Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-05 / 3. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP

LEVELÜNK JÖTT

1992. JANUAR 5., KEDD

13

Mások okulására is

Elmesélek egy tipikus esetet a magam életéből: 1992 októberében kiváltottam a vállalkozói igazolványt azzal, hogy jó ha van, ki tudja mit hoz még a jövő. Hát a nem várt változás be is következett, munkanélküli lettem. Itt az a szabály, hogy az, aki munkanélküli-segélyt kap, nem dolgozhat semmit, mert azonnal megvonják tőle a járadékfizetést!

Közben a Pest Megyei Hírlap lehozta a váci T. B. vezetőjének a jótanácsát, hogy akinek nem megy a „bolt”, az jobb ha szünetelteti a vállalkozását (1992. április 24-ei) hát gondoltam én is ide tartozom. írtam egy levelet, amelyben bejelentettem a T. B.-nek, hogy hajlok az okos tanácsra és kértem, vegyék ezt tudomásul. Közben 1992. május 17-től munkanélkülivé váltam, augusztusban jött egy levél a váci T. B.-től, amiben elküldték a törzsszámomat, és kértek, hogy a ’91 évre fizessem be a T. B.-t.

Befizettem. Nézegetve a levelet, amire valaki tintával ráírta, hogy nem fogadták el a kérelmemet, s mivel a munkahelyemről felmondással jöttem el, egyből FŐ- VÁLLALKOZÓVÁ léptem elő. Személyesen mentem be a váci T. B.-hez panaszommal. Nem vették tudomásul.

Feldúlt állapotomban írtam a Népszavának, a munkások nagy pártoló újságjának, hogy foglalkozzanak ezzel a témával, mert valahol csibészség van a törvényben, ez nem lehet igaz!!!

Olyan törvényt kiadni, ami nincs tekintettel a másik törvényre, hogyan lehet?

Vagy feltételezik rólam, hogy úgyis csaló vagyok, aki úgysem fogja alávetni magát a törvénynek és a munkanélküli-segély mellett vállalkozni fog?

Természetesen a Népszava megkukult, még válaszra sem méltatta soraimat.

Palotás János képviselő urat is megkerestem ebben a témában, aki két napon belül válaszolt. Válasza ez volt: köszönettel vettem elkeseredett sorait, majd a munkám során figyelembe fogom venni.

Nesze semmi, fogd meg jól!

Nem szeretnék rossz tanácsot adni, de valamilyen formában azért boncolgatni kellene ezt a kérdést, mert biztos, hogy nem én vagyok az egyedüli eset.

1992. dec. 30.

Tisztelettel Keresztes László

2120 Dunakeszi, Barátság u. 15.

A Panoráma uszít,

lapunk butít

Finoman szólva a hócipőm tele lett a Tallózó 52. számában olvasva cikküket, melyben egyértelműen a kormány és a parlament védelmére kelnek a Hankiss ügy ürügyén. Ne higgyék, hogy az Istenadta nép olyan hülye, mint Önök leírják. Mi elsősorban magunk szórakoztatására (mert mozira, színházra nem telik) szeretnénk a tv-t nézni, ami nem azonos a Pálffy-féle Híradó, vagy a Chrudinák-féle uszító Panoráma vagy egyéb Önök által sugallt népbutító, elnyomó politikai és egyházi műsorokkal. Ezekkel ne akarják a nyomort, a nélkülözést és az éhezést mellékessé tenni. Láthatták az ingyenkonyhára járó elnyomorodott emberek tömegét, ami csak Hort- hyék idején volt ilyen méretű. Sajnos jövőre még több lesz. Ennek pedig az oka a kormány, a parlament, meg azt hiszem az ilyen hűséges emberek luxusigényeinek a mi pénzünkön való nagy lábon való élése. Mert Önök már elérték a nyugati élet- színvonalat, míg mi a Balkán felé megyünk. Amit ve- rejtékes munkával korábban megkerestünk, illetve megvettünk, az már a múlté, most már csak a lakásunkat húzhatják ki alólunk, mert munkanélküli segélyből nem tudjuk fizetni a lakbért és az egyéb díjakat. (...)

