már a robotból, férje hor- tyogásából, mindenből. — Vigyél el innét, könyörgöm! — fohászkodott —, s attól ne félj, hogy nem lesz miből megélnünk. Lesz pénzünk elég, spóroltam kerek tízezer pancsót, urasan élhetünk belőle jó darabig. — És Leporellóval mi lesz? — kérdezte az aggódó aggastyán. — Mi lenne? Nyírja, borotválja tovább a sok szőrőspofá- jút. Vele igazán ne törődj. Pontban éjfélkor megzörgetem az ablakod, de a pénzt már most odaadom, itt van a pámacihádban. Tessék! — Tízezer...? — csillant meg Don Juan szeme, és számolni kezdte a bankókat legott. A műveletet azonban nem tudta bevégezni, mert Elvira, szerelmes szándéka jeléül a karjaiba vetette magát. Don Juan erre a támadásra nem számítva teljesen védtelen maradt, a közeledő léptek zaja szerencsére mégis megmentette. Elvira az éjszakai szökés ígéretével az ajtó elé toppanó férje elől nagy izgalommal a szomszédos szobába menekült. Leporello mester egy csodálatos fekete parókát hozott. Valami tar vándorkomédiás csináltatta, de mielőtt elkészült volna, bizonyos nőügy miatt hirtelen odébbállt. Most Don Juan potom kétszáz pan- csóért megkapta, baráti alapon. A tízezerből gavalléro- san kifizette az összeget, majd felpróbálta új haját. Alit a tükör előtt pompás parókájában, és azt hitte, legyőzheti az időt. Leporellót ismét hívta a kötelesség, valaki beszappanozva várta, magára hagyta tehát az álmodozót, aki végigdőlt BESZE IMRE Vonaton, téli reggel Ringató peronon állok, nézem az ablakon túli, velem robogó világot. Zsebkendőnyi héthatáron tanyák ülnek és pipálnak, ködbe vesznek, mint az álom. Sínek mellett fák szaladnak, zúzmara hull ágaikról — fejet hajtanak a napnak. Rózsapiros nyilak égnek, s a mezőkön pára táncol balladát a kéklő égnek. Ringató vonaton állok, látom, ott, az ablakon túl már nyílnak a napvirágok. ágyán, eljövendő csodás kalandokra gondolt, mígnem egy ifjú hölgy lépett kopogtatás nélkül szobájába. Don Juan késedelem nélkül heves udvarlásba kezdett, s még akkor sem hagyta abba, mikor kiderült, hogy Leporello tulajdon lányának teszi a szépet. Az igazsághoz tartozik, hogy az ostrom alá vett Anna igen együgyű teremtés volt, akinek férfival eleddig még egyetlen ügye sem akadt. S mivel esze messze elmaradt szépségétől, lassacskán elhitte a különös, édes beszédű idegen minden szavát. Don Juan utazónak adta ki magát, ecsetelve e foglalkozás szépségeit. Utazásra csábította a leányzót távoli fényes városokba, elegáns hölgyek és urak közé. Oda, ahol az élet csupa vasárnap. — Én szeretem a vasárnapot — kapott a szón Anna —, akkor mindig tovább alszunk és csokoládé a reggeli. Ünneplő ruhát ölthetek, és délután kifent bajuszával eljön hozzánk Rodrigo. — Az meg ki a csoda? — vágott közbe gyanakodva a vén csábító. — Apámuramnál segéd, nálam meg vőlegény. Rendes fiú, csak rémes pomádé szaga van. — És a szívét neki szánja? — Azt nem! Szánhatja-bán- hatja, sosem lesz az övé! A határozottan tagadó válasz' hallatára Don Juan, mint tapasztalt csatár, nyeregben érezhette magát, s azonmód felajánlotta a lánynak, hogy éjfél előtt tíz perccel megszökteti, elvágtatnak a nagyvárosba (ahol minden nap vasárnap meg minden), hiszen egy ilyen káprázatos teremtésnek