*

A magát Tóth Tádoinénak megjelölő budapesti levélírónk itt elveszítette önuralmát, s egészen odáig megy, hogy Tőkés Lászlót és Antall Józsefet nyomdafestéket nem tűrő hangon gyaláz- za, majd később a még kér a nép elve alapján fenyegetőzik, és a levél végén ismételten védelmébe veszi a nyilvánvalóan levélírónkkal azonosan gondolkodó Hankiss Elemért.

Letörölni a könnyeket

Múlt karácsony előtt Perjés Klára rádiófelhívása alapján a veresegyházi Árpádházi Szent Erzsébet Alapítvány, Dr. Tar Balázs vezetésével, az iskola és az egyházak közreműködésével akciót indított a délvidéki menekült gyerekek karácsonyának megszépítésére és két megrakott teherautó játékot, könyvet, ruhaneműt vin az önkormányzat Nagy- hartyánba. (Január 3-án Menekültek örömére címmel adtunk hírt róla.)

A felhívást az idén is megismételték, hírt adtunk róla az ádventi rendezvényekről adott beszámolóban és az Alapítvány felhívását is közölte a Pest Megyei Hírlap-.

Ez évben előbb indult be a szervezés, mégsem volt olyan spontán hatása — okait nem tudjuk, nem elemeztük —, mint az előző évben. Panaszra azonban nem lehetett oka a szervezőknek, mert ebben az évben is, még karácsony előtt egy megrakott teherautó vitte az egyházaknál, az iskolában összegyűlt ajándékokat.

így azután az idén is sikerült egy pár könnycseppet letörölni a hazájukból, házaikból elűzött és elmenekült, ártatlan gyerekeknek.

(Megjegyzendő: a karácsony elmúltával még sokan kérdezik: hová lehetne leadni az ajándékokat. Utána kellene gondolni, hogy — az ünnepek múltával — nem lehetne-e hétköznapi jótékonyságot gyakorolni, a gyűjtést folyamatossá tenni? Mindig akad rászoruló, síró gyerek... meg felnőtt!)

1992. dec. 29.

Fazekas Mátyás

REGÉNY

A Református Élet aranyos, bátor cikke sokat enyhített az én keserű hangulatomon. Ez a Szekfű-cikk példátlanul gonosz volt. Egyszerre két bajban szenvedett a cikk. Szellemi hasmenésben, azaz szósikulásban és gondolati dugulásban. Az ikerbetegségek éppen olyan szerencsétlen kombinációja, mint a sárgaság és a vörös orr, az agyalágyulás és a szaruhártya-keményedés, a vitus tánc és az ízületi csúz.

A Református Élet visszavágó cikkénél is jobban felderített Bonczos Miklós éjszakai telefonja Újvidékről:

— Mi dolog az, Pajtás, hogy te engem cserbenhagytál és a belügyi kocsinál nem jelentkeztél?

— Nem mondhatom meg. Te ezt tőlem soha nem fogod megtudni. Magyar embert én soha be nem árultam. Nem is fogok.

— Érted küldtem a kocsimat. Vegyétek fel Nagy Ivánt az Erzsébet szállóból. Holnap a 11 órai értekezleten itt kell lennetek.

Ezen az értekezleten tudtam meg, hogy Józseffalvát To- micsevóra és Vajszkára helyezték, a dunai mocsárba. Se útja, se vasútja. Semmiféle kapcsolata a magyar világgal. Egyetlen magyar ember van a faluban, egy Molnár nevű szatócs. Az értekezleten az a két törekvő fiatalember, aki a Bonczos kocsijáról öreg fejemet letaszigálta, egy külön kis macskaasztalnál ült és cinikus vigyorgással kísérte ijedt pro- testációmat. Nagy Iván közléseire hivatkoztam, aki múlt éjjel a kocsiban kijelentette:

— Bácskában rossz föld sehol sincsen, csak ez a kettő.

Az egyik teljesen szikes, a másik pedig Duna-hordalék.