régen ott a helye. S hogy igéző szavainak nyomatékot adjon, megmutatta a kétszáz híján tízezer pancsót. A temérdek pénz láttán Anna már hajlott a szökésre, ám ragaszkodott hozzá, becsületes lány lévén, hogy a vállalkozáshoz saját megtakarított kétszáz pan- csójával hozzájáruljon. Don Juan már nem bírt magával, de szépszerével a lánnyal sem, akit, vére fölhevültével, szeretett volna megcsókolni. A lány tiltakozott, dulakodás kezdődött, ennek során a férfi a párnák közé ráncigálta a lányt, amaz kétségbeesve próbált szabadulni... egyre előtel- jesebb mozdulatokkal feküdt, fejéről lecsúszott a fekete paróka. A gyanús zajok hallatára Leporello mester és hitvese a szobába rohant. Egyszerre érkeztek, s az ajtóban rémülten torpantak meg. A borbély ocsúdott előbb riadalmából: — Mi történt itt?! — Erőszakoskodott... az ágyhoz vonszolt... védekeztem... talán szélütés érte... nem is tudom... — motyogott Anna értetlenül, majd nagyon halkan, szinte magának mormolva a szobából kifelé menet: — Azt mondta, szeret. Meg akart szöktetni az éjjel. — Don Juan utolsó hazugsága — állapította meg Elvira szomorúan. — Te tudtad, hogy Don Juan volt? — kérdezte Leporello. — Első perctől. Hozzám jött a drága, engem akart megszöktetni. Leporello e szavakra rákvörös lett. De mielőtt bármit mondhatott volna. Rodrigo futott közéjük lihegve: — Hallották? Most újságolta egy vendég, hogy hajnalban a városba érkezett Don Juan hidalgó, a férjek és lányos apák réme, és ... — Hallgass! — förmedt rá keményen a gazda —, takarodj vissza és pamacsold tovább, akit félbehagytál! A segéd elsomfordált anélkül, hogy a halottat észrevette volna. Leporello behajtotta az ablaktámlákat, s nejéhez fordult: — Erről később még beszélünk, úgy vigyázz! A borbély súlyos, fenyegető léptekkel vonult vissza munkájához, mintha rögvest el akarná nyisszantani a' reá várakozó torkát. Amint bezárta maga mögött az ajtót, felesége a halotthoz ugrott, a pénzt kivette zsebéből, majd némi habozás után búcsúzóul még gondosan fejére igazította a fekete parókát. Recsenyédi Fekete Miklós Memento Emlékezz rá, hogy lelkemnek szebbik felét szanaszét szórtam ennek a könyörtelen, hamis világnak. Neked csak az maradt belőle, amit mások amúgy sem látnak: seprő a borból, amelyet ellenségnek és jóbarátnak szüntelen töltögettem. Ne ródd fel hát, hogy poharazgatok most is egymagám és hogy mért becéznek engem itt oláhnak, jobb híján a bortól kérdezem, és azt, hogy milyen nyelven tanultam életemben első imámat, azt miért nem kérdi senki sem Ide jöttem, üres marékkai, én — vén lázadó, mert azt reméltem, itthon leszek, itt is, mert errefelé ismerős a szó. Tévedtem. Itt a dolgok értékrendje más. Csak kirakat a sokszor hánytorgatott jóság, s a szeretet is mindig felemás. Ezért, ha néha megkísért a csend, fenyők zúgását hallom, s a Vargyas-szurdok bukópatakát, — Ott várnak engem... Tudom... Hát mondd meg nekem, hogy bírnám szeretni ezt a jó Édes Mostoha Hazát? Kocsis László: Házak (1965) Olajág Ott voltam, láttam: egyszer csak egy galamb lépegetett be a nyitva hagyott utcai ajtón át a kocsmába... Nem, nem hinném, hogy borozni jött volna. Nem olyan félének tűnt. De nem tartozott a stampedlizők