— Tudomásom van róla — mondta—, hogy három intri- kus, akik Önnek hálával tartoznának, Önt akarják tönkretenni. Sajnálom, hogy ezzel egy egész falut tönkretesznek. Éppen Józseffalvát, mely az égéssel annyit szenfédett. A visz- szatelepülésért is ők hozták a legnagyobb áldozatot. — Őket ugyanis nem vonat hozta, hanem szökve jöttek Ön után. Néhányat agyon is lőttek közülük a román granicsárok.

— Több is történt — mondtam. — Akkor tudtam meg — magyaráztam derék útitársamnak —, amikor a kosnai magyar határra leutaztam. Egy Tóth nevű zászlós mondta, a magyar határőr katonák parancsnoka:

— Szinte rosszul leszek, ha visszagondolok arra, hogy parancsot kaptunk arra is, hogy riasztó lövésekkel tüzeljünk átsurranó székely testvéreinkre. Akik úgy szoktak átjönni, hogy a magyar földön keresztet vetnek, letérdelnek és a magyar sarat összevissza csókolják. — Bizony, én nem lövetek — mondotta Tóth zászlós. — Nem lövetek, hanem főzetek! A határőrség minden tartalékát felfőzettem mára. Ebéd után még meg is táncoltattuk a lányokat és az asszonyokat. Erre a célra szereztem egy harmonikás honvédet. Mikor elfogyott a gulyás, kacsintok Bertalan honvédnek:

— Nyomjad, Bertalan, a harmonikát!

Egy ilyen táncos fogadtatást egyszer nagyon messziről néztem. Á hegytetőről, hogy ne zavarjam az asszonyok, láNÉMETH KÁLMÁN

A tűzmadár

A bukovinai székelyek regénye 40.

nyok, katonák örömét. Hozzám, a hegytetőre nem hallatszott sem az aranyos kacagás, sem a harmonika hangja. De ma is a szemem előtt van Bertalan, a honvéd harmonikás, amint egy sziklán ül és hajladozik. Csak a harmonikát húzó és tologató kezei látszanak. Mintha azt akarná mutatni a csudálkozó fehémépnek:

— Ekkora pisztrángot fogtam az éjjel!

Ki ne ismémé Andersen meséiből Babszem Boriskát? Az amerikai mesekönyvek Thumbelina, azaz Hüvelyk Lina néven ismerik. Cserépvirágból csókolta életre egy bájos, fiatal anyácska. A különös virág hagymáját egy boszorkány adta. Szépasszonynak nevezi a bukovinai székely nyelv a boszorkányokat. Babszem Boriska mamája így kérte a Szépasszonytól a kicsi leánykát, Babszem Boriskát:

„— Csak akkora legyen, mint egy babszem. Fél dió legyen a bölcsője, a csónakázó tava pedig egy leveses tál. Ne is nőjön nagyobbra sohasem.”

Babszem Boriskával furcsa dolgok történtek. Egyszer, amikor pici bölcsőjében aludt a tornácon, meglátta egy kidülledt szemű katona-béka. Felkapta a fél diót s vitte a leánykát a béka királynak, aki akkor éppen menyasszonyt keresett. Babszem Boriskát eldugták a vizen, a tavirózsa közé. A halak megsajnálták. Átrágták a tavirózsa levelének a kocsányját, s a gyermeket elindították a zöld tutajkán, lefelé a vizen. Egy sárga-fekete szőrös dongó meglátta. Nosza, elröpítette a kis tutajról, s elvitte a rablódarazsak laktanyájába, hogy férjhez adják a sárga-fekete Dongó császárhoz. Csakhogy Babszem Boriska ott sem akarta beadni azt a vékony kis darázs-derekát. A nyelvéhez is túlságosan ragaszkodott. A sárga-fekete népek sem nagyon szerették, azt mondták annak, aki hozta:

— Miféle idegen teremtést hoztál ide nekünk? Hiszen ennek csak két lába van, csápjai pedig nincsenek.

Boriska most piros-sárga-kék, léha pillangóknak a birtokába került. Onnan is megszökött. Jött a szigorú tél, jöttek a nagy viharok, s hová meneküljön? Egy mezei pocoknak, egy özvegy egérnek került a konyhájára, mosogató leánynak, az elárvult Boriska. Ennek a vén egér-mamának volt egy vén üs- merőse, egy vaksi agglegény, Mr. Mól, aki mindig piros szegfűt viselt gomblyukában. Arcban is hasonlított legújabb ellenségünkhöz, Szekfű-Schneider Gyulához, a fekete pápaszemes, vaksi professzorhoz, aki az utolsó percben akarta „felhúzni” a „szegény székely nép” előtt a sorompót. Kiálló és rágcsálásban elkopott metszőfogai Mr. Molotovra is emlékeztettek. Mr. Mól megmutogatta föld alatti vagyonát Babszem Boriskának. Az egyik föld alatti istállóban egy fagyos, elalélt füsti fecske hevert. Kisasszony napja előtt törött el a szárnya, s nem tudott Nyugatra repülni szegény. Boriska gondozásába vette a beteg fecskét. Borókamagot lopott neki, a Mrs. Pocok, az özvegy egér raktárából. Friss vizecskével itatta. Ruhájával bétakarta. Mikor meggyógyult, kiásta neki a pince boltozatát a napsugár, a szabad világ felé: csak egy kérése volt a meggyógyult fecskéhez:

— Fecském, fecském, édes fecském!... Hadd üljek a hátadra, hadd fogódzkodjam meg a válladba. Ragadj ki engem ebből a földi pokolból, a vaksi vakondok, a fekete vőlegény karjából...

Erre biza, nem mondhatott egyebet a jószívű, hálás fecske:

— Én nem bírnálak el, Boriskám. Gyenge vagyok és kiéhezett. Várj nyolc hónapig! Harmincad magammal fogok visszajönni érted. Sokadmagammal leszek és akkor majd megbirkózom a hosszú úttal, hegyek felett, vizek felett, a hátamon a belém fogódzkodó Babszem Boriskával.

Ki ne ismerne rá ebben a bájos mesében a bukovinai Babszem Boriskára? Nem tudott a fekete-sárga, szőrös dongók arája lenni, pedig éppen eleget kényszergették vala nyelvénél fogvást, az osztrák oskolában. Trianon óta piros- sárga-kék pillangók repdesték körül, s ezerszer kérdezték;

— Jó jubeszk pe tine...tu jubic?...Szeretlek! Szeretsz?

Három nappal a német—orosz háború kitörése előtt

még a fülünkben csengett a bukovinai Babszeríi Boriskának a Mr. Molotov szava; „Szeretsz?...” — De mi lehetett a válasza bukovinai Boriskának? Mi lehetett más, mint a következő;

— Hogyan szeressem az olyan embert, aki vaksi, s a sötétséget szereti, s Isten-kerülő s még nyáron is a föld alatt lakik?

De az a fő, hogy a harminc füsti fecske, harminc magyar mozdonyvezetővel, harminc forró szívű, szegény fűtővel és száznyolcvan vidám, örökké tréfás, magyar kalauzzal, két nappal a háború kitörése előtt s két nappal a határok lezárása előtt, mégiscsak megérkezének Bukovinába. A kalauzok ezúttal nem a jegyeket lyukasztották, ilyen egy sem volt, hanem kisgyerekeket ölelgettek és dajkáltak. Négy esetben pedig az utolsó kenet szentségénél miniszt- ráltak. Négy esetben vettek ki a radauci kórházból halálos beteget, hogy magyar földben nyugodhassanak. A kocsipa- don hánykolódó haldoklók közül csak egy volt, aki eszméletlenül gurult át a kisílvai állomáson, hogy holtteste a na- gyílvai temető sírjait szaporítsa. A többi három néha jajve- székelve, néha pedig aranyos mosollyal kérdezgette:

Mondja már, kalauz úr, megérkeztünk-e Magyarországra?

(Folytatjuk.)