táborához sem (nem beszélve arról, hogy ki látott valaha is stampedliző galambot?). Eléggé tévetegen állt meg a kőkockán, a kocsma közepén, s gyors pillogatással rendre mindenkit szemügyre vett. Onnan a földről. Egyszer, kétszer, háromszor. Úgy tűnt mintha keresne valakit, legalábbis a sarokban ülő vörös képű embernek úgy tűnhetett, mert odaszólt a galambnak: „Már elment!” A galamb nem érthette jól, mit mondtak neki, mert ben- nebb lépett. Bennebb a homályos sarok felé. Megállt. Fejét kissé oldalra fordította, mint aki nagyothall. Erre már többen is figyeltek. „Kérjél már neki egy fröcs- csöt!" —szóltak át a másik sarokból. „Eridj már, nem látod milyen hegyes? Ennek tojáslikőr kell!” „Hát az itt nincsen!" — szögezte le határozottan a kocsmáros a pult mögül, sőt, kissé vészt- jóslóan is, mintha ő maga-maga már tulajdonképpen á galambot utasította volna rendre. A galamb még egyet lépett befelé. „Kicsi kicsi!” — méregette szemmel az egyik asszony, de azért átfutott a fején, hogy nem ártana becsukni az ajtót. Aztán mire a kocsmaközönség magához tért volna, már lezajlott minden. Egy férfi rontott be a kocsmahelyiségbe, s feldúlva vetette magát a galamb után. „Hol az olajág? Hol az olajág?” Nem megmondtam, hogy anélkül nem mozdulhatsz ki?” — mondta hagymázos hangon, zihálva. Az elkapott galambot bevágta az aktatáskájába, s elvi- harzott. Az emberek döbbenten bámultak a kőkockára. Kis idő múltán a történet összemosódott a tegnap este látott film képsorával. És már senkit nem érdekelt, hogy voltaképpen vajon kiért is jött a galamb? Ott voltam, láttam. Lehet, végül is nem nagy ügyHiszen tényleg nem volt a csőrében olajág. (nézó') KRÉMER JÓZSEF Köszöntő helyett Ha kiürül az utca, otthonába tér a város, népes családokká gyűlnek az emberek. Családapává lesz az ügyvéd, a régész, a nyomdász, a postás, a boltos, a szenes, a tanár s a sofőr, édesanyává lesz az óvónő, a titkárnő, a fodrász, a szövőnő, az asszisztens, a fejőnő s a laboráns. Karácsonyt köszönt minden hozzátartozó. Akit kirekeszt az egyedüllét sivársága magányát látja vendégül — szemében könny... Aki betegen várja a szentestét — reménykedve — mázsányi terhe alatt mosolyt erőltet... Hazagondol titokban — szoruló torokkal a kiskatona, s az idegenben élőket nem csak honvágy gyötri! S ha mégis lenne Kisjézus valahol, talán megérti fohászunkban reszkető szavunkat, ha mégis jászlában pihen a betlehemi újszülött, talán az ő szívében is sátrat ver a mindent elsöprő, alattomos és embertelen, kegyetlen és könyörtelen, egyetemes világégés naponta növekvő fenyegetése, s talán megérti, hogy félünk a kezünk alkotta remek világunkat romba dőlve, hamuvá égve, semmivé zúzva, posvánnyá, mocsokká aljasítva látnunk, ha lesz képzeleten felüli túlélő a skorpión és patkányon kívül, valaki, aki megsirathatja az emlékké sem semmisíthető emberiséget, akár a tudat koponyán belüli egyetlen sejtjében is, belőlünk marad meg... Szeretet ünnepe lesz-e még á karácsony, s a csillagszórók kigyúlnak-e az ágak végén, vagy fenyőfa helyett csak a jeges csend lesz és sehol az Élet, és kihal az Ember, az állat, a fa és a fű, kihal a mozgás, kihal a létezés... ...s végelgyöngülésben a fölösleges Halál!
